Kelet-Magyarország, 1991. szeptember (51. évfolyam, 205-229. szám)
1991-09-14 / 216. szám
Rotyog a cibere Tisztítják, válogatják a szilvát V alamikor a számos- háti, erdőháti emberek legfontosabb eledele a szilvalekvár volt. Mondják is, a szatmári házi főzésű szilvalekvámak ma sincs párja a világon. Hajdanában a lekvárfőzós népünnepély volt ezen a vidéken. Ma is főznek még sok helyen, igaz a nótázás, a táncmulatság már nem divat. A Szamos-parti kisközségben, Rápolton, még a régi hagyományoknak megfelelően főzi a lekvárt Kaszonyi Zsigmond és felesége. A gazda előző nap beásta a rózüstöt a földbe, jól betapasztotta agyagos sárral, hogy hajnal 3 órakor csutkaszárból tüzet rakhasson. Mire megjöttek az utcabeli sógornők már az első üst szilva rotyogott. Előfőzik, utána szűrőn áttörik, a magot eltávolítják, így nyerik a nemes ciberét. Aztán ezt késő estig lassú tűz mellett, állandó kavarás közben főzik. A besűrüsödés után az eredeti, majdnem 150 kiló szilvából egy üst lekvár lesz. A lekvárt a háziasszony szilkébe meri, így teszi el. A lekötés csak a por ellen kell hogy védje, a derelyónek valót, mert megromlani évek múlva sem fog, — ha tart addig. Paszírozás után nyerik a ciberét Rézüstben állandó kavarás mellett fő a lekvár A ház asszonya szIlkákba meri a megfőtt masszát visszavár ő is a Napot hiányolja, mart igen mérgesen cserreg. Valahonnan a Borzsa-híd felől halljuk zsőrlőlődését, ahol kiszélesedik a Túr, s derekas kanyart rajzol váratlanul. Arra igyekszünk mi is, ahol jó négyméteres vizeket mért az öcsém, ahol jönni kell az etetésre a halaknak. Én ugyan nem sok reményt fűzök hozzá, sokkal jobban szeretem az Öreg-Túr zegzugos partjait. Ahol ritkább ugyan a zsákmány, de egy-egy kisebb csuka, keszeg mégiscsak megakad. Nem is beszélve a domolykókról. Melyek itt különös becsben állnak. Hívják telénynek, hátasnak, do- molykónak azonban sohasem. Legfeljebb a városról szalajtott „úrihorgászok", akik a tengerit kukoricának, a gilisztát kukacnak nevezik. Mi persze egyiket sem vennénk kézbe. Nálunk a kérész, meg itt, a Túron a csonti jöhet csak számításba. Pontosabban nálam az sem... semmi pénzért nem fognám meg őket. Ám pergetni lehetetlen, tegnap kezdett áradni a folyó, így aztán csak az öcsém körül ténfergők. Egyre-másra emeli ki a tenyérnyi dóvéreket, kárászokat, ám a nagyja valahol a vízbe dűlt ficfák alatt turkál. Unalmamban felballagok hát megint a gátra, s rátelepszem egy fehér kőre. Fejem fölött vércse szitál, azon tűnődöm, milyen szerencséje van annak a madárnak. Mi mindent láthat ő onnan, a magasbólI Pedig a földön járó sem morgolódhat. A világ talán legszebb tája terül el a szeme előtt. Holtágakkal, vízmosásokkal szabdalt tölgyes, ligetes táj, háta mögött pedig a sonkádi osztómű. A varázslatos Kis-Bukó, ahol kettéválik a Túr, ahol a túristvándi Kende báró felépítette a két zsilipet. A nagyobbik betonfalba bevésték az évszámot is: 1928... A millió kanyart rajzoló Túrt akkor felezték meg. Innentől kezdve egy vadonatúj medert vájtak a víznek, hogy a gyakori áradások ne veszélyeztessék a környékbeli aprófalvakat, ám hála a bölcsességüknek, a folyó kisebbik ága, a ma Öreg-Túrnak nevezett szakasz sem vált holt vízzé. Az forgatja ma is az ist- vándi malom kerekeit s táplálja a gyarmati, nábrádi halastavakat. S ajándékoz meg bennünket azzal a sok szép telénnyel, törőhallal. Hát..., már akit megajándékoz. Szabó Gábort, a kölesei orvost például biztosan. Meg is érdemli. Hisz ideje ha engedi, máris szalad s faggatja a vizet. Ott ül most is az első zsilip alatt, s-figyeli a feszülő zsinórt. Néhány keszeg csupán a zsákmány, ám az ő arcán felhőtlen mosoly. — Majd este... vagy holnap. Szűrt, fátyolos fény ragyog a hullámtér fölött, s fent, a faház udvarán a kölesei cimborák. Gálién Pali, Daniló Sanyi, meg a két Mika fiú, Jóska és Sanyi... Van köztük szerelő, meg gondnok, meg anyagbeszerző..., vígan sütik a szalonnát, a sonkát. Vékony kenyérszeletekre csurgatják a zsírt, s ha halat nem is, de friss híreket azért hoztak bőséggel. Előkerült közben Balázs is, a maga majd’ másfél kilós dévéreivel, ám most Daniló Sanyié a szól — Megindult a süllő... Milotán, a sóderbányák alatt. Még öt nap múltán, a szabadság vége felé is azok a süllők, s azok a titokzatos harcsák körül forgott a szó az esti tábortüzek melletti Mert halat persze nem fogtunk..., már ami nekünk a halat jelenti. Dóvért, azt igen. Igaz, azt is Balázs. A kilósokat már számba sem vettük, halászlevet főzött akkor a környéken minden ismerős. Hordtuk a halat fünek-fának, csak két embert nem tudtunk levenni a lábáról. Bandies Zsigát, bent a faluban, mert mikor kerestük, mindig máshol járt, s Tar Tibit, a Kis-Bukó gátőrjót. — Halljátok... dombra homokot!? — csóválta méltatlankodva a fejét, s nézte a pattogó fahasábokat. Mi tengerit sütöttünk hójában, s krumplit vastag, szürke agyagban. A halra már rá sem tudtunk nézni, rágcsáltuk hát eme Isten adta ajándékszemeket. Szép, augusztus végi este borult ránk, a felhők már eltakarodtak, egy-egy csillag is leszakadt az égről. Éppen új hold volt, a Tejút is ragyogott, és mikor elindultunk haza, Tar Tibi egészen a gátig kísért bennünket. — Ugye mondtam, hogy kividül az idő — hajolt be az ablakon. \— -----] j int ragyogott a nap, rT* . s fecskék ültek a • RT j villanydróton. Már ■ XX. j készülődtek ők is... ' , ::: * a téli szállásukra. Am visszajönnek ők, nem is sokára. Akárcsak mi... Mert Sonkád s a Kis-Bukó... visszavárja az embert, madarat. „Nincs tető a fejünk fölött! Moszkva már nem; Kijev még nem... Beregszász (KM — Győrke László) — Bodó Pál, a beregszászi Járási tanács elnökhelyettese gazdasági szakember. Nem a párt nevelte, mint általában a „kádereket”, hiszen gépészmérnöki diplomával sokáig volt művezető a munkácsi bútorgyárban, majd Beregszász egyik üzemének volt az igazgatója. — Behívattak egyszer a búréra — emlékszik vissza —, s megkérdezték, vállalom-e a tanácselnök-helyettesi munkakört. Én határozottan azt mondtam: nem. A tizenegy bürótag megszavazta. Egyedül én voltam ellene. Ez is érdekes, persze engem inkább az érdekel, hogy mint gazdasági vezető, hogyan látja a jelen helyzetet, lát-e kiutat. — Ha röviden akarok fogalmazni, akkor a helyzetet nagyon sötéten látom. Meg is mondom, miért. Az igaz, hogy a kötöttségek, a Moszkvától való függés megszűnt. De nem jött helyébe más. Konkrét példát mondok. Kijev a moszkvai vámkódexet nem fogadta el. De sajátot, Ukrajnában érvényeset helyette nem alkottak, nem helyeztek hatályba. Hogy miért hozom mindezt szóba? Rengeteg előrehaladott tárgyalásunk van, többek között a Magyar Köztársaságban is. Tehát amennyiben stabil, kidolgozott vámtörvények lépnének életbe, azonnal lehetne indulni. ♦ Milyen formában lenne a legcélszerűbb, a legéletképesebb az együttműködés, amely végül Is a térség gazdaságának fellendüléséhez vezethetne? — Hadd kezdjem egy bíráló megjegyzéssel. Sajnos a velünk tárgyaló magyarországi kft.-k kilencven százalékban szerencselovagok. Ám a fennmaradó tíz százalék már komoly alap lehet az együttműködésre. Véleményem szerint több formában is dolgozhatunk együtt. Az egyik: közös vállalatok létrehozása. Ide üdvös lenne nyugati partnert is bevonni, mert így olcsóbb lenne a technológia. Mi viszont rendelkezünk olcsó energiával, nyersanyaggal és munkaerővel. A másik járható útnak tartom a hosz- szú távú üzleti kapcsolatok kialakítását. Bármelyiket is vesszük alapul, a fontos, hogy reális hátteret kell teremteni az együttműködéshez. ♦ Milyennek ítéli meg Kárpátalja s ezen belül Beregszász gazdasági helyzetét? Honnan lehetne elindítani a gazdasági váltást legkönnyebben? — Most mi, de nemcsak mi, hanem egész Ukrajna, úgy nézünk ki, mint akinek a feje fölül lebontották a tetőt. A régi házat, kétség nem fór hozzá, le kellett bontani. De újat még nem építettek, építettünk helyébe. Területi viszonylatban, szerintem, sokkal nagyobb gondot kellene fordítani az ásványvízforrások hasznosítására. Gondoljunk bele! Kárpátalján 380 ásványvízforrásból ma mindössze hatot-hetet termelnek kil A többi belefolyik a patakokba. Ezek között pedig olyan gyógyvizek is vannak, mint például a Sajáni. Ennek vesekőoszlató hatása van, de cukorbetegeket is gyógyít. Megítélésem szerint ilyen gazdagságot bűn veszni hagyni. Erre lehetne alapozni a gyógyturizmust, melyhez a szakemberháttér adott, az infra sturktúrát pedig meg lehet teremteni, hiszen a telefonhálózat viszonylag jól kiépített. Az utak minőségén kellene javítani. Te hát ide nem ipart kell telepíteni, hanem a meglévő adottságokat átgondoltan kihasználni. ♦ Hogyan jellemezná szü- kebb pátriáját? Beregszászban és környékén milyen lehetőségek vannak a gazdasági föllendülésre? — Bizonyára látta: a város utcái közül sok fel van túrva. Folyik a közművesítés. Hogy miért ilyen lassan? Mert más-más kézben van a csatornázás, a víz mű, a telefon, a gáz. S úgy látszik, nehéz összeegyeztetni ; munkát... De a lakossági meg nyilvánulások is hozzájárulnak városképhez. Általános tapas: tálát, hogy egy-egy háztulajdc nos akkor vezetteti be portáját a gázt, mikor az utcát már rer be hozták. De beszéljünk a gazdasági le hetősógekről! Ipari szemponttá két fontos lelőhely kiaknázás folyik: a perlitó és a kaoliné. Alt minitlelőhely is van, de alumíniu mot csak kémiai úton lehetn nyerni. Vegyi üzemet pedig kór nyezetvédelmi meggondolást* nem akarunk ide telepíteni. A járás mindig is agrárvidék volt. Ma is az. Fejlesztése azonban elmarad a kívánalomnál. Ebben van némi „érdeme" a mindenkori megyei vezetésnek. Hogy megértse, ehhez tudni kell: Kárpátalja négy alföldi járása látja el az egész területet, mind a tizenhárom járást. Namármost. A megye vezetői általában nem ebből a négy járásból kerültek ki, hanem valamelyik hegyvidékiből. Összehasonlításul mondok néhány számot: a beregszászi járásban tízszer annyi juh van, mint például a rahóiban. Ott, ahol a havasi legelők adottak az olcsó tartáshoz! ♦ Miben látja a legfőbb gátját annak, hogy a gazdaság egyhelyben topog? — Röviden: a tőkehiány és a korszerű technológia hiánya. Ennek háttere pedig az, hogy a magas vezetés elsődleges célja a korszerű védelmi rendszer kiépítése volt, s nem a polgári termelés fejlesztése. ♦ Miben tud, és tud-e Magyarország segíteni Kár pataijának? — Tud és — ha egyelőre korlátok között is — segít is. Már másodszor szervezték meg például a mezőgazdasági szakem berek egyhetes képzését. Sajnos, viszont nehéz a mi szakembereinknek azóta kiutazni, amióta a két ország között nincs valutaátváltás. Reméljük, az idő mihamarabb megoldja ezeket a problémákat is, hiszen kölcsönösen jól járhatna a két szomszédos megye egymással. A •KtktMamnrorőzáfl (tétrígimdUffctc 9
