Kelet-Magyarország, 1991. augusztus (51. évfolyam, 179-204. szám)
1991-08-18 / 194. szám
Ä Oyde t - Magyarország hétvégi meCíékíete 1991. augusztus 18. A Szent Korona zománcképei I. Géza király Nyáry Éva festőművész a Magyar Szent Korona 18 zománcképét festette meg félméteres nagyításban, és a Budapesti Történeti Múzeum kiállításon mutatta be az alkotásokat. Az évszázadokon át hányatott sorsú, néhány évvel ezelőtt ünnepélyes külsőségek között hazatért korona első nagy királyunk, Szent István koronázása óta a nemzet legfontosabb történeti ereklyéje, Magyarország szimbóluma. A feudalizmus idején kialakult elméletét Werbőczi István Tri- partituma rögzíti, eszerint az államhatalmat és az egész magyarságot, valamint Magyarország területét foglalja magába. A korona eredetileg az uralkodói hatalom legfontosabb jelvénye volt; az uralkodó csak akkor vált törvényessé, ha a koronázási szertartáson az előírt törvények szerint fejére helyezték és az esküt elmondta. A koronázás csak akkor volt érvényes, ha a Szent Koronával történt. Ebből következett hányatott sorsa évszázadokon át. Az egyes pártok és a trónkövetelők még ellopásától sem riadtak vissza. Kalandos utakon bár, de mindig visszakerült az országba. Története valóságos krimi, véres botrányokkal körítve. A korona, mint méltóságjelvény, már az ókorban ismert volt. Formája évszázadok során többször változott. Asszíriában; Babilonban. Egyiptomban, Rómában szalagszerü pánt volt. Zárt formája Bizáncban alakult ki. A magyar korona is ehhez a típushoz tartozik. Két, később összeillesztett részből áll. A felső, latin feliratos, kettős kereszt- pántos zárt koronát a hagyomány szerint II. Szilveszter pápa küldte Szent Istvánnak. Ezzel koronázták meg első királyunkat. Az alsó abroncskoronát Dukasz Mihály bizánci császár küldte I. Géza királynak. Feltételezhetően 1074—1077 között készült, s a bizánci ötvösművészet egyedülálló remeke. A két korona egyesítése a kutatók szerint III. Béla uralkodása idején történhetett. Nyáry Éva festőművész az egyedülálló műalkotás és nemzeti ereklye iránti alázatos tisztelettel hosszú tanulmányok után nagyította fel, a történeti szempontból is igen fontos kicsiny műremekeket, melyeknek közeli megtekintése a korona jelenlegi őrzési helyén, a Magyar Nemzeti Múzeumban csak keveseknek áll módjában. Ez avatja dokumentumértékűvé a festménysorozatot, mely egy évezred távolából hozza közeibe a történeti szereplőket. Portrészerűen hiteles az adományozó Dukasz Mihály, és Konstantin bizánci császár, valamint a megajándékozott, I. Géza királyunk mellképe. Bizánci szokás szerint az ábrázoltak mellett nevük is szerepel, így semmi tévedés nem történhet. A vallásos ábrázolások a bizánci kereszténység ikonográfiái programját mutatják. Középen Krisztus, a Pantokrátor, a világ ura, méltó- ságos, ünnepélyes ábrázolásban, trónon ülve. Jobb kezét áldásra emeli, bal kezében a Biblia, feje körül keresztes dicskoszorú. Mellette, kétoldalt, két feléje forduló arkangyal, Gábriel, az angyali üdvözlet és Mihály, az utolsó ítélet angyala. A pántokon körül az apostolok: Péter, Pál, Tamás, János András, Fülöp, Jakab, Bertelen mellképei. Szent György és szent Demeter, a katonaszentek és a két orvosszent Kozma és Damján zárják be a sort. A Törökországban élt, Szíriában tanult Nyáry Éva festőművész külföldön, főleg Törökországban de Franciaországban szerepelt eddig önálló és csoportos kiállításokon impresszionista ihletésű tájképeivel és portréival. Hazai bemutatókon hat év óta láthatók munkái, csendéletek, tájképek. Debrecenben, Szolnokon, Gyulán, de Budapesten is bemutatta Szíria magyar szemmel és Csontváry nyomában című reflexiós sorozatát. Két éve alakította meg a hazai Szent Lázár segélyszervezetet, melynek Lovagja, és magyarországi vezetője. A Magyar Szent Koronáról festett sorozatát a külföldön élő magyarságnak is bemutatja, és tervbe vette, külön kiállítását a Budapesti Világkiállításon is. Ratkó József: s Segítsd a királyt! István imája (részlet) Jó reggelt, Isten! — Inkább jó napot! Világ födelét fölnyitottad immár, s fényed özönlik, nyitnak csodáid is — szellő bókol, madár újjongva szólal, minden teremtett lélek, lakes állat, a millió fű mind s külön-külön, az érzéketlen kő is megragyog. Édességét, jó ízeit a létnek hatalmas karral terjeszted közöttük. Dicséret érte! — Emberről nyugodt vagy? Törődsz velünk. — Három halál ma is. Kettő rajtam — s a harmadik tiéd. S vajh, szerte mennyi — számontartod-e? Be sok halált ítéltem a nevedben — be sok halállal intettél pedig! A hit vezérelt, nem Te — már tudom; s az én bűnöm, hogy nem értettelek. — Zúgó zápornak Te ki utat osztasz, hogy gyenge fűnek jövését kihozza — engem ekképpen miért nem segítesz? Vagy bűneimmel kötöztél magadhoz? Rám nehezedtél, utaim elálltad! Jóságomat is megtorlód, Uram! — Te, aki látást követelsz a vaktól, s a lába-vesztett embertől, hogy járjon, s imára fogja kezét a kezetlen, Uram, ne kérd azt, ami lehetetlen! Aki most tanul, tanúnak ne hívdl A hit, ha vak, akkor csak bajt okoz! Rosszul mérted fel, Uram, az én erőmet! Málhádat tovább nem tudom cipelni. Nincsenek immár csak halottaim!,— Lenni nem kezdett s véghetetlen Úr, ki markoddal megmérsz minden vizeket s araszoddal az egeket beéred, ki haragodnak egy lehelletével világot fújsz el, csillagot kioltasz, s föld megindul, hegyek hanyatlanak egy intésedre, Uram — égig érő s hatalmaskodó népeket elejtesz, míg virágoznak választottaid — vigyázz reánk, hogy álljunk meg a hitben; segíteni ne vesztegelj nekünk, s hogy el ne esnénk, óvjad lábainkat! Tanítsd meg, akik ellenünk uszulnak és földeinket elcsipegetik és sóvárognak falvaink iránt és kiirtanák szülötte-szavunkat, hahogy dicsérni Tégedet ne tudjunk, és minden módon ártani akarnak, tanítsd meg őket, Uram, haragodra! S intsd meg, akik a szent munkát segélik s hitre hajtott népedet pásztorolják — örök hálát hogy tőled várjanak — mert igen gőgösek immár, mintha ők adták volna e földet is alánk! Juttasd eszükbe ki vagy Te, Uram. s kicsodák ők! És tedd, hogy ne legyünk gyalázatja a szomszéd nemzeteknek, ne legyünk csúfja és játékai, s messzire való maradékaink rút járom alá ne vettesenek! Ámen. Adjon Isten si la tine, galambom! z Avas szívébe, Vámfaluba hívtak (Jt bennünket, a káposztás-köveket görAl gető Tálna partjára. Magunkkal vittük ~ a szatmárnémeti Északi Színház mű_______vésznőjét is, Bartis Ildikót, aki a református templomban szaval a délutáni istentisztelet után a hit és a magyarságtudat megtartása gondolatkörébe tartozó verseket. Délelőtt a kőszegremetei reformátusoknak adta elő ugyanezt a húsz-huszonöt perces műsort. Ahogy ott ülök a zsúfolásig megtelt vámfalui templomban (itt szoronganak vagy ötszázan a település nyolcszáz fős magyarságából), arra gondolok: miként lehet az, hogy ez egészen más közönség, mint a remetei, amikor a két helység toronyiránt jó, ha öt kilométerre van egymástól? A remeteiek egy kicsit lazábbak, fesztelenebbek, s az éneklésben se annyira fegyelmezettek, mint a vámfaluiak, akik úgy odacövekeltek a tölgyfa padokba, mintha attól tartanának, hogy még valami gonosz szándékkal kipenderíti őket valaki! Hát persze — kapcsolok —, alig negyedszázada még ők voltak itt többségben, mostanság viszont alig a lakosság egyharmadát teszik ki. Ellenben a remeteiek egyáltalán nem keveredtek, mert eldugottabb falu lévén, semmiféle hivatalt nem rakott a nyakukra a hatalom, nem ült vállukra egy rakás idegen tisztviselő. Vámfalu viszont községközpont, ahogy felénk mondják, egy hajításnyira az Avas székhelyétől, Felsőfalutól, azaz Negresti-Oastól. Sokaknak megérte — akiket az ipar vonzott a városba —, hogy inkább Vámfaluban építsenek családi házat, mintsem a jéghideg blokklakásokba költözzenek. A kisebbségbe szorult törzslakosságban aztán mind erősebben kezdett működni a védekezés ösztöne —, régi hagyományait, sajátos szokásait, a református hitet és benne Szenczi Molnár Albert mesz- szire zengő zsoltárait féltve. Milyen áhítattal és mennyi érzéssel énekelték az előbb is: „Mennybéli, felséges Isten / Kinek dicsőséged ott fenn...” Ha az első szakaszt egy kicsit lágyan, az ötödiket már keményen, szinte összeszorított szájjal fújták: „Ha egyházad ellenség! / Igyekeznek azt rontani / Te velünk egy táborba szállj / És élénkbe vezérül állj..." Míg Ildikó mondja a verseket, az is eszembe jut: mit írt néhány éve a Kortársban (ezúttal is köszönet az átcsempészőnek!) Sütő András Szenczi Molnárról Olajágas galambsereg című esszéjében. Első sorára pontosan emlékszem: „Sokan elhallgattak már, de Szenczi Molnár Albert zsoltárai még mindig zengik a magyar századokat!” Az író ahhoz a galambhoz hasonlítja a zsoltárok sorsát, amelyet lábán meglőttek, ezért többé nem tud leszállni és örök repülésre van kárhoztatva! Vámfalu fölött kitartóan köröz az olajágas galambsereg. Bartis művésznőt is azért hoztuk ide, hogy a helybeli reformátusok érezzék, igenis vigyázunk a leszállni nem tudó galambra! De nagyon vigyáz rá Müller Dezső tiszteletes úr, a helybeliek lelkésze, jól összefogja a gyülekezetei, táplálja benne az azonosságtudatot, az anyanyelvi műveltséget. Emlékszem, három-négy éve, a diktatúra legkeményebb szorításában, megkérdeztem egy vámfalui atyánkfiát: van-e még magyar iskola helységében? A válasz az volt: „Van bizony, egészen nyolc osztályig, hála a református papnak!” Ekkor hallottam először Müller tiszteletesről, s gondolatban nagyon megszorítottam a kezét, amiért volt bátorsága dacolni a hatalommal, sorra járni és győzködni a szülőket, hogy magyar osztályba írassák csak azért is gyermekeiket! ...Az istentisztelet és a versműsor után sokan visszamarat Dák beszélgetni velünk a gyümölcsfáktól árnyas cinteremben. Butka Sándorral, az RMDSZ szatmárnémeti választmányi tagjával tájékoztatjuk őket az érdekvédelmi szervezet marosvásárhelyi kongresszusának határozatairól, a magyar iskolák megyei állásáról, a legújabb betartásokról és arról, miként próbáljuk demokratikus eszközökkel megvédeni jogainkat. Mi is megismerjük a vámfalui magyarság gondjait. Mali András helybeli RMDSZ-elnök a néphagyományok ápolását tartja az egyik legfontosabbnak. Rendbe szeretnék tenni a nemrég visszakapott régi kultúrházat, mely régebben is a református egyházé volt. Aztán felújítani a népitánccsoport és a színjátszó együttest. Hál’istennek, sok fiatal van a faluban, s szeretnek táncolni és szerepelni. Szóba jön, hogy a munka- nélküliek gyarapodása okán — több vámfalusi a közeli város gyáraiban dolgozik, ahol az ingázókat hamarabb szélnek eresztik — jó volna feléleszteni a régi mesterségeket, mindenekelőtt a fazekasságot, mely immár csak egy szövetkezeti műhelyben él, s a fiatalok elpártoltak tőle (Vámfalu a mai Szat- már megye leghíresebb fazekasközpontja, ám erről a sajátos népi kultúráról egy más alkalommal szólnék bővebben.)' Még a századelőn is sokaknák adott munkát itt a gubakészítés és posztószövés: ha csakugyan befogad bennünket Európa és eljönnek hozzánk a gazdag nyugatiak, az egyedi jegyeket felmutató háziipari termékért jó pénzt adnak. Az együttgondolkozásban eljutunk az itteni magyarok és románok viszonyához. Félő volt: az a tény, hogy a föld nagyobbik felét az előbbiek bírták, a közös gazdaság felbontásakor etnikai feszültséget okozhat, hisz a ma jóval nagyobb számú románságnak a magyarokénál kevesebb föld jár vissza. / 1 m kiderül: a hagyományosan jó várnai falui román—magyar együttműködés yf kiállta ezt a próbát is. (Volt egy nagy, /I véres balhé a földért, de annak sze_______ replői mind románok voltak.) így hát tovább élnek az ilyen kétnyelvű helyi dalok, mint: „Szeretem a vámfalui menyecskét / Mert úgy köszön buna seara, jó estét / En meg csak úgy betyá- rosan fogadom: / Adjon Isten si la tine, galambom!”. Hát akkor mindnyájunknak adjon az Isten jó estét és jó napot! Hogy legközelebb is így megteljen a lelkünk örömmel Vámfaluban, mint most, érezve, hogy jó volt kijönni és együtt lenni a mieinkkel. Hogy örökké fönt keringjen az a galamb és őszinte kívánsággal mondhassuk román barátainknak, társainknak: Adjon Isten si la tine — tehát neked is — galambom! ,,Támogatom ezt a Gyüre Ágnes Nyíregyháza — (KM) — Mit kerteljek? Elég feltűnően csodálkoztam rá Nyíregyháza centrumában David Jun Guan- ra. Kíváncsiságom rávitt, hogy megtudakoljam, mi szél fúj hozzánk egy kínait. Az érintett egy interjúban válaszolt: — Mádi Zoltánnak, Nyíregyháza polgármesterének a hívására jöttem két hónappal ezelőtt. Angol nyelvű főiskolát szeretnék létrehozni Szabolcs-Szatmár- Bereg megye székhelyén. — Kérem, meséljen magáról, karrierjéről! — Tanárcsaládból származom. Nagyapám, aki az Egyesült Államok polgára, Pekingben az amerikai nagykövetség titkáraként részt vett a pekingi egyetem alapításában. Apám professzor. Én az egyik diplomámat Pekingben szereztem filozófiából, a másikat pedig San Francisco egyik főiskoláján angolból. 1.984- ben nyitottam egy idegen nyelvű főiskolát Kína fővárosában. Az intézményben több mint ötezren diplomáznak évente. (Ehhez a számhoz azért érdemes hozzágondolni azt is, hogy az említett metropoliszban tízmillióan laknak.) Több mint 20 amerikai egyetemmel alakítottam ki jó üzleti kapcsolatot. 1986 óta az Egyesült Államokban, a Lincoln Egyetemen van munkaviszonyom. A klasszika-filológiai (a klasszikus ókor nyelveivel és irodalmával foglalkozó) tanszék kínai szekciójának professzoraként tevékenykedem. Ezenkívül én vagyok a kelet-európai hallgatók beiskolázásával foglalkozó igazgató. Házasságban élek, három gyermekem közül a kisfiam négyéves, nagyobbik lányom fele annyi Idős, kishúguk pedig öt hónapos. — Hogyan került kapcsolatba Magyarországgal? — Régebben, — még a nyolcvanas évek előtt — édesapám sokat beszélt róla. Az az ideája, hogy a magyarok nyitottak, szabadok, kedvesek és mulatságosak. Vallásosságuk miatt pedig tiszta a lelkűk. Különben az amerikai újságok majdnem minden héten tudósítanak az önök hazájáról. A fizetésekről, az emberekről, a politikai változásokról. Valószínűleg azért, mert a legtöbb ottani vállalkozó Kelet- Közép-Európá- ban akar befektetni. — Miért éppen Nyíregyházára jött? — Már hosszú ideje felfedezte a családom Nyíregyházát. Úgy találjuk, hogy jó a fekvése. Égy- szer aztán az édesapám találkozott Mádi Zoltánnal. Úgy véli — és ezzel én is egyetértek —, hogy nagyon megnyerő egyéniség. Meg is lepett minket, hogy Miszter Mádi fiatal létére már egy megyei jogú város legfőbb tisztségviselője, jól beszél angolul, és széles körűek az ismeretei. Ez azért még nem teljesen általános az önök szülőföldjén. Az apám és a polgár- mester úr konzultáltak arról, hogy Nyíregyházán mi mindent kellene csinálni: idegen nyelvi képzést indítani, amerikai—magyar baráti társaságot létrehozni, Fotó: Balázs Attila 8 Pantokrátor
