Kelet-Magyarország, 1991. augusztus (51. évfolyam, 179-204. szám)
1991-08-03 / 181. szám
10__.# 9(eíet-(Magyarország hétvé/ji mettékíete 1991. augusztus 3. Beke György, a „gyalogíró” Kiss József Nem véletlenül emlegetem itt most, címben is, a gyaloglást. Beke György íróval akkor kezdtem el a gyaloglásokat, mikor még egyetlen kötete sem jelent volt meg. De már akkor, négy évtizeddel ezelőtt, élmény volt gyalogolni vele. A bukaresti Romániai Magyar Szó, illetve új nevén az Előre szerkesztőségében kollegáskodtunk, s mert a román főváros egyazon fertályában laktunk, hát gyalogoltunk néha arrafelé menet. Örök optimistának ismertem meg, pedig már akkor „büntették” úgymond, kulákcsemete lévén, egy ideig nem használhatta nevét a sajtóban. Beke György tehát nyakába vette az ország útjait. Gyalogolt, írt, gyalogolt... Szinte egész Romániát át meg át gyalogolta, írt riportkönyvet, regényt, interjúkötetet, minden olyan műfajban kipróbálta a tollát, amelyekkel az erdélyi magyarság s egyben az egész magyar nemzet értékeit gyarapíthatta. így született meg vagy huszonöt kötete, egész könyvespolcra való, s ezeken az eredeti munkákon kívül műfordítások, antológiák, irodalomtörténeti tanulmányok. Legutóbbi találkozásunk alkalmával budapesti otthonában azt kérdeztem tőle, hogy most is vallja Móricz Zsigmonddal: gyalogolni jó. — Ez is életforma, s ha az ember úgy tekinti, akkor szolgálat. Én mindenképpen annak tartom. Q Az Uzonban született székely írónak aligha lehet szemére vetni, hogy mindenekelőtt a székelyek, a csángók sorsa foglalkoztatta indulása ótaJVIikortól is? — Nem szakadhatnék el ettől a világtól, sem a székelyektől, sem a csángóktól akkor sem, ha akarnék. Hiszen a Székelyföldön születtem, Uzonban voltam gyermek, Sepsiszentgyörgyön diák, a református Székely Mikó Kollégiumban, ezek meghatározó élmények mindenki életében. Móricz Zsigmond mondja, hogy az ember tízéves koráig megszerzi mindazokat a tapasztalatokat, amelyek egész életét meghatározzák. Az én életem első tizenhárom esztendeje a kisebbségi világban telt el, 1927-től 1940-ig. Magyar elemibe, majd magyar középiskolába jártam akkor, amikor a magyar életnek látszólag semmilyen jövője nem volt Erdélyben. De családi házunkban az volt a törvény, hogy hitvány ember lehet valaki, részegessé is válhatik, de a magyarságát nem tagadhatja meg. Mert az már nem is ember... Ehhez a magyarságtudathoz, valójában kétségbeesett ragaszkodáshoz, a nyelvhez, a hagyományokhoz, az elődökhöz hozzájárult, szintén családi örökségként, a társadalmi érzékenység. Apai és anyai ágon egyképpen székely határőrök leszármazottja vagyok. Anyai őseim között Pün- kösti Gergely határőrtiszt, a szabadságharcban Bem tábornok hadsegédje, aki 1848 tavaszán, pontosabban a május 30-i alsó- csernátoni népgyűlésen — még a kolozsvári országgyűlés döntése előtt — kihirdette a jobbágyság megszüntetését. Ez lenne társadalmi igazságérzetem „gyökere”. A kisebbségi magyar sorsvállalásé pedig édesapám példája, aki inkább tíz évi munkanélküliséget, alkalmi könyvelést vállalt 1930 és 1940 között, de nem volt hajlandó görög keleti vallásra térni, ami előfeltétele lett volna, hogy állami tisztviselő maradhasson. A görög keleti vallás egyben a románná válást jelentette volna. □ És a csángók? — Két ágon is kötődöm a hétfalusi — barcasági — csángó magyarokhoz. Ebből a „rajból” való a feleségem egy Bukarestbe került csángó sofőr leánya, és az egyik barcasági csángó faluban, Tatrangon volt tanítónő édesapám egyik húga, Beke Etelka. Nyaranta sokat időztem e csángók között, megismertem mostoha sorsukat, nehéz küzdelmüket a havasi gazdálkodással, erdőléssel, fuvarozással, iparos munkával és hűségüket a magyarsághoz, nyelvhez, hithez, hagyományokhoz. □ Első összefüggő barangoló könyvedet Szilágy megyéről adtad ki 1975-ben. Miért éppen arról a vidékről? — Zilahra, a Szilágyságba Ady Endre vonzott, ez az ő szülőföldje, itt tanult, Érmindszenten, Nagykárolyban és Zilahon. Ady költészete nem vált volna azzá, ami a modern magyar irodalomban lett, ha nem merítkezik meg Párizs életében, ha nem szívja életnedveit a szilágysági földből. Ez a két hatás teljesedett életében, és tette költészetét egyszerre magyarrá és modernné. A Szilágyságban ma is jól feltalálhatok ezek az életnyomok, az Adyt ihlető hűség a nyelvhez, a szabadságvágy, a szép magyar konokság és szemérmes alázat. □ Harmadik barangoló könyved kerete Beszterce-Na- szód megye. Miért arra vitt az utad és még mindig nem a Székelyföldre, szülőföldedre? Beszterce-Naszód magyarsága igazán szórvány, sárba fulladt kicsi falvak világa. Mégis magyar élet ez. Azt is jelenti, hogy egy szórványvidéki magyar mélyebben átéli a maga magyarságát, mint akár a székelyek. Ézekkel a tapasztalatokkal kívántam visz- szatérni a Székelyföldre, ahol a román betelepítések folytán az eleddig színtiszta székely közösségeknek szembe kell nézniük az együttélés távlatával, fel kell készülniük arra, hogy a vegyes lakosságúvá váló városokban és községekben is megtartsák magyar nyelvüket, hitüket, hagyományaikat. □ A Székelyföldre végül is nem érkeztél el. Belső-Er- délyből Máramaros és Szat- már felé fordultál, de itt a nacionalista román hatóságok eltorlaszolták barangoló útjaidat. Szatmár megyében megint együtt „gyalogolhattunk”, a helyi napilapban, a Szatmári Hírlapban riportot is írtam sajátos „terepmunkádról”. Emlék- szel-e erre? — Hát hogyne! Mindenütt szívesen társultam helyi kollegákkal. Elárulhatom neked, hogy egy kicsit tanúként is magammal hívtalak titeket. Ellenőrizzétek, hogy az igazat mondom-e, nemcsak a valódit? □ Azt hiszem ez a köteted, a Boltívek teherbírása haragította rád végképp a Ceau- sescu-diktatúra hatalmasságait. — A diktatúra akkor már annyira előre lépett a teljes romá- nosítás útján — emlékezz, hogy Ceausescu hatalmi szóval „magyar nemzetiségű románokká” nyilvánította mind a kétmillió erdélyi magyart! Eljött a teljes szellemi genocídium ideje, és a Boltívek teherbírása ennek teljességgel ellentmondott. Hát el kellett tiporni, be kellett tiltani a kötetemet, a párt KB-ja vétót emelt az írók által nekem ítélt irodalmi díj ellen, lekergettek a pályáról. □ Hiszen még megjelent egy barangoló könyved Bihar megyéről. — Ezt abban az időszakban írtam, mikor a Boltívek teherbírása ellen folyt az ösz- szehangolt hajsza. Most is csodálkozom konok- ságomon, amely- lyel folytattam a barangolásaimat. Úgy éreztem, akkor dacolok igazán a hatalommal, ha nem adom meg magamat. Hatodik könyvem a Bánságról szólt volna Bartók szülőföldjén címmel. Elgáncsolták. Fel kellett volna adnom barangolásaim tervét. □ És feladtad? —■ Letepert a szívinfarktus. Felgyógyultam és jártam tovább Erdélyt. Hol egyik, hol másik szerkesztőség adott megbízólevelet, Sütő András lapja, Létay Lajos lapja, pedig tudták, hogy nem írom, nem írhatom meg terepjárásom tapasztalatait. Ilyen szerkesztőségi megbízólevél nélkül Romániában egy falusi tanácsházára sem lehetett belépni. J Végül is bebarangoltad egész Erdélyt? — Egyben van mind a tizenkét kötet anyaga. Közülük öt megjelent, de nem úgy, ahogyan az igazság megkívánta és én szerettem volna. Azokat is át kell dolgoznom. És írom a következőket. Azért jöttem el a szülőföldemről, a Ceausescu-diktatúra utolsó napjaiban, de még a „vezér” uralma alatt, nem remélve gyors változást, hogy barangoló könyveimet megírjam és kiadjam. Ezt tartom életem fő munkájának. □ És regényeid? — Nyolc regényem jelent meg. A legutóbbi már Budapesten a Zrínyi Könyvkiadónál Világos árnyékában címmel. A szabadság- harc bukása után szétszóródó katonák életét kísértem nyomon. Ezt a regényemet is Erdélyben írtam, de a cenzúra nem engedte megjelentetni. Öt teljesen kész kötet kéziratát ítélték halálra a román hatalom hóhérai. Q És itt nyílik lehetőséged a sorozatod megjelentetésére? — Reménykedem. Lesz itt még könyvkiadás és könyvterjesztés, nemcsak a krimi és a szex számára. □ Gyalogolsz-e itt, Magyarországon? — Javaslatot kaptam az egyik hetilaptól, hogy Váci Mihály riportjaival a kezemben barangoljam be a Nyírséget. Szívesen fogadtam a javaslatot. Ismerni szeretném a magyar élet egészét, Erdély után az anyaország tájait, aztán a Felvidéket, a Vajdaságot, meg Kárpátalját, a nemzeti tudat különböző változatait és alapvető azonosságát. □ Úgy érzed, hogy megbecsülik itt a munkádat? — Idén májusban, a könyvnapok idején a Művészeti Alap műfaji díját az írói szociográfiáért nekem ítélték. írókból állt a bizottság, írók adták a díjat, nem a hivatal. Romániában a párthatalom kétszer fosztott meg az irodalmi díjtól, 1983-ban és 1984- ben. Úgy éreztem a műfaji díj átvételekor, hogy magyar hazám kárpótolt minden romániai szenvedésért és megaláztatásért. Szerepzavar RÉGEBBEN ARRA SEM séget kényszerített (s egyre töbHamar Péter NEM A FILMGYÁRTÁS SZEREPZAVARA, nem is a forgalmazásé, hanem a jegyzetíróé, amelyről végre szót kell ejteni. Égy napilap filmrovatának a heti egyszeri jelentkezés és a behatárolt terjedelem miatt soha nem lehetett más szerepe, mint az, hogy felhívja a figyelmet azokra az értékekre, amelyek elérhetők a mozikban. Ha a művészi teljesítmények iránt sikerült némi érdeklődést keltenie, minden bizonnyal betöltötte szerepét. Az a legtermészetesebb, hogy a hazai filmre megkülönböztetett figyelmet illik fordítani, hiszen a nemzeti önismeret (előkelőbben: identitástudat) megteremtésében fontos szerepet képes játszani, a 60-as és 70-es évek magyar mozija legalábbis ezt bizonyítja. Ezért az elmúlt évek során e rovatban minden magyar játékfilmről szót ejtettünk; némelyikről bővebben, másokról csak érintőlegesen. A jegyzetíró azért kerül zavarba az utóbbi időkben,' mert azt tapasztalja, hogy azon filmek többsége, amelyekről e hasábokon szól, többnyire el sem jutnak a megye mozijaiba, hanem csak a fővárosiak érhetik el néhány kivételezett helyen, az úgynevezett art hálózatban. Megvan erre a helyzetre is a magyarázat, de a gazdasági okokra való hivatkozás aligha vigasztalja azokat a Szabolcs-Szatmár-Bereg megyei érdeklődőket, akik szívesen nézték volna meg például Wenders alkotását, a Berlin fölött az ég címűt, vagy Cavani Az éjszakai portás-á t. VOLT PÉLDA, hogy valamelyik magyar játékfilm — ha korlátozott előadásszámban is — ne jutott volna el legalább a városi mozikba. Igaz, hogy a legutolsó időkben nemegyszer előfordult, egyszerűen elhagyták a vetítést még akkor is, ha a kópia megérkezett, mert 5—10 érdeklődőnek nem voltak hajlandók lepergetni a filmet. Ma az a helyzet, hogy még Nyíregyházán sem látható a teljes hazai termés. Miről szóljon hát a jegyzetíró? Azokról az amerikai filmekről, amelyeknek dömpingje uralkodik a megyében? Ekkora szerepzavarba azért nem téved. Nem afféle arisztokratizmus ez, pusztán a dolgok érzelem nélküli minősítése. A futó filmek többsége egyszerűen kommersz, a szórakoztatóipari termék kategóriájába tartozik, s ez kívül esik a művészetkritika körén. Közöttük alig akad (az utóbbi időkben talán-ta- lán a Keresztapa III. volt ilyen),- amely a szórakoztatóművészet körébe sorolható (bár akadnak esztéták, akik magát a szórakoztatóművészet kategóriáját sem fogadják .el, mert önellentmondásnak tartják, ám ez már tényleg arisztokratizmus). Szólni illenék például Rózsa János új munkájáról, a 1/2 álom- ról, bár aligha javítja a magyar film idei katasztrofális sorozatának mérlegét. Budapesti film ez, mint szinte mindegyik, amely mostanában készült; hősei gyerekek, akik a maguk módján élik meg gazdátlanságukat. Mint helyzetjelentés elfogadható, de hát a helyzettel többé-kevésbé tisztában van mindenki, akibe a sors némi társadalmi érzékenyben vannak ilyenek), de az okok feltárásával, a mélyebb elemzéssel, új összefüggések felfedezésével adós marad, ezért nem éri túlságosan nagy veszteség azt, aki nem tudja megnézni. Szólni illenék talán arról is, hogy moziba került A szárnyas ügynök. Nagy pénzbe le merném fogadni, hogy még a leginkább érdeklődők között is nagyon kevesen akadnak, akik emlékeznek arra, hogy Sőth Sándor alkotását bemutatták 1988 februárjában a filmszemlén, aztán mindenki, még a forgalmazók is elfeledkeztek róla. Most, gyakorlatilag észrevétlenül megjelent, játssza a Hunnia mozi Budapesten napi egy előadásban. A filmről szóló bírálatot egyetlen országos napilap sem közölt. MELLESLEG A SZÁRNYAS ÜGYNÖK megőrizte aktualitását, hiszen ifjú értelmiségi hőse Wunderlandba vágyik, azaz Csodaországba, ahonnan a címszereplő megérkezik, és ugye az elvágyódás nem ritka érzelem a mai ifjú értelmiségeik körében. Bár ki tudja, lehet, hogy máris Csodaországban élünk, mert akadnak azért itt kisebbfajta csodák, de példák felsorolásával nem lenne célszerű a politikai irónia talajára tévednünk. Nem jó idők járnak a filmművészetre sehol a világon. Erről szólt a Cyrano de Bergerac francia rendezője, Jean-Paul Rappe- neau is a televízióban. A tartós szerepzavar idején pedig egyre nehezebb a helyzetről áttekinthető képet festeni. És lassan az a kérdés is fölvethető: egyáltalán érdemes-e? m p iü i ' E~öl cTFkí (Nagy Olga: Gyónás) A legyőzött pesszimizmus ''Miklós Elemér Egy tisztelgő — s egyúttal a küzdelmes élet publikációs teljesítményei és a hozzájuk tapadó életküzdelem előtti főhajtást jelképező — kötettel adózik hazai könyvkiadásunk Nagy Olga, a romániai magyar irodalom és folklorisztika ismert művelője életművének. A hosszú és zaklatott életút állomásainál — mint sajátságos útjelzők — a család, a négy gyermek nevelésének gondjai, a napi munka, a tanítás, s meílette a tanulás (diplomázás, majd a doktori értekezés megvédése), az alkotások (szakdolgozatok és regények) sorakoznak. Utóbbiak közül a szépírói teljesítmény értékei — A vidámság madara, Lányok a bentlakásban, Vadvizek, Madár kékmezőben, Hősök, csalókák, ördögök — emelték a széppróza elismert művelői közé. Dolgozatainak hazai kiadása (hiábavalóan adott közre negyedszázadnyi kötetet?) meglehetősen ritka jelenség. Ezért is figyelmet keltő e legújabb, s szemre is tetszetős, a Gyónás c. önéletírása a könyvesboltok polcain. Belelapozva szíven üt a tartalom, a megoldás formai típusa, s azonnal letehetetlenné lesz. Azzá teszi a szerző realisztikus önvallomása életének küzdelmeiről, sorsa sanyarú mozzanatairól, családi élete vívódásairól. Talán szokatlanul — a filozofikus - lírai hangvétel ellenére — a másság emelhető ki az eleddig forgalmazott könyveivel szemben. Ez a személyiségéhez simuló élettükör egy hosszú és változatos életútról, az ifjúkortól az idős kor ajtajáig vezető életszakaszról, a fel-felbbukanó akadályokról, földrajzilag a Nagyernye—Marosvásárhely— Iklód—Szék—Kolozsvár közötti etapokról. Könnyekkel írt könyv. Villanó tükördarabkák összeillesztése által, s a felfénylő üvegdarabok az egyes fejezetek címeiként szubjektív értékítéletek mutatói. Az emlékezési keret Emlékek ,,azelőtt”-ről indulva a Csapda, Elidegenedés, Megbékélés vonulatain az Epilógus-ig. Az intonáció meghatározója: az elhunyt férje különleges hagyatéka, a szétfeszegetett jegygyűrű. Ezt követően a vallomás kényszere mindegyre sorjázza a túlvilágra szóló üzenet mondatait. Jóllehet, „...A lélek...önvédelemből elhárítja a szenvedést”, a ,,miért?”-ekre választ kereső őszinteséget azonban mindvévig meghagyja. E kérdéseket férje nevében fogalmazza, a választ viszont az élő keresi egy erős és szigorú önkontroll mellett, elkerülve a mentségek keresését is. Érzelmekkel és a szavakkal vívott küzdelmének eredménye eligazító tanulságként lép túl a kötet anyagán: az ember önnön személyiségét is építgető életút- ján — a sok-sok egyesülő és párhuzamosan futó ösvény ösz- szegzéseként — a buktatókon való győzedelmeskedés egyik lényeges összetevője az akarati tényezők között található meg, s egyúttal útitárs is marad a személyiség változásainak tetten érhető mozzanataiban: a boldog szerelem állapotából a másság felismerésének hiánya gerjesztette csalódások fájdalom-lépcsőin és a puritán kiszolgáltatottságon át a lázadásig, a sajátosan értelmezett feminizmusig. A hit és a szerelem megőrzésének, újrafelfedezésének stációiban. (Európa Könyvkiadó, 1991)
