Kelet-Magyarország, 1991. augusztus (51. évfolyam, 179-204. szám)
1991-08-10 / 187. szám
10 A 'Keíet-Magyarország hétvégi tneííékSeie 1991. augusztus 10. A jénaiak tanítványa Réti János Nyíregyházán, az Országzászló téri szemvizsgáló szalon hátsó traktusában van egy szobányi műhely, vagy inkább laboratórium. Itt készülnek a szemüvegek, a hozzá nem értő számára elképesztő gyorsasággal: a rendelvény kézbevételétől számítva négy-öt percen belül. Aki mér és számít, kezeli a sablonokat, műszereket, bűvöli a mindentudó, számítógép vezérelte masinát: Tóth József optikus és látsze- rész mester, az üzlet megbízott vezetője. Nézd csak! Itt van egy cikk az Aliról — kiálthatnak feleségüknek, férjüknek szép számú ismerősei közül azok, akik idáig értek az újság lapozgatásában. Kiváltképp Mátészalkán és környékén. A MOM-ban dolgozó volt kollégák, hajdani versmondók, vadásztársak, régi néptáncosok, korosodó vízitúrázók. Egyszer volt fiúk és lányok, barátok, cimborák, akik azóta családanyákká, családapákká lettek, de a mai napig szívesen találkoznak vele, állnak meg egy őszinte parolára, szót váltani életről, világról, boldogulásról. Pedig Ali 6 évvel ezelőtt, amikor megnősült, Mátészalkáról Nyíregyházára költözött. Két kislány, a 3 esztendős Luca és a 3 hónapos Flóra édesapja. Magam is több mint tíz éve ismerem, tiszta szándékú, megfontolt szavú, kiegyensúlyozott embernek. • Valósággal rajongsz a természetért és erősen kötődsz minden tevékenységhez, ami a hagyományokat élteti tovább, mégis optikus lettél. Az viszont csupa műszer, matematika és fizika. — Urából származom, ahol népes családunk szinte benne élt a természetben és a hagyományokban. Heten vagyunk testvérek; négy lány, három fiú. A falu végén laktunk, és nem tartoztunk a leggazdagabbak közé, így majdnem mindent magunk készítettünk, amire egy falusi porta körül szükség mutatkozott. Ha betegség jött, akkor sem szaladtunk nyomban az orvosért, mert a család asszonyai ismerték a természet füvekbe rejtett titkait. Rendszeresen szőttek, fontak, és például a lekvárfőzések valóságos családi ünnepnek számítottak. Mindez megmaradt bennem. Azt hiszem, az édesanyám kézügyességét örököltem. • Közben a recept alapján kiválasztja a lencsepárt, egyenként a műszer lapjára helyezi őket, beméri a dioptriát, bejelöli az optikai középpontokat, vagy tengelyeket, majd egy másik szerkezeten az úgynevezett PD. távolságot. — A csengeri, gimnáziumi évek idején erdész akartam lenni, de a velejáró fizikai igénybevételnek nem feleltem volna meg. Aztán jött a MOM felhívása. Akkoriban szervezték a mátészalkai gyárat. Elmentem a felvételi beszélgetésre, majd Pestre betanulni az optikai üvegcsiszolást. így kerültem Mátészalkára, ahol részese lettem az üzem indításának. Kezdetben fűrészporos kályhával fűtöttük a műhelyeket és gyakran térdig érő sárban telepítettük be a gépeket, berendezéseket. • Mikor érezted meg a szakma igazi örömét? — Még a KGST szakosítási folyamatában döntöttek úgy, hogy Mátészalkán lesz az európai szemüveglencse-bázis. Ennek következtében 1972-ben Jénában tölthettem hat hetet, és utána is többször jártam kint rö- videbb időtartamú továbbképzéseken. Igazán ott, a világhírű Zeiss Művekben tanítottak meg szemüveglencsét csinálni, ott szerettem meg a szakmát. • A maga készítette műanyag sablonok sokaságából biztos mozdulattal emeli le a falról a vevő által választott kerethez illőt, majd a munkadarabbal egütt befogja abba a kis gépbe, ami alig hallható zümmögéssel kísért mikro- elektronikus ügyességgel szabja a lencsét a minta mérete és formája szerint. — A berendezések Mátészalkára kerültek, így ennek a Zeiss-sornak a beindítását egy kicsit magaménak érzem, mint ahogy ott bábáskodtam az amerikai technológia alapján kezdődött műanyaglencse-gyár- tás bölcsőjénél is. Van mire emlékeznem. • Ilyen élményed a szakmán kívül is akad egynéhány. Gondolok itt arra a nagyon szimpatikus, alkotó jelenlétre, amivel részt vettél Mátészalka kulturális közéletében. — Hosszúra nyúlt nőtlenségem idején igyekeztem általam értékesnek, vagy kellemesnek ítélt társaságokat, elfoglaltságokat keresni magamnak. Ebben elsősorban a közösségi élet, a természet és a hagyományok továbbéltetésé- nek szeretete vezérelt. Egyik alapítója lettem a városi ifjúsági klubnak, később bekapcsolódtam az irodalmi színpad munkájába, azután egy vadásztársaság életébe, közben állandóan kerestem az alkalmat hagyományőrző tevékenységekkel, azok művelőivel való megismerkedésre. • De 1985-ben 15 év után mégis eljöttél a MOM-ból, eljöttél Mátészalkáról, és Nyíregyházára költöztél. — Igen. Megnősültem és a lakásmegoldás itt sikerült egyszerűbben. Bár az a meglátásom, hogy ha valaki gyökeresen változtatni akar korábbi életvitelén, akkor a legjobb, ha teljesen új környezetbe kerül. Megőrizve a barátokat, de más tartalommal, más kiterjedésben, mértéktartób- ban kezelve magukat a barátságokat. • Ha már itt tartunk: hogy lett Tóth Józsefből szinte minden ismerőse számára Ali? — Ha jól emlékszem, ’72-ben történt. Kirándulni voltunk Bán- kúton a klubbal. Nagy társaság szerveződött, a megérkezés után lezuhanyoztam, hajat mostam, és fürdőköpenyben, törölközővel a fejemen ültem a faház előtt. Kérdezték a lányok, hogy merre van a fürdő. Én elvezettem őket. A menet úgy nézett ki, hogy elöl én, köpeny, turbán, szakáll, pipa, utánam meg vagy húsz lány libasorban. Akkor szólt oda valaki, hogy nézzétek, viszi Ali basa a háremét. Jó ideje már a családban is így szólítanak. Haragosáról nem tudok. Olyanokról annál inkább, akik a háta mögött is jót mondanak róla. Urában, Csengerben, Budapesten, Mátészalkán, Jénában, Nyíregyházán. Tyúktánc zeneszóra Hamar Péter AZ INFANTILIZMUS „szellemi csúcstermékei” azok a premier plánban hozott nagymonológok, amelyekben a pankráto- rok — a műholdas adások jóvoltából — szerényen ecsetelik saját teljesítményüket. „Boldogok a lelki szegények...” — mondá az Úr, s úgy tűnik, hogy bizonyos filmgyárakban Biblia-olvasó producerek diktálnak, mert a nálunk játszott „művek” egyike-másika olyan szereplőket állít a középpontba, akiknek a szellemi teljesítménye alig-alig haladja meg az imént említett ütő-vágó-öklelő szakemberekét. Aki nem rest a vitatkozásra, szemembe vághatja, hogy kérem, Svejk sem volt a Cseh Tudományos Akadémia tagja, mégis klasszikus regényhősként szokás számon tartani. Az érv azonban csak akkor igaz, ha a figurát kiemeljük Hasek regényének világából, s figyelmen kívül hagyjuk azt a távolságtartó nézőpontot, amely többek között az iróniában nyilvánul meg. De van-e egyáltalán alkotói nézőpont például az Eszelős sziva- tás-ban? Nyílik-e belőle nem ablak, pusztán kukucskálólyuk a való világra? AZ ESZTÉTIKA ÖRÖK vitatémája marad, hogy hol húzódnak a határvonalak a művészet álruhájába öltözködő giccs, az ártatlan szórakoztatóipari termék, az igényes belletrisztika =szórakoz- tató művészet) és a világnak tükröt tartó, a lényegi összefüggések felfedezéséig elvezető autonóm művészet között, de hogy ezek a fokozatok léteznek, az könnyen belátható, miként az is, hogy remekművek ritkán születnek, a giccs pedig terjedőben van itthon is, külföldön is. AZ IGÉNYTELENSÉG sivatagában jótékony oázisnak bizonyult két felújítás: a Hair-1, Milos Forman filmjét játsszák a mozik, de közkívánatra a tévé is bemutatta; valamint a képernyőre került a közelmúltban Werner Herzog Bruno vándorlásai című munkája. A művészetkritika bemutatásukkor, a 70-es években pontos értékelést adott mindkettőről, s hogy joggal helyezte a legmagasabb osztályba, azt mi sem bizonyítja jobban, hogy egyik sem öregedett (holott éppen a mozgókép a leggyorsabban avuló tükrözési forma), ellenkezőleg: gondolati érvényességük markánsabban bontakozik ki a néző élőt}, mint korábban. HERZOG BRÚNÓJA több tekintetben mutat rokonságot Svejkkel: korlátozott szellemi képességei miatt kiszolgáltatottabb a normális embernél, védekezőreflexei pedig túlságosan egy irányban működve nem tudnak biztonságot nyújtani számára. A giccsek bugyutái az alantas humor forrásává válnak, mert körülöttük a világ is bolondokháza, így valójában vesztesek nem lehetnek, szerencsétlenkedésük tét nélküli a művi világ kulisszái között. A giccs legfőbb bizonyítéka, hogy egy centiméterrel sem mutat túl a látványon, a felület mögött semmiféle mélység, gondolati hozadék nincs. Az autonóm művészet sajátossága — idézhetnénk a hemingwayi jéghegyelvet —, hogy mögöttes tartalma gazdagabb az érzékszerviig birtokba vehetőnél. A Bruno vándorlásai befejezése az egyetemes filmművészet egyik leggazdagabb tartalmú jelenetsora. Idézzük föl a látványt: Bruno az indiánrezervátum udvarán kiszáll a lopott teherautóból, amely körbe-körbe forog ezután; beindítja az automatákat, amelyekben zeneszóra eleven tyúkok mozognak, az egyik táncol, a másik zongorázik; azután mozgásba hozza az ugyancsak körbe-körbe forgó li- begőt és beül az egyik székébe, majd főbe lövi magát; a fegyver dörrenése együtt hangzik a felrobbanó teherautó robajával. A kiérkező rendőröknek segítséget kell kérniük, mert nem tudják megállítani a libegő körforgását. HERZOG minden képe erőteljes jelképiséget sűrít. Közülük a legdöbbenetesebb Bruno figurájának párhuzamba állítása az automata tyúkjaival (korábbi jelenetekben láthattuk a főhőst zongorázni ill. táncolni). Az automata gépi szerkezete helyén élőlény mozog a zene által kiváltott feltételes reflex parancsára. Napjaink giccsei arról tanúskodnak, hogy Herzog jövendölés értékű jelképet alkotott. A FEKETE TANNER Színes svíjci-NSZK-osztrák film Rendezte: Xavier Koller • Fényképezte: Ragályi Elemér • Főszereplő: Olló Machtlinger - A locamói fesztivál Arany Leopárd-díjasa Páll Géza „Olyan világ ez, amelyik azt állítja magáról, hogy van benne becsület, holott egészen nyilvánvalóan nincs benne becsület, helyesebben soha még csak becsülethez hasonlóan ez vagy az sem volt benne, nemcsak félelmetes, nemcsak megfélemlítő, de nevetséges világ is, hanem hogy itt élünk egy ilyen nemcsak félelmetes, megfélemlítő és nevetséges világban, ebbe mindenkinek külön-külön bele kellett törődnie, és hány százezer és hány millió ember beletörődött már ebbe...” Idézhetnék még tovább Esterházy Péter „Az elefántcsonttoronyból” című könyvéből, a Magvetőnél megjelent, de nem akarunk bújócskát játszani az olvasóval, ugyanis az előbbiek valóban az Esterházy könyvéből valók, csakhogy nem ő mondja ezeket, s nem hazánkról, hanem idézi az egyik osztrák írót, Bern- hardot, aki A mészégető című könyvében írja az iméntieket saját hazájáról. Azt már Esterházy teszi hozzá: Messze az idézett osztrák író tud országot szidni legjobban a világon. „Ha nekem valahol egy országszidó passzus kellett — írja —, rögtön őt citáltam.” Aztán így folytatja szerzőnk: mi ugyan azt hisszük, jó országszidó nép vagyunk, de úgy tűnik, mára csupán a halovány rendszerszidás maradt. Ami rendben is volna, e rendszert az Isten is szidásra teremtette... Ha valaki véletlenül egy sort sem olvasott volna Esterházy Pétertől, e néhány idézet is bepillantást enged stílusába. Felülről, kívülről, valójában nagyon is belülről nézi, éli át mindazt, ami vele, velünk történt és történik. Igazat szól a fülszöveg szerzője, Esterházy-bravúr amikor publicisztikai írásoknak nevezi a könyvben összegyűjtött, a Hitel című folyóiratban két évig folytatásokban közölt műveket. Esterházy ugyanis — éppen a kötet címével ellenkezőleg — nem valamilyen elefántcsonttoronyból szemléli a vele, velünk történteket, hanem a napi politika kérdéseiben is kifejti fanyar humorral, utánozhatatlan szellemességgel tálalt véleményét. Miket mond az író napjaink közérzetéről? Ilyeneket többek között: mindenki megvan sértődve a rendszerre, szidja, mint a bokrot, a KB-titkártól a rendes ellenzékig, a simulékony vagy rezignált technokratáktól a Prágába diadalittasan bevonulókig, abszolúte nem is lehet érteni, egyszerűen megfejthetetlen mi is tartotta életben azt a gonosz és stupid rezsimet, ha egyszer mindig mindenki jogállamot akart, demokráciát, piacgazdaságot, mi mindent... Hercegi leszármazott létére szerzőnk nem átallja leírni: magyarok, véreim, lehet, hogy a komcsik rosszabbak voltak, mint a Habsburgok, de ezért nem kéne megfeledkezni arról, hogy ők, s a monarchia ugyan természetes tere volt ennek a vidéknek, de hazánk nem volt bokréta rajta. „A Kossuth nevét nem kell okvetlenül szeretni, de azért emlékezni rá — érdekünkben állana...” De külön véleménye van Esterházy Péternek a földről, illetve a földbirtokról is. Egy helyen azt mondja, érti ő a föld körüli igazságtevési szándékot, de leszögezi: egy földet vissza nem veszek... Aztán folytatja azzal, hogy nem minden hülyeség oka a rendszer. Mármint az előző, pártállami, mert az évek során önerőből, sok emberi szenvedés, fenyegetettség, meghunyászko- dás, keserv és könny nyomán összegyűlt egy nagy halom pártsemleges hülyeség is. Erre a hülyeségre azonban nincs jelentkező. „A leghatározottabban fölhívom az ország régi és új vezetőinek a figyelmét, hogy az ilyen gazdátlan, kollektív hülyeség nagyon veszedelmes, ám ne feledjük, ez is a nemzeti vagyon része, ne hagyjuk hát, hogy újra kisemmizzenek...” Esterházy gondosan felosztja a pártsemleges hülyeséget, vegyék ki részüket az ország siralmas volt vezetői, de „vegyem ki én is”, vagy a legjobb barátom, a mérnökök, a sztárriporterek, a birkapásztorok, a papok, a lírikusok, mindenki. Megjegyzi még a hatalomról, az nem azonos az MDF-fel, hatalom például az SZDSZ is, a világ nem MDF-re és SZDSZ-re oszlik föl. „A hajdani egyszem pártunkhoz tartozni vagy nem tartozni vízválasztó volt, mindenesetre magyarázatot igényelt a párthoz való tartozás. Ez most nincs így, ez a két párt nem vízválasztó. Pedig most nem kevesen gondolják így. Szerintem azt kell elérni, hogy az ne legyen fontos, milyen párthoz tartozik az ember...” A hamis, hazug, önsajnálkozó, sértődött, panaszkodó hajlam is terítékre kerül, amely egy kicsit nemzeti sajátosságunk. Szerinte a magyar sors, amit annyiszor emlegetünk, egy átlagos európai sors. „Itt időnként országok megszűntek, arrébb tolták őket, mint egy szekrényt, és előbb- utóbb az oroszok is jöttek. Nincs mit sajnálni magunkon...” Bú- csúzkodva — még a Hitel hasábjain — így ír a szerző: A mostani helyzetünknek talán az az alapdrámája, hogy egyszerre kéne elvekről megállapodásra jutni és ezen elvek alapján cselekedni. Magunkat a hajunknál fogva fölemelni. E bravúr kötelessége alól nem fog fölmenteni senki...
