Kelet-Magyarország, 1991. augusztus (51. évfolyam, 179-204. szám)
1991-08-03 / 181. szám
1991. augusztus 3. A 9(e[et-fMa(jyarorszá/i hétvégi melléklete 9 A véle len mártírjai A géppuska nem válogatott Tarka bokréta a kalapon Dr. Fazekas Árpád-------------KW ------------Az 1956-os forradalom és szabadságharc hősei között vannak mártírok (Szilágyi László, Tomasovszky András, Babér István stb.) és véletlen áldozatok is. Most az utóbbiakról szólunk. A nyíregyházi Északi temetőben nyugszik egy testvérpár: Tárnok Ferenc (1933—1956), frissen diplomázott mérnök és Tárnok Tamás (1936—1956) egyetemi hallgató, akik 1956 október 25-én, a „fekete csütörtökön” feltehetően a Parlament előtti,vérengzéskor lelték halálukat. Édesapjuk ment értük, s hazaszállított tetemüket még a forradalom megbecsülésével és nagy tömeg együttérzése mellett helyezték örök nyugalomra. (I. parcella 42. sírhely). Hasonló áldozat Solymosi Ferenc, a Debrecenben szolgált kiskatona, akinek a díszsírja dr. Dómján Élek evangélikus püspök és dr. Westsik Vilmos akadémikus sírhelye között van. (III. parcella 4. sírhely), mégis, az akkori körülmények folytán alig ismert a sorsa. Solymosi Ferenc öt társával együtt fegyvertelenül látta el Debrecenben a Sámsoni úti magyar laktanya őrzését egy hadnagy parancsnoksága alatt, s 1956. november 4-én, hajnalban a támadó szovjet tankból kapott gépfegyversorozatot. Temetése már 1956. november 11-re, vagyis a szabadság eltiprásának kezdeti időszakára esett. Hősi halottként díszsírhelyre temették. Sírkeresztjének felirata: „ Szemünk fénye voltál, Szerettél bennünket, Eltemettük veled Minden reményünket." Valóban, szüleinek egyetlen gyermeke volt. Apja, Solymosi Mihály nyugalmazott építésvezető 81 éves, édesanyja 80 éves (a Torontál megyei Perjámos községből 3 éves korában került erre a tájra). Velük beszélgetek 1956-ról nyíregyházi lakásukban. Szívszorító, ahogyan elmondják ,,Kölyök”-nek becézett Feri fiuk sorsát. Gyermekük 1935. szeptember 21-én Nyíregyházán született. Elemi ismereteit a Bethlen utcai Római Katolikus Iskolában szerezte, majd az első osztályt a Királyi Katolikus Gimnáziumban járta, s utóbbi megszűnése után a debreceni Építőipari Technikumot végezte el. Már 2 éve. a nyíregyházi Mélyépítő Vállalatnál dolgozott, amikor 1955 szeptemberében behívták katonának. A debreceni Gábor Áron tüzérlaktanyában rá- diólokátoros lett. Innen vezényelték 1956 őszén a Sámsoni úton lévő, kiürített ávóslaktanya épületeinek őrzésére. 5-6 fegyvertelen társával egyetemben, és egy hadnagy parancsnoksága alatt. Feri engedelmes fiú volt, szerette a szüleit, kikérte tanácsukat. így még 1956. november 3- án is hazatelefonált: „Édesapám, szökdösnek haza a kiska- tonák. Mit tegyek?” Az apa válasza: „Fiam! Jól gondold meg, mit cselekszel, hiszen ismered a szökött katonák sorsát!” Solymosi Mihály mintegy magyarázatként és önmagát is hibáztatva megjegyezte: ezekben a napokban Nyíregyházán a Damjanich laktanyából Csályi Ferenc hadnagy katonái kijártak a MÁV-állo- másra és szigorúan felelősségre vonták a szökött katonákat. Az édesanyja ekkor is kérlelte: „Vigyázz magpdra, Ferikém!” „Kölyök” azzal búcsúzott, hogy másnap reggel újból jelentkezik. Erre már nem kerülhetett sor! Telefonált viszont az aggódó anya, akinek azonban már orosz szavak válaszoltak. A rosszat sejtő asszony másnap elment fiának egy katonatársához, aki hazaszökött (a Pazonyi úton lakott), de az semmi újságot és biztosat nem tudott. Erre másnap, 1956. november 6-án az apa és az unokaöccse, Nemere György vasbetonszerelő egy MÁV-postakocsiban elutaztak Debrecenbe a csapókerti állomásig. A rendkívüli viszonyok miatt innen gyalog mentek a Sámsoni útra. Á laktanya kerítése előtt már sok asszony várakozott. Az oroszok ide hozták ki a magyar hadnagyot, aki elmondta, hogy 1956. november 4- én, hajnali 4 órakor, a szovjet tankok tüzet nyitottak a laktanyára és elfoglalták. Solymosi Ferenc hajnali 2 óráig ügyeletes volt, a hadnagy ébresztette 4 órakor, és a másik szobába igyekvő kiskatona az ablakon át gépfegyversorozatot kapott a hátába, gerincébe. Utolsó szavai: „Édesanyám, mondják meg neki...” A vállalat tehergépkocsija csak 2 nap múlva szállíthatta haza, mert bár az apja másnap is elment Debrecenbe Kazár István polgármester-helyettes, tolmács kíséretében, a holttestet nem találták sehol. Végül is a következő napon, 1956. november 8-án a klinikatelepi Törvény- széki Orvostani Intézetben előkerült a hulla, és adtak halottvizsgálati bizonyítványt is. E- szerint a halál oka szívlövés volt. Fia elvesztésének első évfordulóján Solymosi Mihályné már egyedül, magára maradottan emlékezett. Szeretett férje, a ra- kamazi svábból: Schemnitzky Mihályból 1943-ban (!) névmagyarosítással Solymosi Mihállyá változott, későbbi kétszeres sztahanovista börtönben ült. Utóbb ugyan a Legfelsőbb Bíróság felmentette, de addig 2 hónapot sínylődött az ÁVO Sóstói út 4. sz. alatti főépületének a pin5 céjében (az 5-ös számú fogdában, és egyedül), majd ugyanennyit még a megyei börtönben. Ugyanis a vállalati munkástanács tagjaként orosz—magyar nyelvű röpcédula készítésében való közreműködéssel (akkor: izgatás bűntettének számított!) vádolták, de kiderült végül is, hogy a kérdéses napon nem is tartózkodott Nyíregyházán, vagyis a büntethetőséget kizáró ok forgott fenn. Különben Solymosi Mihály 1948. március 21-ig a Szociáldemokrata Párt nyíregyházi titkára volt. Született politikus alkat, akinek ma is mindenről megvan az önálló véleménye. Ezeket saját részére le is írja, vezeti élet- történetét. Lehetetlennek és igazságtalannak tartja a mai gazdasági viszonyokat, s az a felfogása, hogy: „Fizessenek azok, akik a nép vagyonát elkótyave- tyéjték...” Ők már életük értelmével, Feri fiukkal mindenért megfizettek. barátsá csuklóit össze Andiban a mondat. — Nem old meg semmit egyetlen átszeretkezett éjszaka sem. Nem érdemes nevet adni a hiánynak, mert akkor tudatosul, szembe kell vele nézni. De minek, ha nem képes válaszolni a feltett kérdésekre vagy nem biztos a válasz helyességében? A járda melletti sövényből egy aprócska, korcs kutya bukkant elő. — Gyere idei — szólt hozzá gyöngéden Andi. A kutya visszafordult, vetett egy bizonytalan tekintetet a két emberre, s Andi- hoz futott. Andi leguggolt, megsimogatta a kutyus fejét, az alsó állkapcsát, s halkan beszélgetett vele. Az behunyta a szemét, apró fejecskéjét belefúrta Andi tenyerébe, az ujjait nyalogatta. Kiszolgáltatta magát a simogató kéznek, a jó szavaknak. Megtelt á lelke szeretettel, ragaszkodással. — Most már megismersz, nem felejtesz el, ugye? — kérdezte tőle Andi, miközben felállt. A korcs előrefutott a járdán, majd visszanézett: követi-e őt az, akit egy pillanat alatt megszeretett. Andi és Karcsi közelebb léptek egymáshoz. Andi arcán látszott, hogy messzire kalandozott, a kezdődő hajnal sem tudta róla az árnyékokat eltüntetni. A férfi magához ölelte, megcsókolta az arcát, elidőzött az ajkán egy pillanatig. Nem tolakodott, nem ,,férfiaskodott”, nem érezte, hogy az előbbi élmény mélyen megrendítette Andit. Tárgyiasult, megtestesült a benne lévő hiány, amelynek nem akart nevet adni. Olyan szeretetre vágyik, ami elemi erővel sugárzik felé, s így képes ő is visszaragyogni. Dehát nem képes. Legfeljebb csak rövid ideig. Pedig jó akart lenni. Kisöpörni a benne kavargó káoszt, rendet csinálni. Leegyszerűsíteni a világot. Szeretetre, gyűlöletre, barátságra, szerelemre. Lehet-e még túl a harmincon? — Ne kísérj további — szólalt meg hangosan. — Innen már az új barátom vigyáz rám. tócsák ott fénylettek a járdán, de Andi kikerülte mindegyiket. A korcs el-eltűnt, majd újra megjelent. Andi a toronyház előtt megállt, a kapukulcsot keresgélte. Fordított a záron, hátranézett, de a korcsot már nem látta.sehol. Kirándulás a Tiszán Györke László Péterfalva (KM) — A szatmári sorvadozó-fogyadozó apró falvak után Tiszabecsnél gyalogszerrel lépjük át az országhatárt. A tiszaújlaki híd mellett serényen szélesítik a határátkelőhelyet, a vámház vasszerkezete is áll már. — Ha minden igaz, nemsokára már kocsival is át lehet itt kelni — mondja barátom, aki tiszaújlaki származású, s meghívott egy péterfalvi kirándulásra. Kapva kaptam az alkalmon, hiszen sokat hallottam e vidék szépségéről, arról, hogy a Határőr Agrárcég-Kolhozhoz tartozó falvak lakossága valóságos kis különköztársaságban élnek. Bíró Andor elnök birodalma ez, aki nemcsak személyes boldogulására gondolt, hanem a falvakéra is. Lám, a Turul újjáéledése is figyelmeztet valamire: a környék (Tiszaújlak, Tiszabökény, Péterfalva, Farkasfalva, Tivadar, Fortúlra Farkasfalvával, Tivadarral). A Nagypalád felé letérő úttal szemben, vagy száz—szátötven méterre csodálatos Kép tárul elénk. Valóságos vidámpark óriáskerékkel, dodzsemmel, hullámva- súttal az aprók számára. Meg a többi... Csakt azt sajnáljuk, hogy éppen nem üzemel, mert csak az imént állt el az eső. — Holnap, vasárnap délelőtt tessék kijönni — mondja egy alkalmi útikalauzunk. Kár, hogy erre nincs időnk, de megígérjük, majd szerét ejtjük. A vidámpark tőszomszédságában egy darab kifogástalanul kivitelezett múlt tárul a szemünk elé. Igazi magyar csárda, mellette valódi gémeskút itatóval. Már csak Rózsa Sándor hiányzott a képről. Meg persze az, hogy a csárdában megigyunk egy pohár bort. Sajnos, ez nem adatott meg. Zárva volt. Pedig barátom esküdözött rá, hogy ilyen jól egész Kárpátalján nem főznek, s a boruk sem utolsó. Az áraik is elfogadhatóak, alkalmasint ők is megengedhetik maguknak, hogy itt ebédeljenek. Vidámpark Péterfalván golány, Nagypalád stb.) lakossága az úgynevezett pangási időben is megőrizte szívében a kuruc hagyományokat. Erről tanúskodik számos, a Rákóczi-sza- badságharc idejéből származó népdal, ballada, monda, amit ma is ismernek itt az emberek. A jelenleg még csak gyalogos kishatár-átkelőhelynek számító helytől balra, a hídon át vezet az út Tiszaújlaknak, jobbra pedig Péterfalva felé. Mi jobbra tartunk. Az első település Tiszabökény. Itt csak egy percre állunk meg egy régi, több évszázados templom előtt. Megtudjuk, a falut sok híres ember felkereste: járt itt Bartók Béla 1912-ben, Móricz Zsigmond, Balogh Edgár pedig tucatnyi népmesét gyűjtött a vidéken. Sőt, mint Dupka Györgytől— a falu szülöttétől, aki költőként is ismert nálunk is, aki a KMKSZ elnökségének titkára — megtudtuk, Szabó Lőrincet a Tücsökzene megírására ez a táj ihlette. Tiszabökény már régen egybeépült Péterfalvával (az meg A szerző felvétele Persze, így sem maradtam élmény és vacsora nélkül. Egész kirándulásunk idején éreztem, hogy nem akárhol vagyok. Már csak ilyen triviális dolog, mint például az utak minősége, is éreztette velem. Kifogástalan, nem hasonlítható az országuta- kéhoz. A házak takarosak, rendezett porták szegélyezik az utakat. Felújított kastély előtt állunk meg. György-kastély a neve. A gazdaság, azaz a tagság pénzén újították fel, s vettek jónéhány festményt — mind kárpátaljai művészektől. Itt hallottunk a Tisza dal- és táncegyüttesről, mely nemcsak szűkebb hazájában szerzett elismerést. Mit mondjak, tetszik ez a zárt, önellátásra berendezkedett világ. Talán ennek köszönhetik, hogy az országos gazdasági gondok ide még nem gyűrűztek be. Bár találkoztam panaszkodó emberekkel is, hiszen itt is nagy a földéhség. Csak éppen mások a viszonyok, a lehetőségek, mint a pár kilométerre húzódó országhatár túloldalán. Bertók László: Nem volt még ennyire közel Úgy éli meg hogy vége van holott csak most kezdődik el halottakkal a kocsiban és mozog valamennyi hely « nem volt-még ennyire közel befejezhetné boldogan ha tetszik ha nem viszi fel ami az ölébe zuhan állnak a falnál hogy hogyan? mi van? ki lőtt? miért? kivel? de minden színben annyian hogy csak az Úristen felel s inkább élve temeti el mint vállalja hogy megfogan.
