Kelet-Magyarország, 1991. augusztus (51. évfolyam, 179-204. szám)

1991-08-03 / 181. szám

1991.augusztus 3. A ‘Kdet-Kíagyarország hétvégi melléklete 1 1 Színe és fonákja Cservenyák Katalin ■ Balkányt már az 1200-as években lakták, erre utal az a 13. század má­sodik feléből ránk maradt írásos em­lék, amely Balkan néven először tesz említést a településről. A nagyközség nevének eredetére két magyarázatot is találunk. Az első szerint a bolgár szó magas­latot jelent. Éppenséggel igaz is lehet, mert a régi faluközpont va­lóban magasabban fekszik, s itt állt valamikor az a 13. század­ban épült görög katolikus temp­lom, melynek helyén később — a ma már műemlék jellegű —re­formátus templom épült. A másik magyarázat a tatárjárásra utal, eszerint egy bizonyos Báli kán kapta birtokul a területet, s az ő neve él tovább a Baikány elneve­zésben. Ugorjunk most egy nagyot a történelemben — egészen nap­jainkig, illetve a közelmúltban le­zajlott választásokig. Az elbe­szélésekből az tűnik ki, nem volt mentes pártcsatározásoktól a választási küzdelem, melyből végül is — egy sajátos koalíció következtében — a polgári irány­zatot képviselő Független Kis­gazdapárt és a Szabad Demok­raták Szövetségének közös je­löltjei, valamint a függetlenek ke­rültek ki győztesen. Három pol­gármesterjelölt közül pedig a község egyik körzeti orvosa, dr. Kun Bertalan nyerte el a község bizalmát. Ottjártamkor éppen egy beadás előtt álló pályázaton végezte munkatársaival az utol­só simításokat, így csak néhány szót váltottunk egymással arról, mit ígért választóinak a kampány idején, mit szeretne megvalósí­tani a közeljövőben. — ígérni soha semmit nem szoktam — mondta —, így aztán nem ígértem se állást, se palo­tát, se birtokot, se protekciót. Viszont ígértem tisztességes, lelkes, odaadó munkát, s azt, hogy erőmhöz képest igyekszem változtatni azon. ami változtatha­tó. Szeretnék öt év alatt olyan infrastruktúrát kialakítani a falu­ban, ami egy ilyen kisvárosnyi településnek szükséges a to­vábblépéshez. Mert amíg ez nincs, addig minden utópia. Ennek első lépése lesz a ha­marosan induló gázprogram, amelyet társulás formájában kí­vánnak megvalósítani, majd ezt Követi a telefon fejlesztése, székről a tervekről azonban már a falu fiatal jegyzőjével, dr. Szilá­gyi Zsolttal beszélgettünk. A be­ruházás összesen 110 millió fo­rintba kerül, s nemcsak Bal­kányt, hanem a környező közsé­geket is érinti. Egy miniszterta­nácsi rendelet alapján — mely az elmaradott térségek infra­strukturális fejlesztéséhez a költ­ségek ötven százalékáig nyújt támogatást, — most pályázatot írnak, remélve a kedvező elbírá­lást. A következő lépésük a táv­hívó hálózatba való bekapcsoló­dás lesz. A Távközlési Vállalat csak 1993-ra ígér változást, ők viszont szeretnék valamivel elő­rébb hozni ezt, hiszen a kábel már itt van, elkészült a központi épület is, csak a rendszerbe kel­lene beépíteni. A munkalehetőségekkel a ko­rábbi években nemigen volt gondja a balkányi embernek. Stabil megélhetést adott a téesz, az állami gazdaság, s a fémmun­kás vállalat is. Aki mégsem talált magának állást itt, vette a kalap­ját, és ingázott a fővárosba. Eb­ben az évben azonban nagyot változott a világ errefelé is. A Fémmunkás régóta vegetál, fém­ből készült nyílászárói eladhatat­lanok. A téesz tavaly még 18 mil­liós nyereséggel zárt, idén már fizetési nehézségekkel küszkö­dik, az állami gazdaságot pedig elérte a privatizáció, s egyre töb­ben kényszerülnek otthagyni bu­dapesti munkahelyüket is. így aztán — mint ahogy a jegyző úr fogalmazott — várható egy újabb népvándorlás, egy visszaván- dorlás, amikor nem az apák, ha­nem inkább a fiaik jönnek haza gazdálkodni. Aki ügyes volt, idejében elve­tette az uborkát, a tengerit, ülte­tett paprikát, dohányt, öntözött, permetezett, gyomlált, aztán reménykedve várta — várja munkája gyümölcsének beéré- sét, hogy leszedje. Most épp az uborkának van szezonja, s nem mondhatni, hogy szívrepesve vennék tudomásul: fáradozásuk csupán fillérekbén mérhető. A másodosztályú uborkáért, ami csak annyiban különbözik az első osztályútól, hogy egy csöp­pet nagyobb, most írd és mondd: három forintot kapnak kilónként. Mégis hosszú sorok kígyóznak nap nap után a Ságvári utcai fel­vásárló előtt, van, aki már előző éjszaka leparkol a telep bejáratá­nál és a kocsiban alszik, hogy a másnap délutáni nyitásra első lehessen. Sokuknak szerződése van a helyi téesszel, de semmit nem érnek vele, mert már a por­tán sem mehet át az, akinél uborka yan. Mivel a sor igen lassan ván­szorog előre, sokan otthagyják a kocsit, s az út mentén gyűlnek össze egy kis eszmecserére. Duleba János, Major Pál, Varga István és Molnár Sándor éppen azon tanakodik, befér-e még az első osztályba az árujuk, mert akkor 14 forintot kapnának egy kilóért, de nem sok reménnyel kecsegtetik magukat. — Ezerkétszáz ölön van ubor­Délidöben a falu csendes. Tóth Kornélia felvétele kám,— mondja egyikük —, s eddig még alig hozott 12—13 ezer forintot. Pedig nagyon szép, csak éppen mindenkinek sok van belőle. — Ezt még leszedtük — veszi át a szót a másik gazda —, de most már nagyon gondolkodunk rajta, hogy otthagyjuk inkább, ahol van. Sokan fel is adták az egészet, rámentek tárcsával a földre, és összetaposták a ter­mést. — Gondolja csak el: egy forin­tért adtak egy szem magot! Mondván, hogy ez valami kísér­leti fajta — fordul felénk egy asz- szony. — Nem mondom, jót kísérleteztünk! — A rádióban meg mindenféle barter üzletek­ről hallunk — bosszan­kodik egy idősebb bácsi — Tudja mit? Hiszi a fene. A sorban állók között munkahe­lyén nem egy már megkapta a munka- köny véj, másokat három hetre szabadságoltak a Hajdúsági Iparművektől, s egyáltalán nem biztosak abban, ha visszamennek, nem várja-e őket is a kikészített barna köny­vecske. Egyre több a munkanélküli a faluban, idén februárban már csaknem kétszázan kaptak mun­kanélküli-segélyt, és nehéz meg­mondani, hányán vannak, akik­nek' még ez sem adatik meg. Rendszeres szociális segélyben 60—70-en részesülnek, s van egy körülbelül negyven fős réteg, amelyik sem a korábbi, sem a mostani rendszerben nem kere­si, nem találja helyét, magyarul: esze ágában sincs dolgozni. Jobban szereti az italt, s nem átall naponta bekullogni egy kis pálinkára valóért a polgármesteri hivatalba. Az italozókkal egyébként las­sacskán kezd meggyűlni a bajuk a balkányiaknak. Ugyanis száz­nál több vállalkozó van már a fa­luban, s jórészük — illedelme- sebb címszó alatt ugyan, de — kocsmára kérte az engedélyt a gyors meggazdagodás reményé­ben. A forgalomra nem is lehet panaszuk — kínálatukkal még a környező települések részeges- kedőit is a faluba vonzzák. A Balkányi busszal, biciklivel érkező „ven­dégek” aztán elég hamar elve­szítik egyensúlyukat és a visz- szautat csak másnap reggelre halasztják. Éjszakára a szépen gondozott Kossuth-parkban hajt­ják álomra kótyagos fejüket, jobo híján pedig biciklijükkel takarói nak. A közbiztonság területén a kö­zeljövőben azonban javulás vár­ható. Az országos rendőrfőkapi­tánytól megkapták az engedély* egy tizenöt fős rendőrőrs felállí­tására, már meg is kezdték az erre szolgáló épület átalakítását. A falu ellátására senk:- nek sincs, és nem is lehet panasza. Két pazarul felsze reit ABC közü: is választhat­nak a há­zi a s sz o nyok. Én a Cserhá góban jár­tam, és túlzás nél­kül állítha­tom, leesett az állam. A mindennapi bevásárláshoz szükséges áruk között másutt alig kapható AJAX terméke­ket is leltem, s mintha csak a Gorbacsov—-Bush csúcstalálko­zóra időzítettek volna: szovjet— amerikai zászlóval díszített Jor dán fogkefét találtam az egyik polcon... Néző Ferencnek a polgármes téri hivatal közelében van zöld­ségboltja, s hamar kiderül, ő áz MDF helyi szervezetének veze­tője. A balkányi önkormányzat­ból a kormánypártiak kirekedtek nem kaptak bizalmat a helyi la kosságtól. Bár mint mondta, a függetlenek közül ketten az ő po­litikájukat képviselik. Nincs meg­elégedve az önkormányzat mun­kájával, különösen a kisgazdák kai, s nem tartja szerencsésnek azt sem, hogy orvos a polgár mester. Szerinte kár volt bele vágni a gázprogramba is, keve­sen fognak élni a lehetőséggel mert nincs pénzük az emberek­nek. Tavalyi újságokat vesz elő, a választási harcokról szóló írá­sokat mutat, amelyekben nem túl hízelgő gondolatok jelentek meg a helyi MDF-esekről. Be­szélgetésünk során az az érzés alakult ki bennem, az bántja leg­inkább a pártot, hogy nem vehet részt közvetlenül a falu életének irányításában. „Véred kiontott harmatával...” Seres Ernő szállnak mint harmatával / Ivasom egy idős asz- szony levelét. Nem tu­dom, miért, de mindunta­lan az ifjúkoromban cso­dált Villon-versek refrén­je jut eszembe: „Az évek a percek / véred kiontott irgalmazz nékünk, Jézus Herceg!” (Faludi-fordítás, átköltés. El­nézést, ha netalán pontatlan.) Az irgalom hiánya az, ami a verssoro­kat felidézi. És most idézek néhány sort az említett levélből. „Kérem szépen a meghallgatáso­mat!” Mint egy halk sóhaj, ugyanakkor dobhártyát repesztő segélykiáltás. Va­jon ki hallja meg? „Egy megkeseredett, egy megroska- dott 70 éves vagyok, 3 gyermek édes­anyja, két házasságom volt. A második világháborúban elhalt a férjem, maradt egy drága lányom. Másodszor is férjhez mentem, a szegénység rávitt. Második házasságomból született két fiúgyerme­kem..." És az évek szálltak, mint a percek... Akit a szegénység rávitt arra, hogy má­sodszor is férjhez menjen, nemcsak korban gyarapodott. Mire a gyermekei felnőttek, már volt amit eloszthatott kö­zöttük. „A két fiúgyermek, már mind a kettő családos. Az idősebbik fiamnak építet­tem egy családi „házat. A kisebbik fiam velem maradt. Ö is kapott egy olyan épületet, amiben két család megfér. A lányomnak adtam 40 ezer forintot. Ma­gyarul kimondjam, a lányom kisemmiz- tem, de ő a 40 ezer forintot is megkö­szönte, mindent rám bízott, úgy van jól, ahogyan én csinálom, ma is szeretet és béke van közöttünk. En a két nagyobbik gyermekemmel tudatosítottam, hogy a kisebbik fiammal kötök egy eltartási szerződést. Ajándék címen átaladom a fiamnak a lakást, aminek értéke egymil­lió-kétszázezer forint...” Véred kiontott harmatával... Mert vér és verejték az az áldozat, amit a szülő hoz a maga gyermekéért. El tudom kép­zelni, hogy a kevéske öröm mellett — amit az élet egy embernek ad — mennyi fáradsággal, törődéssel és szenvedés­sel jár a boldogságot, családi békessé­get teremtő, elszánt akarat. A gyerme­keket fel kell nevelni. A gyermeket tisz­tességgel etetni, öltöztetni, sebeit gyó­gyítani illik a szülőnek. A gyermek múlt­ja, jelene és jövője a szülő felelőssége, de mindenért a szülő sem felelős, min­denről ő sem tehet, hiszen az évek szállnak, mint a percek és ez a gyer­mekre is vonatkozik. Már ő is felnőtt, már ő is szülő, még akkor is, ha szülő­anyjának édesgyermeke. A gyermek fe­lelőssége és kötelessége is növekszik, gyarapodik az elszállt évekkel. De mit ír ezzel összefüggésben a 70 éves édes­anya? „A fiam az én ajándékomat elfogadta, a szerződésírásnál meg is volt a béke, de az ő családjában romlott az élet. A fiam két gyermek édesapja, és én min­dig a jóra kértem. Mindkettőjüknek mondtam, hogy a két gyermek megvan, nekik édesapa és édesanya kell, nem szabad veszekedni. Igen, de egy asz- szonyka eljött hozzám és kérdezte, tu- dom-e, hogy a menyem felvett az ő fia nevében 4 ezer forint kölcsönt, és nem fizeti. Én a fiamnak megmondtam a megtörténtet. Erre a fiam torkon kapott, ez nem igaz — kiabálta — és jól megvá­gott. A menyem nem volt itthon, elmen­tem utána, és bebizonyosodott, hogy mégis igaz. Kettőjük között a helyzet megint megromlott, és kezdődött újra a verekedés, a civakodás, és én újra szól­tam, gyermekeim nem szabad, ne te­gyétek egymást tönkre. A két gyerme­ket erre a fiam kikergette a házból, és amikor megfordultam, a fiam úgy meg­vágott, hogy az ajtófélfába ütöttem a fe­jem, azonnal kicsattant. Még akkor is azt gondoltam, hitben élek, mint egy anya, nem veszem a beteg szívemre a dolgokat...” Irgalmazz nékünk Jézus Herceg... Ha van egyáltalán irgalom az elszabadult indulatoknak közepette. Az idős asz- szony levelének további részéből kitű­nik^ hogy miután csitult némileg a házaspár közötti vita, a gyermekek újra a lakásba mentek, de a verekedés újra­kezdődött. Az anya, a nagyanya most már az unokákért aggódva újra korábbi bántalmazásának a helyszínére ment. „Verekedés közben bementem a két gyermekért, jöjjenek ki. Megint kapott a fejem. Tyúktojás nagyságú gümő lett rajta. Akkor elterveltem, hogy a fiam la­kásába nem megyek be többet. A fiam, a menyem később úgy alkalmazkodtak hozzám, hogy a két gyermek végett megbocsátottam. Igen, úgy gondoltam, hogy az Úrjézus is megbocsátott az el­lene vétőknek, akkor én az én vérem­nek miért ne bocsássák meg. Megbo­csátottam igaz szívemből. És teltek a napok, a hónapok, és se éjjelünk, se nappalunk nem volt. Április harmincadi­kén, vasárnap a hívek a templomban voltak, nálam verekedés volt. De nem is ilyen-olyan. A fiam a kisfiával el akart menni. A menyem a gyermeket a kocsi­ból kivette, hozta befelé. Én a kiskapuba szaladtam segítségért kiabálni. A fiam a kocsiból kiszállt, jött befelé, engem a betonjárdához úgy odavágott, hogy há­rom helyen tört el a vállam. Négy hétig voltam gipszben, de akkor a gipsz alatt a mellem, az egész karom romlásnak indult. Akkor három hónapig nem szól­tam hozzá. De ismét megbocsátottam, elmúltak a szörnyű fájdalmaim, felejtet­tem...” És az évek szálltak, mint a percek... Aki könnyen bánik a pénzzel, főként azzal, ami nem az övé, nagy bajba ke­veredhet. Az idős asszony menyének a munkahelyén egymillió forint hiánya ke­letkezett. Az anya nyugtatta a fiát. Vala­hogyan össze kellett volna szedni a pénzt, hogy az ügy nehogy a bíróságra kerüljön. De a fiúnak ezt a szörnyű ren­geteg pénzt nem sikerült összeszednie. „így nappal-éjjel alvásom nem volt. Csak a nagy civakodás és verekedés volt. Már akkor dühbe jöttem, amikor az unokám, a kislány is vérzett és visított. Kiszaladtam és mondtam, se éjjel, se nappal itt megpihenni nem lehet. Erre a fiam azt mondta: a kurva anyádat, menj be, nekem fordult, mellbe zúdított, meg­vágott, elestem. Eltört a iapocka- és farcsontom, belső zúzódásom volt, és véreztem. Felállni nem bírtam. Erre a fiam rám ordított: állj fel te kurva, mert ha én felállítalak, úgy beváglak a házba, hogy soha többé ki nem jössz. A me­nyem felállított, bevitt. Jött a mentő és elvitt. A fiam még azt sem kérdezte: Te kutya, hogy vagy?” „Véred kiontott harmatával / irgal­mazz nékünk Jézus Herceg!” Mi törté­nik néha az emberekkel? Miért tudják így és ennyire gyűlölni egymást? Hús a húsunkból, vér a vérünkből, mégis meg­ölő ellenségünk lesz, ha a fékevesztett indulatok eluralják a békességet, a bé­két. Egy családról van szó. Arról a csa­ládról, ahol ünnepi esemény volt a gyer­mek születése, öröm az első megtett lépés, az első szó, ahol a családi fészek melege védte, a széltől is óvta a gyer­meket. „Arra kérnék szépen választ a szer­kesztőségtől, hol rontottam el. Még a szerződésírást is én fizettem ki, és a fiamnak mondtam, megköszönheted a szüleidnek ezt az ajándékozást. A fiam akkor azt választolta, nincs mit megkö­szönni. Most két hónapja nem szólok hozzá. Az én fiamtól ezek után mit vár­hatok? Eltartást nem remélek, mit tehe­tek? Kérem a tisztelt szerkesztőséget, tessenek leközölni, sok édesanya tanul­jon belőle, hogy olyat, mint én, előre ne tegyenek, amijük van, magukról le ne adják. Nagyon szépen kérem a vezető­séget, a nevemet még véletlenül se kö­zöljék, mert én lennék miatta bajba! Le­vélben szintén ne írjanak, mert a levele­met ide se adnák. Az újságot elolvasom én ,is, ők is.” Újra idézem a vers sorait: „Az évek szállnak, mint a percek / véred kiontott harmatával / irgalmazz nékünk, Jézus Herceg...” És mosfmegrettenek. Hiszen a fiú, a vétkes gyermek, ha elolvassa az édes­anyja levelének sorait, vajon hogyan fogja fel annak lényegét és értelmét? Búbánat avagy újabb vétek elindítója lesz-e az irgalom hiányában felröppen­tett anyai sóhaj? Követi-e a viszályt a békesség avagy az írás újabb tragédiát _ okoz? A levél közlésére az anya kért. de ez nem ment fel a felelősség alól. Nekem tudnom kellene valami bizonyo­sat. De mert semmi bizonyosat nem tu­dok, hiszek a jó szándék, a jóravalóság minden emberben meglévő erejében. ogy az édesanya hol hibázott? Semmikép­pen ott és azzal, hogy a házát a fiára íratta. In­kább ott és akkor hibá­zott, amikor az átírás­sal, a haszonélvezeten túl olyan jogokat is gyakorolni kívánt, ami nem az ő dol­ga. Az anya a fiával osztja meg szerete- tét. A fiú szeretetére már többen tarta­nak igényt, az anya, a feleség és a gyermekek. Veszélyes dolog anyai szemmel és érzéssel meghatározni, megkövetelni vagy előírni, hogy a fiú az ő szeretetét hogyan és milyen mérték­ben ossza meg. Márpedig minden szó, még a jóindulatú is, ami a felnőtt gyer­mekek, a fiú és a feleség ügyeire vonat­kozik, indulatokat kelthet. A pusztító tü­zet szítással nem lehet eloltani. Legyen intelem ez a fiú számára is. Sokadíziglen is „Irgalmazz nékünk Jézus Herceg”...

Next

/
Thumbnails
Contents