Kelet-Magyarország, 1991. augusztus (51. évfolyam, 179-204. szám)
1991-08-10 / 187. szám
7 1991. augusztus 10. Ä ‘Kele.t-üvíagifarország hétvégi meíCékíete Néptelenül Nagy István Attila A z első házgyári lakótelepek megszületésének egyik indoka — a lakás iránti igények kielégítése mellett — az volt Magyarországon, hogy a lakótelepek közösségi színtereket teremtenek. A hatvanas évek lelkesült pillanatait éltük: fokozódó jólét, utazási lehetőségek, szabadabb gondolkodás. Az egy házban élők előbb-utóbb azonos módon gondolkodnak és éreznek, hasonulnak egymáshoz, mint az egy hazában élők. Egységben az erő, hangzott itt is, amott is. Csak a vicclapban lehetett olykor arról olvasni, hogy a vidéki bácsika nem találta Kispesten, Győrben vagy éppen Nyíregyházán élő rokonait, mert minden ház egyforma volt. Panelben lakott orvos, mérnök és tanár, esztergályos, taxisofőr és útkaparó. A lakónegyedek a demokráciára nevelés „intézményei” voltak. Persze nem mindenki lakott panelházban. Társasházat építettek, mert így nem foghatta rájuk senki, hogy önző módon elzárkóznak a közösségtől. Szükségük volt a nyugalomra, mert fontos beosztásokban dolgoztak, a nép ügyéért harcoltak. Állandóan tevékenykedtek, ezért akkor is megkapták a telefont, ha azon a területen még senkinek se volt. A néptől mindig különváltan létezik a hatalom. Frappánsan hangzik, de így van-e valóban? Azt, hogy mi a hatalom, legalábbis sejtjük, mert volt alkalmunk hoázásiókni a' bdltban is meg a hivatalban is. Dé kicsoda a nép? Hol lehet találkozni vele, akire oly szívesen hivatkoznak ma is a különböző politikai pártok? A tanár, az orvos, a mérnök, a vállalkozó, a kereskedő, az iparos, a hivatalnok, a miniszter, a pártvezér, a guberáló, a segédmunkás, az autószerelő vagy az újságíró is a néphez tartozik? Van a magyar gondolkodásnak ebből a szempontból egy sajátos vonása. Nemcsak Magyarországon, hanem Nyugat- Európában is a romantika fedezi fel a népet. Kultúrájában az eredetiséget véli megtalálni, a tisztaságot, amelyet nem rontott még meg a polgári pénzéhség, a városi civilizáció. így alakulhatott ki, hogy nálunk a nép mindig a szegényeket jelentette. A parasztság nyomorgó tömegeit elsősorban. A népet sokan tekintették bennszülöttnek, felfedezésre várónak. Pedig nem egyéni képességeik, hanem sorsuk süllyesztette a szegényeket oda, ahová csak kirándulni járt a „nemes” lélek, ha szavazatokra volt szüksége. E ltűnik a nép, alakul a civil társadalom. Szellemi, érzelmi közösség helyett az érdekeké jön létre. Eddig csak a tankönyvekben olvastunk a létért folyó küzdelemről, most már nekünk is fel kell sorakozni a harcra. Vagy naivan és idealistán elbuknunk. A szegénység gyanús? I smerősöm ma már nevetve meséli, pedig tudom, hogy közben még most is görcsbe szorul a torka, miért nem megy sehová se, amikor pedig a szabadságát tölti. Néhány éve elutazott az asszonnyal a Mátrába két hétre (tíz napra). Béreltek egy faházat, ették reggelire a konzervet, de délben és este legtöbbször eljutottak az étterembe is. Hamar elfogyott a megtakarított tőke. Azóta prospektusokat nézegetnek, illetve tavaly óta már azt sem. Minek tudni, hova mennek azok, akik megtehetik? Mindig is voltak divatos helyek. Kezdődött Csehszlovákiával, az NDK-val. A jobbak Jugoszláviába mentek, a még jobbak Bécsbe. Aztán jött Spanyolország, majd Olaszország. Most Görögország van soron, és nő az ázsiója újra Spanyolországnak. Akik igazán egészségesek, befizetnek egy bőrkabáttúrára, s ha szerencséjük van, rövid idő múlva önfenntartóvá válik a dolog. Még keresni is lehet egy kicsit. A teflontúra hasonló reményekkel kecsegtet. Hát ezt nem! — mohdja mérgesen az ismerősöm. Ha nem tud ez az ország annyit fizetni a munkámért, hogy bárhol ellakhassak egy panzióban, étkezzek naponta három alkalommal, megigyak egy sört, inkább otthon maradok. Dolgozom. Alkalmi munkákat vállalok vagy olvasok. Ez utóbbi persze nem nagyon jellemző. Egykori katonacimborám írta valamikor, hogy az ember csak akkor képes igazi teljesítményre, ha ■ van módja a feltöltődésre. Aztán én is olvastam valahol, hogy a munkaerő ugyanolyan áru, mint bármi más. Annyit kell fizetni érte, hogy képes legyen újratermelni önmagát, pihenni, szórakozni, művelődni, gyermeket nemzeni. S meginni egy pohár sört a Saint-Michel egyik presszójában, ha már oda verte az élet. Elgondolkodom: vajon hányán vannak Magyarországon, akiknek csak annyi a hasznuk a szabadságból, hogy azokra a napokra is kapnak fizetést? Akik nem csak a munkanapokon dolgoznak? Azt tapasztalom, hogy szégyelljük őket. Nem szeretjük azokat, akik szegényebbek nálunk. Akiket panelbe kényszerített az élet, akiknek nincs telkük, jó autójuk, akik nem mennek nyaralni. A szegénység mindig gyanússá tesz. Félni kell tőle. Ezért jönnek létre az erődítmények az úri negyedekben, ahová több millió a belépőjegy ára. S akinek mozijegyre sem telik, nem fog házat építeni. Se oda, se máshová. A ' trétegződik a társadalom. Valaha azt tanították, hogy ez nem következik be. így lettünk a „bús koldusok Magyar- országa”. Pedig jobb lett volna, ha már akkor megértjük: a versenyre fel lehet készülni. Akkor sokak számára nem lenne most értelmetlen és hiábavaló a mindennapos küzdelem. Kiss György világa Krasznahorkai Géza A festőként végzett, de ma már érerfiművészetünk jeles alkotójaként számontartott Kiss György, aki újabban a köztéri szobrászat területén is sorra leteszi névjegyét, annak a negyvenes évek első felében született nemzedéknek tagja, akik a hatvanas-hetvenes évek fordulóján kezdtek kiállítani, s mára egyre meghatározóbb szerepet töltenek be honi képzőművészetünkben. Munkásságában a festészet ■ a hetvenes évek végéig megőrizte dominanciáját, ha akkor már nyilvánvalóvá vált is, hogy kiváló plasztikai képességekkel rendelkezik. Utoljára 1983-as nyíregyházi kiállításán láthattuk mindkét vértezetben, s nyolc év után most ismét, a nyírbátori Báthory Múzeumban. Már akkor feltűnő volt, mennyire azonos képeinek s érmeinek motívumkincse, mennyire egységes alkotói gondolatvilága. Kiss Györgyöt a természeti formák, a természetalakító erők érdeklik, a hegygerincek, szakadékok, sziklák, kavicsok — az ősanyagok világa. Ám ezt a világot nem úgy alkotja újra, hogy szemléli, majd ábrázolja, hanem, hogy elemeiből építi föl a maga természeti képét, mintegy újraélve így a teremtés folyamatát. Természeti érdeklődése nem előzmény nélkül való, hiszen Kiss egy, a nyírségihez hasonló vidéken, Gyulán kapta első tájélményeit, ott tapasztalta először, mi az, hogy Föld, Ég, Nap, Élet, szinte összeálltak benne a teremtésmítosz elemei. Ott látta először a síkság végtelenségét, ahol csak fölnyújtja karját és eléri az eget, ahol a napkorong akadálytalanul csúszik a horizont alá, még sokáig bíborba borítva az ég alját. Ott szembesült először a természeti erők hatalmával, s az ember kicsinyességével. Később a fertőrákosi kőfejtőben hatott rá ilyen katartikusan az anyag monumentalitása. Az anyagé, ■ amely szakadékok, sziklák, síkok és meredélyek, vagy a tenger alakjában mepma- rad. Kitölt időt és teret. Míg az ember, az emberi nem, csupán múló — bár kétségkívül ünnepi — pillanata a világnak, s mint ilyen eltűnik egyszer. Valahol mélyen e probléma feloldhatatlansága mozgatja a művészt, amikor a számtalan természeti élmény, képi absztrakciójával, nem didaktikusad, nem erőszá- koSan, hanem a, maga sókat tudó;,bölcs derűjével tudatosítja ezt. De ember lévén, egyúttal a lázadó nyugtalanságával nekifeszül a titkoknak, kutatja természetüket, hogy megfejtse ■ a köznapokon túli értelmüket, mert nem hagyja őt nyugodni a kőtömbök monumentalitása, a szakadékok mélysége, a tenger időtlensége. Bárha Kiss György életművét a fenti kiindulásból lehet is fölfejteni, méltánytalan lenne sokszínű munkásságából nem említeni legalább, mindig művészi feladatként felfogott megbízásos munkáit, bővérű humorral előadott, lényeglátó szatirikus alkotásait, rusztikus egyéniségét ellenpontozó leheletfinom vertérmeit, az aktualitás okán most kiemelve közülük a pápai látogatásra készült II. János Pál-portré különösen szép komponálását. Egyre gyarapodó köztéri szobrairól lassan külön dolgozatban illenék szólni. Hosszabb bemutatást kíván azonban nemrég elkészült stációsora, amely Kiss György eddigi pályájának egyik csúcsa. Jézus szenvedéstörténetének sok ábrázolását ismerhetjük, ám szinte kivétel nélkül olyanokat, ahol a történet előadását a mellexaiaKOK soKasaga segíti, így elbeszélő jelleget adva a megjelenítésnek. A gyulai stációk alkotója más utat választ, ő csak a főalak, Jézus ábrázolásával mutatja be a Golgotáig vezető utat. Esztétikailag ennek a megoldásnak az a nehézsége, hogy a főalaknak kell hordoznia azt a jelentéstöbbletet is, amelyet egy hagyományos ábrázolásban a mellékalakok viselnének. Olyan drámai megformálást követel ez, melynek megoldása ritkán vállalt művészi feladat. A dráma a kereszt plasztikailag nyugodt felületének és Jézus dúsan mintázott alakjának ellenpontjából épül. Az alig mozgatott háttér mindig a főalakra vezeti figyelmünket, s a cizellált és a meg- munkálatlanul hagyott felületek mesteri komponálása fokozza a drámaiságot. Egy szuverén, alkotó ember szembesül ezeken a bronztáblákon a Jézus-problémával, mélyen átélve azt a teljességet, amit Jézus példája jelent. Kiss György szinte aszketiku- san a műre koncentráló és annak alárendelt életútját mára számos elismerés kíséri, művei a világ sok nagy közgyűjteményében megtalálhatók. Azt is mondhatjuk, azon ritka művészpálya az övé, ahol erény és eredmény egyensúlyban áll. Várszínházi bemutató Goldoni-vígjáték Kisvárdán Nagy István Attila A kisvárdai várszínházi esték rendezvénysorozatának a fénypontja minden évben a saját bemutató. A várakozást évekkel ezelőtt még Miké István alapozta meg, hiszen jókedvű előadásokat rendezett. Az idei bemutató sokáig emlékezetes marad. Nem elsősorban azért, mert Carlo Goldoni A tengerparti csetepaté című vígjátéka olyan sikeres volt, hanem, mert a darabot Kassa, Szatmár, Szabadka, Komárom, Temesvár, Nagyvárad, Kolozsvár magyar nyelvű színházainak a művészei hozták létre a komáromi Beke Sándor irányításával. Jöttek a színészek északról, keletről és délről, hogy az ország észak-keleti csücskében, az esőre hajló estében megmutassák a kisvárdai közönségnek: itt vagyunk, együtt vagyunk. Csak köszönet illeti a szervezőket, a vendéglátókat azért, hogy ez az előadás létrejöhetett. A 18. századi Itáliában két Carlo is versengett a színházi elsőségért. Goldoni inkább az egyszerű emberek életéből merített. (Sokáig nem is jelenik meg ilyen természetességgel a nép a színpadon, mint éppen A tengerparti csetepatéban). Gozzi éppen ellenkezőleg, az álomvilágot, a romantikus költészetet választotta: alakjai légiesek, meseszernek, tiszták. A Várszínházban bemutatott Goldoni-darab bizony nagyon igényelte volna a dramaturgiai beavatkozást. Az első felvonás üresjáratai, a veszekedő asszonyok és lányok kénytelenek voltak önismétlésekbe bocsátkozni. A férfiak hónapokon át a tengert járják, s az otthon maradt nők kívánják a szerelmet, az erősebb nem társaságát. A csipkeveréssel sem telik az idő, ha a vágyakozás mardossa a lelket. Férfi bizony nagyon kevés van, így aztán harcolni kell értük. Vígjátéki helyzet is lehet. A szomszédok összevesznek, s a közben megérkező tengerészek legszívesebben visszamennének a nyílt vizekre. Az idegesítő első felvonást egy lényegesen jobb második követte. A sikerben nagy részt vállalt a temesvári Makra Lajos, aki igazi vígjátéki alkat. Akkor is játszik, akkor is jelen van a színpadon, ha nem ő van a figyelem középpontjában. Tele volt élettel, jellemző erővel a nagyváradi Hajdú Géza játéka is. Kitűnően megformálta a pénz- és kéjsóvár "bírósági jegyzőt. Amikor megjelent, a nézők elkezdtek figyelni az előadásra. A harmadik felvonás megint csak hosszabb lett a kelleténél. A három felvonásból kettőt kellett volna csinálni, s akkor az előadás feszesebb, pergőbb, hatásosabb lehetett volna. A tapsrendben Lucietta (Jónás Gabriella) és Titta Nane (Korica Miklós) maradtak utoljára. Az ő házasságukon múlt a többiek boldogsága is. A játékuk azonban nem emelte ki őket a többiek közül. S ebben van jó is, mert az előadás nem egypólusú: mindenki láthatóan élvezte a játékot Kemény Árpád tengerparti várost idéző színpadán. Vígjátékot nem könnyű rendezni. Beke Sándor sok ötletet vitt az előadásba. Az asszonyok veszekedéseinek ábrázolásában lehetett volna visszafogottabb, illetve a dramaturgiai munkára jobban odafigyelhetett volna. Ettől függetlenül élvezhető előadást hozott létre. Lucietta a darab első jelenetében felmászik a vár legmagasabb pontjára, s minden bizonynyal a tengert kémleli. Jó lenne, ha ő is' segítene a Várszínház működtetőinek, a programot kialakító művészeknek abban, hogy jövőre az idesereglett magyar színészek magyar vígjátékot adjanak elő. Jó lenne. Carlo Goldoni: A TENGERPARTI CSETEPATÉ Szereplők: László Géza (Kassa), Bokor Ildikó (Szatmár), Jónás Gabriella (Szabadka), Skronka Tibor (Komárom), Korica Miklós (Szabadka), Makra Lajos (Temesvár), Csíky Ibolya (Nagyvárad), Kövesdi Szabó Mária (Kassa), László Zsuzsa (Kolozsvár), Holocsy István (Komárom), Boldoghy Olivér, Bajcsi Lajos (Komárom), Hajdú Géza (Nagyvárad), Németh István (Komárom), Pólós Árpád (Kassa). Díszlet: Kemény Árpád. ' Jelmez: Papp Judit. Zene: Szűcs István. A rendező munkatársa: Seprődi Kiss Attila Rendező: Beke Sándor Egy önfeledt pillanat. Korica Miklós és Makra Lajos (Balázs Attila felvétele) Ami a katedráiisból megmaradt II.
