Kelet-Magyarország, 1991. augusztus (51. évfolyam, 179-204. szám)

1991-08-03 / 181. szám

8 A ‘Kdét-‘Maflijarorszáfl hétvégi mettét&te

1991. augusztus 3.

Ünnepi szentmise a Hősök terén

A pápalátogatás helyszínei

A Hősök tere 1985-ben, az Itt élnek s halnod kell című történelmi Dr. Csonkaréti Károly játékoknak volt díszlete (MTI-felvétel)

II. János Pál pápa ötnapos magyarországi kőrútjának befejezéseként hazánk nagy ünnepén, Szent István király napján a budapesti Hősök terén ünnepi szentmisét mutat be, így véve búcsút az ezer esztendeje keresztény útra tért nemzettől.

Talán nincs még egy olyan helye az országnak, amely alkalmasabb lenne erre a ceremóniára. Ez a tér egyszer már sikerrel szolgált hasonló nagyszabású ünnepség színteréül: 1938. május 25-én, amikor itt nyitották meg az Eucharisztikus Világ- kongresszust. (Az eucharisztikus kongresszus fényes, rendkívüli ünnepség az oltáriszentség tiszteletére. Az egész katolikus világ ünnepe, amelyet általában minden második évben megtartanak. Az első eucharisztikus világkongresszust a franciaországi Lille-ben rendezték 1881,-ben. 1905-től — akkor volt a római — a pápa külön legátust küld minden eucharisztikus világkongresszusra, hiszen az államfői világutazások csak az utóbbi évtizedben jöttek szokásba.)

A Hősök tere valóban méltó és pompás helyszíne volt a budapesti Eucharisztikus Világkongresszusnak, nagyszerűségében

semmivel sem maradt le az addigi legimpozánsabb bécsi vagy chicagói hasonló rendezvénytől. A méltán Európa egyik legszebb sugárútjának nevezhető And- rássy út tengelyében elhelyezkedő millenniumi emlékmű oszlopának tetején a keresztet magasba emelő Gábriel arkangyal (Zala György alkotása), a honfoglaló vezérek ércalakjai impozáns együttest alkottak. Az oszlop mögött emelkedett a római Szent Péter Bazilika főoltárának, és a föléje boruló balda- chinnak 29 méter magas másolata.

A tér nem véletlenül vált ilyen egységes és szép együttessé. Nem csupán az uralkodókkal díszített Ezredéves Emlékművet tervezte Schickedanz Albert, hanem a Szépművészeti Múzeumot (1900) és a Műcsarnokot is (1895) — Herzog Fülöppel közösen. A tér 1932 óta viseli a Hősök tere elnevezést, miután — 1929-ben — felavatták a honfoglaló vezérek szobra előtt fekvő Nemzeti Hősök Emlékkövét, az első világháborúban hősi halált halt katonák jelképes sírkövét, amelyet azonban a második világháború után kicseréltek. Az eredeti felirat helyére (,,1914— 1918, Az ezeréves határokért’’) 1950-ben ,,A hősök emlékének, kik népünk szabadságáért és

némezti függetlenségünkért áldozták életüket” szöveg került. Ugyanígy lecserélték öt Habsburg uralkodó szobrát, és az alatta lévő reliefeket is. Helyükre Bocskai István, Bethlen Gábor, Thököly Imre, II. Rákóczi Ferenc és Kossuth Lajos szobrai kerültek. Az eredetiek meg a kicseréltek helyére állított szobrok és domborművek a kor legkiválóbb művészeinek (Zala György, Kis- faludi Strobl Zsigmond, Senyei Károly, Teles Ede, Köllő Miklós és mások) alkotásai.

Az Eucharisztikus Világkongresszuson kívül a Hősök tere csaknem folyamatosan az érdeklődés középpontjában áll. Talán nincs olyan Budapestre látogató külföldi, aki ne keresné fel ezt a nagyszerű, impozáns teret, amely egyik büszke jelképe nem csupán a fővárosnak, hanem hazánknak is. 1929-től a külföldi államfők, kormányfők és hivatalos, magas rangú vendégek itt helyezik el a protokolláris ünnepségeken koszorúikat.

Két évvel ezelőtt a magyar történelem valóságos drámája játszódott le itt a Hősök terén. 1989. június 16-án itt búcsúzott el a nemzet méltósággal gyászolt 1956-os hőseitől, közöttük Nagy Imrétől és az 1956-os magyar szabadságharc és forradalom hőseitől.

TV2-előzetes

Ki lesz a győztes?

Budapest (MTI-Press) — Megtudhatjuk majd a választ a címben felvetett kérdésre az öt részes játék végén. Július 21-e óta vasárnap délutánonként cserkészcsapatok mérik össze erejüket, tudásukat szellemi és gyakolati képességeiket. Tizenévesek. Ha harminc évvel ezelőtt születnek, valamennyien úttörők...

— Nem hiszem, hogy cserkészműsort csinálnék, minthogy azelőtt sem csináltam úttörőműsort — mondja Lovass Ferenc rendező. Aki, úgy látszik örömét leli nemcsak a felnőtteknek szóló komoly műsorban, mint pédául a Panoráma, de egy gyerekeknek készülő vetélkedőben is.

— Gyerekeknek csinálunk műsorokat, lehetőleg jókat. Most a cserkészszövetség volt a partnerünk. Csodálatos helyszíneken forgathattunk, ahol valójában a cserkésztáborok működnek, Ady-ligeten, aztán a Váci révnél, a Pokolszigeten. Boda Sarolta tanár állította össze a kérdéseket és a feladatokat. Most is ő a játék lelke. Minden alkalommal három-három csapat méri össze tudását, s az ötödik alkalommal a győztesek kerülnek szembe egymással. Jól kell tudniuk a labdával, a kötéllel bánni, ügyesen kell futni, és biztosan kell fogni. No, és az is értékes pontokat ér, ha a csapat futás közben leghamarabb készíti el a tojásrántottát.

A gyerekek minden alkalomra hívhattak vendégeket. Megszólal az idősebb Rubik Ernő, akinek Góbé nevű vitorlázógépét köszönhetik a repülők, aztán Növényi Norbert, de vendég lesz egy olimpiai bajnok kajakos és sportját versenyszerűen űző sárkány- repülő is. Színészek sem maradhatnak ki a vendégek sorából. Láthatjuk Harsányi Gábort, Sze- rednyei Bélát, Varga Miklós énekest, sőt egy bohócot is. Természetesen a hírneves szereplők filmfelvételeiből is bemutatunk néhányat. A gyerekek és a stáb is nagyon jól érezték magukat a forgatáson.

Reméljük, ugyanilyen lesz a nézők véleménye is.

Honvágy-vers nyírfahéjon

Négy esztendő a Hármas-hegynél

' r

h

1

n

.

LQ

bUi

Ui

m

Thinsz Géza három verse

Megterítve?

Minden bölcsességek tudója, Csuang-ce megvigasztal: a halál hazatérés. Talán terítve áll már az asztal?

Ha megkísért az elmúlás

Ha megkísért az elmúlás, mint a szerelem, elnyúlnék melletted, akárha meztelen.

De ez csupán vágyálom.

Mert olyan jól tudom, elintézem én a halálom magánúton.

Válasz egy ismerős kérdésre

Rólad magyarul álmodom.

Corpus

Nagy István Attila:

Éjszakai

Réti János

Vannak emberek, akik elég nagy gyakorisággal fordulnak örömeikkel, bánataikkal, gond- jaikkal-bajaikkal újságokhoz, rádióhoz, televízióhoz azonosulást vagy orvoslást remélve, és vannak, akiket visszatart valami meghatározhatatlan szemérem a nyilvánosság előtt való, még áttételes szerepléstől is. És van a harmadik eset: amikor a hűséges olvasó életében egyszer mégiscsak tollat fog, levelet ír kedves újságjának kikívánkozó emlékeiről, néhány órás halhatatlanság reményében.

A boríték ott várt a fakkban a szerkesztőség folyosóján. Feladója Unoka Endre Beregda- rócról. Benne egy kisebb meg egy nagyobb franciakockás lap, figyelemmel fegyelmezett sorokkal tele. A kisebbiken arról tájékoztat a levél írója, hogy 1944 novemberétől 1948 júliusáig hadimunkán volt a Szovjetunióban, amiről egyetlen tárgyi emléke a vers, amit ott írt és nekem a nagyobbik füzetlapra másolt át vagy idézett fel emlékezése távoli derengéseiből.

Termetes, jó erőben lévő, 68 éves ember, aki azt a nyolcat a hatvan fölül nyugodtan letagadhatná. Kézfogásából a dolgos életet élők határozottságát érzem. A szúnyoghálós ajtó mögé, a konyha viszonylagos hűvösébe tessékel, ahol a patyolat rendben, köröskörül abroszokon száradó tészta ígér finom levest őszi meg téli vasárnapokra. A középen álló asztalhoz telepszünk hadimunkáról, emlékekről beszélgetünk a vers részletei nyomán.

„Hadifogságban élek jó Atyám Túl a messzeségen, az Ope- rencián”

— Éppen negyvenhárom éve, hogy hazakerültem. Három hónap híján négy esztendeig voltam oda. 1944 novemberének elején először a Hármas-hegy hátához vittek bennünket repülőteret igazítani, majd rá nemsokára kidobolták, hogy újra el kell menni, de most már háromnapi élelemmel meg téli ruhákkal felszerelve. Beregszászon a pénzügyőrlaktanyában volt a gyűjtő. Innen a környékről kétszázan lehettünk. Később már vagy ezerkétszázan lehettünk, németek, románok, magyarok. Civilruhánkat mundérra cserélték, biztos a látszat miatt, mintha hadifoglyok lennénk, pedig katonák csak a németek között voltak, azokat is az amerikaiaktól vették át és paterolták tovább Oroszországba.

Helységneveket említ, szomorú kálváriájuk hosszabb-rövi- debb állomásait. Ismerteket és alig hallottakat: Szambor, Don- bassz, Foksani, a Kaukázus vidéke, Voronyezs, Odessza.

„Bányakúpok között, orosz puszták jegén Még ott él bús fiad, a volt vidám legény"

— A legtöbbet bányában dolgoztam, de olyan időszak is volt, főleg az elején, amikor délelőtt a föld mélyében csákányoztunk, délután pedig az összelőtt házakat javíttatták velünk. Azt mondta Sztálin, hogy akik lerombolták, azoknak kell felépíteni.

„Hármas drótsövény veszi táborunk körül Egy darab kenyérnek az ember úgy örül"

— Húst vagy szalonnát nem ettem egy évben talán öt dekát se. A bányában a normát, a pro- centet napi 12 csille kidolgozása jelentette fejenként. Ennek fejében kaptunk egy liter levest és egy kiló kenyeret. Az volt a fizetség. Aki amennyivel kevesebbet bírt, annyival kevesebbet kapott. Havonta volt orvosi vizit, de csak azokat küldték gyengélkedőre, akiknek lázuk volt. Voronyezs- ben tífusz is pusztított. Kétezer fogolyból hatszázan, ha maradtunk.

„...valamennyiünknek vágya egy csupán

Szabadságot nyerni a szenvedés után"

— Szigorúan őriztek bennünket mindenütt. Szökéssel alig próbálkozott valaki. Azokat lelőtték. Egy percre se érezhettük magunkat szabadnak. A kirgiz őrök egy kicsivel jobban, a mongolok annál rosszabbul bántak velünk. A legfájóbb mégis az volt, hogy minden bevagoníro- zásnál azt hittük, hogy hazahoznak bennünket. Ehelyett újabb láger következett. Egyszer

Rákosi is kint járt személyesen. Azt mondta, lépjenek be a pártba és dolgozzanak rendesen, hamarabb hazajutnak. Nem léptem be. Négy év lett belőle. A környékünkről elhurcoltak közül, úgy tudom, nyolcvanan jöttünk vissza. A többi odamaradt örökre...

,,S ránk borul az éj, sötét orosz este

Fiad is szárnyra kél, aki utat lesve

Csillagok között, a Tejúton át

Elérem gyorsan a drága magyar hazát” — A verset nyírfahajra írtam valahol, 1946-ban. Hazaküldeni nem lehetett mert cenzúrázták a levelezőlapokat, mégis megírtam. Úgy éreztem, versben jobban kiadja magát az, amit átéltem. Idáig nem mertem előhozakodni vele, de éreztem, hogy egyszer megváltozik minden.

Közben bejön Etelka néni, a felesége és átérző érdeklődéssel figyeli a nyilván sokszor hallott részleteket. Férje megélt szenvedései újra, ki tudja hányadszor, könnyeket csalnak a szemébe. Endre bácsi Beregsurány- ban nem vár, nem háborog, nem követel semmit az odalett évekért. Csak úgy családi körben felfelidézi emlékeit. Két unokája kedvéért a térképet is előveszik olykor-olykor. Nem felejt, nem bocsát meg, de nem is haragszik. Negyvenhárom év elmúltával kire? A bölcs emberek derűs öregsége elé néz.

ndinak egy kicsit a fejébe szállt a konyak. Pedig igazán

nem ivott sokat:

kora estétől hajnalig hat-hét pohárral. De el akarta

veszíteni magát, arra vágyott,

hogy teljesen felszabaduljon, kioldódjon belőle a merevségnek még a látszata is. Segíteni szeretett volna Karcsinak, hogy el- űződjön a férfiból a bizonyítás görcsös szándéka, az legyen, akinek titokban ő is remélte: nemcsak az érzelmeit tudja a mozdulatok nyelvére hatásosan lefordítani, hanem a teste is képes egy másik testben fellobban- tani és kioltani a vágyakozás emésztő lángjait.

Andi hazafelé ment a hársvi- rág illatú hajnalban. Pár órája könnyű eső frissítette fel a levegőt, a járdán itt-ott a tócsákban is megnézhette magát. — Ez vagyok én? Hozzám tartozik ez a gyűrött arc? — méltatlankodott, s egy hirtelen mozdulattal teljes talppal rádobbantott a vízfelületre. Szanaszét törött a tükör. Andi bal oldalára nézett, bocsánatkérő mosoly jelent meg a szája szögletén, de Karcsi nem

haragudott. Inkább örült. Először töltött nála Andi csaknem egy éjszakát, először mártózhatott meg igazán a bőrében, az illatában, először érezhette fellazuló merevségét, az öröm bátortalan sikolyait, amelyekkel az ölelését fogadta. S először érezte ő is: igen, most képes eljuttatni Andit oda, ahová minden kielégülést kereső lélek akar vágyni.

Aludt a város. Az autókon csillogtak az esőcseppek. A Karcsiban dúló hangzavarból még Andiig sem jutott el semmi. Pedig ő mindent megérez: a homlokon átsuhanó gondolatfoszlányokat is felismeri nem csak a szavak mögé bujtatott harsány gesztusokat. Andi a tócsákban tapics- kolt: tördelte a város tükreit. Mintha elveszettnek, elhagyatottnak tűnt volna. Magányosnak. A szeretkezés gravitációjából kiszakadt ember ilyen: a másik ember ölénél erősebb vonzás keríti a hatalmába. Prózaivá válik az iménti száguldás, hétköznappá szürkül a csoda, ami megismételhető, újrateremthető. Mégis. Eltűnik belőlünk, lehanyatlik, lezuhan, mint a szárnyaszegett gondolat. — Hol van az már?! —