Kelet-Magyarország, 1991. augusztus (51. évfolyam, 179-204. szám)
1991-08-10 / 187. szám
Városkép és otthonosság Pálosi Lajos, a Nyírterv igazgatója Balázs Attila felvétele Aktuális kérdések Balogh Géza Pálosi Lajos, a Szabolcs- Szatmár-Bereg Megyei Tervező Vállalat igazgatója 1946-ban született Ha jduhad házon. A debreceni középiskola és a budapesti Kandó Kálmán Műszaki Főiskola befejeztével került Nyíregyházára, a Nyírterv egy kezdeti, néhány hónapos kitérőt nem számítva, gyakorlatilag az első munkahelye. Villamosmérnök, világítási szaküzemmémök. Végigjárt minden szamárlétrát, volt gyakornok, szerkesztő, tervező, vezető tervező, osztályvezető, mikor az idén, májusban a közgyűlés öt választotta igazgatónak. 1992. december 31-ig. > Nem lehet valami kényelmes a széke, hiszen a nagy tervezőintézetek országszerte panaszkodnak, hogy kevés a megbízatás, jelentősen csökkent a bevételük. Érvényes ez a Nyírtervre is? — Az országos tendenciák alól mi sem tudjuk kivonni magunkat. A múlt évben még negyvenötmillió forint volt az árbevételünk, az idén elégedettek lennénk, ha a számításaink szerinti harmincnyolcmillió forint bejönne. > Mivel magyarázható ez a nagy arányú visszaesés? Azzal, hogy már korábban eljátszották a megbízók bizalmát, vagy az építkezési kedv csökkent inkább? — Én nem hiszem azt hogy bennünk s neves tervezőinkben csalódtak volna az emberek. Megszámlálhatatlanul sok, igen nívós épület készült el a mi szakembereink tervei alapján, így aztán azt kel! mondanom, hogy a pénzhiány, illetve a beru- házáspoiitika változása magyarázza a kevesebb megbízatást Manapság ugyanis üzemcsarnokok, lakótelepek, nagyszabású közintézmények alig-atig épülnek. Kis üzletek, butikok, vendéglátó helyek igen, ám azoknak a tervezéséből származó bevételek természetesen alacsonyak. De ha már itt tartunk, meg kell említenem egy másik okot is. A tervezőmunkát egyre kevésbé fizetik meg. Korábban tervezési díjszabások voltak, melyek értéke elérte az épület kivitelezési összegének három-négy százalékát, ez már a múlté, alkudni kell, méghozzá keményen. ► Nem éppen ez a szabott díj tette kényelmessé országszerte a tervezőintézeteket? S persze a tervezőket, akiknek nem kellett újabbnál újabb megoldásokon tömi a fejüket, hiszen elkészítettek néhány típustervet — lásd a nyíregyházi Nyírfa, illetve Kelet Áruházát — amit aztán csak adaptálni kellett Kecskeméten, Salgótarjánban vagy éppen Budapesten. — Természetesen én sem tagadhatom, hogy létezik egy tervezői lustaság, kényelemszeretet is, ám fel kell hívnom a figyelmét egy tényre: a tervezők nagyobbik része igenis alkotó, érzékeny, ha úgy tetszik művészember, akik kényesek a szakmai presztízsükre. Akik igenis szellemes, esztétikus megoldásokon törik a fejüket, még ha ez manapság nem is nagyon éri meg. A megbízók túlnyomó többsége előtt ugyanis ma szinte mindig egyetlen cél lebeg: legyen minél olcsóbb az épület. Ez pedig sajnos óhatatlanul a színvonal süllyedését eredményezi. ► Említette, hogy az idén kevesebb a munka, csökken az árbevétel. Ez érintette az Önöknél foglalkoztatottak létszámát is? — Sajnos igen. Tavaly ilyenkor még száztizenöten voltunk, most hetvennyolcán. ► Mi történt az elmentekkel? — A nyugdíj előtt állókkal megegyeztünk, hogy jobb, ha a pihenést választják. Mentek el persze önként fiatalok is, ők a magánszférában helyezkedtek el. A tervezők számának csökkenése viszont óhatatlanul magával vonta azt, hogy kevesebb kiszolgáló létszámra lett szükség. Nagyon sajnáltuk, de tudomásul kellett vennünk, hogy a vállalat már nem tud annyi bevételre szert tenni, amiből képesek lettünk volna fizetni őket. ► A tervezőket gyakran éri vád, hogy a város- és faluképek „elsivatagosodása” jórészt az ő leikükön szárad. A megyében maradva főleg a mátészalkai betontengert, az enyhén szólva is eklektikus nyíregyházi belvárost, no és persze a falusi szörnyépületek sokaságát teszik szóvá a bírálók. — Egy olyan pontra tapintott most rá, mely bennünket is érzékenyen érint. A nyíregyházi városképről még a szakemberek véleménye is megoszlik. Valóban található ott jó néhány oda nem illő épület, ám igazságtalan lenne tagadni igen sok, meghitt részlet voltát: Sajnos, a családi házak küllemét, komfortnyújtó adottságát kritizálóknak túlnyomórészt igazuk van. Általánosan ismert a vád: az építtetőnek pénze volt, esztétikai érzéke már nem nagyon. Könnyen kivédhetném az ön kérdésében ugyan el nem hangzott, de határozottan kitetsző vádat azzal, hát persze, mert azokat nem mi terveztük. Nem teszem, mert határozottan vallom, sokkal többet kellett volna nekünk, építészeknek tenni azért, hogy megismertessük á szellemi sodrásoktól távol élő építkezőket a létező, jobbnál jobb típustervekkel. >- Ha jól tudom, működött valamikor megyénkben is egy Építési Szakértő Bizottság, melynek többek között az volt a feladata, hogy kiszűrje a lehetetlenül otromba terveket. — A bizottság már megszűnt. Hadd ne minősítsem én a munkáját, mert ha védeni akarnám őket, nyugodtan mondhatnák azt, persze, holló a hollónak nem vájja ki a szemét. >- A megyében is, mint mindenütt az országban, gomba módra szaporodnak a magán- tervezők. Mennyiben jelent ez önöknek konkurenciát? — A magántervezők döntő többsége eddig is a kisebb jelentőségű munkákra vállalkozott. Azt is mondhatnám tehát, hogy a mi köreinket nem nagyon zavarják. Nekem nincs is kifogásom a ténykedésük ellen, ám ha az építészeti kultúra terjesztésének szükségességéről van szó, akkor bizony fel kell emelnünk a szavunkat. A valamikori tiszta, tanítanivalóban szép faluképek elrontásában ugyanis igen nagy szerepet játszottak. Igaz, volt egy előnyük. Gyorsan, olcsón dolgoztak Még csak véletlenül sem szálltak vitába a megrendelővel — tisztelet a kétségkívül létező kivételnek — szolgai módon adaptálták az ő kívánalmait. >- Ma már azonban nemcsak az egyszerű, középszintű tervezőkkel kell megküzdeniük, de igen jó nevű szakemberek is sorra nyitják meg az irodákat. Mennyiben tekinthetők ók ellenfeleknek? — Őket nagyon komolyan kell venni. Évtizedes tapasztalat, nem egy esetben országos hírnév áll mögöttük, s van még egy nagy előnyük, alig van járulékos költségük, így aztán olcsóbban vállalhatják fel a munkákat. Ami viszont előny számunkra, hogy vállalatunknál egy helyben, komplexen készül el a tervdokumentáció — minden szakág együtt van, az egyeztetés gyorsabb, és kevesebb a tervezési összehangolatlanságból eredő hiba. Ezzel együtt még a privatizáció előtt szervezeti változtatásokra készülünk, így aztán remélhetőleg felvehetjük majd velük a versenyt. Melynek persze a megrendelők, az építtetők lesznek majd a legfőbb haszon- élvezői. A TARTALOMBÓL: • Kiss György világa • Várszínházi bemutató • Esterházy-bravúr • Intim sarok syt természet szereCmese. ‘Ecsettel megjo- gaímazott mondanivaTója is ideKötő- dif ÄKvarellfestöKjnt telt-tiszta szi- neKfeljeleníti meg a nyírségi táj szépségeit, a Közeli zempléni hegijeK. természet adta csodáit, festményein hangulatot, atmoszférát teremt. (Huszonöt éve rendszeres Kiállítója a megyei tárlatoKnaK■ SoK, üzemien, intézményien is meg található Ka Képei. Ojj/íregy házán él és dolgozik a ‘Krúdy gimnáziumlan rajzot tanít, fogja a megyei Képző- és Iparművészeti Egyesületnélg A kultúra alappillére fantáziát röptetö ofva- LL sás szeretetét és igé- nyét — mint sok mindent — a szülői házból hoztam magammal. Olvasó család voltunk. Bár apámnak inkább csak teológiai könyvei voltak, ám idősebb testvéreim szekrényeiben mindig akadt olvasnivaló, meglehetősen széles — és olykor kétes — választékban. Gárdonyi Gézától Márai Sándorig, Verne Gyulától Max Brandig szinte minden megfordult nálunk, s bizony néha egymás kezéből kapkodtuk az olvasnivalót. Könyvgyűjtögető fivéreimmel osztatlan lelkesedéssel fogadtuk az Olcsó Könyvtár sorozat megindulását, bár 3 forint akkoriban egy kisdiák számara nem kevés pénz volt, ám mégis elérhető áron lehetett gyarapítani kis könyvtárunkat. Azt hiszem, örökké hálás lehetek annak a spontán ösztönzésnek, amit otthon szereztem és hozhattam magammal útravalóul. A pszichológia mindezt úgy fogalmazná meg, hogy a család, a legelső fórum a kulturális nevelésben. A pszichológiai vizsgálatok is azt bizonyítják, hogy amit a gyerek nem kapott meg otthon szeretetben, vagy a kultúra alapszintű használatának elsajátításában, azt később szinte tehetetlen pótolni. Mostanában a közösségi kultúra egyre inkább a kisebb csoportokba húzódik vissza, és sokszor csak a család lehetne az egyetlen közösség, amely a kultúra átadására szövetkezhetne. A családi ház közelében a művelődési ház várt bennünket kulturális szolgáltatásaival. Nem volt haszontalan dolog olykor betérni oda, ha másért nem, csupán azért, hogy azonos érdeklődésűekkel találkozhatott az ember. Sajnos, úgy tűnik, a 40 év alatt kiépített művelődésiotthon-háló- zat lassan összeomlik. Pénzügyi gondokra hivatkozva sorra szűnnek meg a kultúra házai, s gyanítom, a korábbi háromezer művelődési otthonnak lassan a fele sem lesz már meg. Persze lehetséges, hogy sokan eltúlozták a vidéki kultúrhá- zak szerepét és lehetőseit, ám ne feledjük, a legtöbb településen a templomon kívül az egyetlen helynek számított, ahol ösz- szejöhetett a falu apraja-nagyja. Egy-egy lelkes népművelő (ma már milyen furcsán hangzik ez isi) tevékenységének köszönhetően színházat sosem látott és koncertet sem hallott vidéki ember itt nézhetett meg először előadást, vagy gyönyörködhetett a zene léleksimogató hatásában. (De már, az sem volt hiábavaló, hogy az intézmény adott keretet az azonos és más érdeklődésű emberek együttlétének.) Kár lenne ezt az intézmény- rendszert lezülleszteni, ebek harmincadjára hagyni. Hisz töb- bé-kevésbé mindenütt oly gonddal és súlyos anyagi áldozatokkal hoztuk mindezt létre. Persze, jól tudom én, gazdasági hullámvölgyben vagyunk. Ezer más dologra kell a pénz, de azért nem volna szabad a tehetetlenség bűnös állapotába sem jutni. A magukra valamit is adó művelődési házak — ha működésüket kifogásolhattuk is — mindig igyekeztek olyan intézmények lenni, amelyekben a mindennapi élet helyet talált, ahol a változás lehetősége kibontakozott. Azt hiszem, ezt a jól bevált gyakorlatot kellene talán tovább folytatni. Számos jó példát lehetne sorolni, hogyan fogadja be egy-egy művelődési otthon a formálódó új közösséget, szervezi a külpnbö ző tanfolyamokat, támogatja, ösztönzi az amatőr mozgalmakat. Persze az sem baj, ha olykor markát tartja a kultúra háza, hisz neki is élnie kell valamiből. Mindennapi rohanásaink közepette a családban ma már egyre kevesebb idő jut „a kultúra alapszintű használatának elsajátítására". Hol van már az az idő is, amikor büszkén emlegettük, hogy a művelődési intézmény- rendszerünket évente több mint ötvenmillióan látogatják. P ersze, jól tudom, nincs pénzünk színházra, koncertre, utazásra. A könyv ára is szinte megfizethetetlen. Úgy tűnik, a kultúra utolsó hadállása a könyvtár marad, legalábbis addig, amíg a művelődés nem követeli ki magának jogos jussát és nem kapja meg az elégséges támogatást, nem rendezheti sorait. Nem szabad elfelejtenünk: a nemzet jövője ettől is függ. Nem is akárhogyan/ Bodnár István
