Kelet-Magyarország, 1991. július (51. évfolyam, 152-178. szám)
1991-07-06 / 157. szám
Ä ‘Xeiet-Magyarország hétvégi meííékCete 11 1991. júíius 6. Ahol még virágzik a remény M. Magyar László Nem hangzanak már ei orosz nyelven parancsszavak, nem dobbannak már egyszerre katonacsizmák a mándoki erdőben sem. Pár hete ugyanis még ott táborozott az a műszaki alakulat, amely segítette a Déli Hadseregcsoport vasúton történő kivonulását. A költözködés befejeztével ennek az egységnek a tagjai hagyták el utoljára hazánk területét, s e történelmi tény néhány napra az ország érdeklődésének középpontjába állította a magyar- szovjet határtól nem messze lévő nagyközséget. A távozás utolsó pillanatai, a búcsúzás képei már csak az emlékekben élnek, a település folytatja megszokott mindennapjait. Bár a honfoglalás utáni időkben a Tisza északi kanyarulatának már jelentős központja volt Mán- dok, mégis aránylag későn, 1382-ben említik először az írásos forrásokban. Nevének alapszava a Mánd személynév, amelyet a -k kicsinyítő képzővel láttak el. A középkorban a falut többek között a Losonczi család mondhatta a magáénak, majd a később mezővárosi címet kapott helységet a XVII. század elején Losonczi Anna adta férjének, Forgách Zsigmondiak, aki egykoron a nádori tisztséget is betöltötte. Attól kezdve 1945-ig főleg a Forgách család birtokában volt a település. Az ezt követő évek eseményeiben Harsányi István segít eligazodni. Jól ismeri a nagyközség múltját, hiszen 1950-től 1971-ig az általános iskolát vezette. — Az ötvenes évek elején a tiszai járás székhelye volt Mán- dok. Forgalmas helynek számított, működött itt jegyző, tisztiorvos, illetve rendőrkapitányság. Fejlődésében az jeletett nagy törést, hogy megalakult a kisvárdai járéa, a azután szinte meghalt itt az élet. Újabb törésként jelentkezett, hogy az áfészt elvitték Záhonyba. Élt itt a községben egy kiváló, híres cigányzenész, a Feka Náci. Amikor felköltözött Budapestre, vele ment az egész rokonság. Fiai, illetve leszármazottai még ma is játszanak a Rajkó zenekarban. Szóval a járási székhely címének elvesztésével így-úgy fogyott a lakosság létszáma. Igyekvő, törekvő emberek élnek Mándokon. Emlékszem, 1960-ban az orvos és az állatorvos után enyém volt a településen a harmadik kocsi, ma pedig már szinte lehetetlen megszámolni. A hetvenes évek központi törekvéseit a környező falvak sem kerülhették el, így 1971-ben Máhdokhoz került Benk, Eper- jeske és Tiszamogyorós. Ez utóbbi két község ebben az évben már visszanyerte önállóság gát, Benk maradt Mándok mellett. Az elmúlt évek beruházásairól, valamint az új tervekről a polgármesteri hivatalban Berecz- ky Zoltánná körjegyző tájékoztat. — Mándokon vezetékes ivóvíz 1978-ban lett. Eredményeket értünk el az oktatás és az egészségügy terén is. A község új iskolaszárnnyal lett gazdagabb 1979-ben, illetve 1989-ben, épült fogorvosi rendelő és szolgálati lakás is. Bár elég sokat fordítottunk az utakra és a járdákra, ennek ellenére az építést tovább folytatjuk, közel 3,5 millió forint értékben, az idén. Az idei feladatok közé tartozik a nyolc tantermes iskola tetőzetének a felújítása, 4 millió forintos beruházással kap magastetőt. A két orvosi és egy fogorvosi körzet mellett jó lenne egy egészségügyi kombinát, de erre már nemigen van pénzünk, a régi orvosi épületek felújítására sokat kell fordítanunk. A lakosság szívesen fogadna egy gyermekorvosi körzetet is, mert legközelebb a kisvárdai kórházban van szakrendelés. A legnagyobb gondunk az, hogy kevés a munkalehetőség. Itt helyben a Favas Kisszövetkezet, a Zöldért, a termelőszövetkezet, a posta, a UTÁSZ, a takarékszövetkezet biztosít munkát, a legtöbben azonban eljárnak a MÁV- hoz, a.tuzséri Erdérthez, a Té- kisz Kft.-hez. A kevés munkalehetőség nagy szerepet játszik abban, hogy csökkenőben a nagyközség lakossága. Míg valamikor, az összevonás idején 5053 főt számlált Mándok, napjainkban 4733-an élünk itt. Főleg a fiatalok mennek el, ott telepednek le, ahol munkát találnak. A fiam például felsőfokú külkereskedelmi áruforgalmi tanfolyamot végzett, de ezzel a képesítéssel itt nem tud elhelyezkedni, Kisvárdán nagyobb lehetőséget lát a megélhetéshez. A kislányom a Zrínyi gimnáziumban angol nyelvet tanul Nyíregyházán, őt is a külkereskedelem érdekli, nemigen hiszem, hogy visszajönne ide. Ennek ellenére az önkormányzatot foglalkoztatja az a kérdés, hogyan lehet a lakosságot, a fiatalokat megtartani. Telkeket alakítunk ki, s keressük a kapcsolatokat, amelyek segítségével munkahelyeket létesítünk. Az Új Élet Mezőgazdasági Termelőszövetkezet 450 tagjából 120 fő az aktív dolgozó. Ugyanakkor arra is van lehetőség, hogy melléktevékenységben tagságon kívülieket is foglalA Forgách-kastély. Idegenforgalmi látványosság lehetne... A szerző felvétele koztassanak: az aszaló és szárító üzemben gyógynövényekkel, gyümölccsel és zöldséggel foglalkoznak. — Különböző szolgáltatásokat is végzünk — magyarázza Majoros Mihály elnök. — Budapesti cégek, kft.-k részére tárolunk paradicsompürét, pezsgőt, műtrágyát. A barter révén beérkezett áruk rakodásával, tárolásával a lakosság egy részét foglalkoztatni tudju fő profilunk a ni vénytermesztés, termelünk kalászost, bur- g o n y át, napraforgót, takar- mánycsil- lagfürtöt, kukoricát. Sajnos, tavaly az aszálykár miatt veszteséges ve a szövetkezet, Kíméljük, az idén sikerül jobb évet zárni. A szövetkezetnek vannak vendéglátóegységei, boltjai, ezek a falu ellátását segítik. Részt veszünk a társadalmi munkákban, támogatjuk az iskolát, a sportkört. A zöldség- és gyümölcstermesztésben is vezettünk be vállalkozási formákat, a géppel meg nem művelhető területeket kiadtuk bérbe, vagyis azon vagyunk, hogy az ésszerűség keretei között foglalkoztassuk a lakosságot. A termelőszövetkezet központjának szomszédságában egy park közepén található a Forgách-kastély. Egykori urai bizony sírva fakadnának az épület láttán, mivel a beszakadt tető, az üresen árválkodó ablakkeret, a bedőlt ajtó, a lehullott vakolat a könyörtelen pusztulás bizonyítéka. A település közepén elhelyezkedő kastély valamikor gépállomásnak adott otthont, majd gimnáziummá alakították. Sajnos-, Záhony nagy vonzerőt jelentett, s a középfokú oktatási intézményt áthelyezték oda. A gimnázium helyét diákotthon, tanyasi kollégium foglalta el, az tán, hogy csökkent a gyermek létszám, fel kellett számolni. Azóta az épület üresen áll, állaga egyre rosszabb. Hasznosítani szinte lehetetlen. Az önkormányzat többször is meghirdette már. Hiába érdeklődtek azonban többen, amint meglátták közelebbről a kastély romos épületét, elálltak a tervüktől. A képviselő-testület akár már ingyen is átadná, csak legalább lenne már valaki, aki helyrehozná. Idegenforgalmi látványosság lehetne, így azonban csak a település szégyenfoltja. A megélhetési nehézségek legjobban a fiatalokat sújtják. A kevés munkalehetőség, kulturális szórakozás att jó páran elhagyják a községet, azonban akik marad n a k , nem adják meg könv- nyen ma- g u k a t. Még 1988-ban alakítottak a tizen-hu- szonévesek egy ifjúsági klubot, amely napjainkban már Polihisztor Ifjúsági Egyesületként működik. A fiatalok a volt egészségházat megkapták az önkormányzattól, az épületet felújították, s ott tartják rendezvényeiket, kiegészítve a művelődési ház programjait. Bár nagy az elköltözés vonzereje, mégis vannak olyanok, akik Mándokon próbálják meg elképzelni életüket. — Házasságunk elején, 4—5 évvel ezelőtt még mi is beszélgettünk a férjemmel arról, hogy elköltözünk a megyéből — mondja Ondóné Csuha Valéria. — Aztán anyagi okok miatt úgy döntöttünk, hogy itt próbáljuk meg leélni az életünket, itt neveljük fel lányunkat, a most hároméves Georginát. Vettünk egy lakást is. Én fodrászként dolgoztam, míg gyesre nem mentem, a férjem pedig eladó egy húsboltban. Tulajdonképpen nehéz lenne elszakadni innen, hiszen ideköt minden, a szülők, a rokonok, a barátok. Remélem, van még jövője ennek a településnek, s egy kis átmeneti visszaesés után mindenki megtalálja újra itt munkáját, számítását, boldogulását. Ha elül a harangszó Nagy István Attila harangok itthon maradA tak. S amikor megszólalnak, szinte megemelkedik a mellkasom, mint amikor nagy lélegzetet vesz az ember. Konganak, nem összevissza, mint a nyugtalan szívverés, hanem komoly méltósággal, ünnepélyesen. Pedig. Nándorfehérvár óta nem szóltak így a harangok, nem volt módjuk szertezengeni a világba, hogy: győztünk! Lassanként leolvad szívünkről a bánat, felpattannak az ajakzárak, kiszakad belőlünk a csak a közösségben feloldható sírás. Levetjük Iszméné-ruhánkat, és magunkra öltjük Antigoné szakadozott köntösét. Lélekben most azonosulunk vele, mert megértjük: igaza volt, amikor a testvért a zsarnok tilalma ellenére is eltemette. Vállalta érte a halált, mert a másik ember szemébe nézni csak felemelt fejjel lehet. S a lehajtott fejhez csak a halál méltósága méltó. Zúgnak a harangok. Ők itthon maradtak. A katonák pedig elmentek. Táborokba gyűltek, barakkokban készülődnek az újabb gyakorlatokra. Ez a dolguk. Talán még eszükbe jut, hogy volt nemrég egy ország, egy nép, amelyik rendületlenül koszorúzott felemelt, fejjel és lesütött tekintettel. Voltak városok, szép leányok. Nézem a televíziót. Hallgatom a fiatal lány tragédiáját, akit meg akartak erőszakolni, s inkább választotta a lehetséges halált, mint a szerelemtelen ölelést. Nézem a fejszecsapásokkal meggyötört arcú férfit, akit a jóságáért a halálba akart küldeni a kiskatona, s Móricz Zsigmondit az eszembe. Szegény emberek című novellájának a hőse egy katona, aki a szabadsága ideje alatt sem tud megszabadulni katona mivoltától. Gyerekeket gyilkol, mert egyetlen mozdulatukban ellenséges mozdulatra ismer. A férfi behorpadt homloka, elvesztett potenciája azt kérdezi: hol van már a népmesék jótettért jót várj erkölcsi igazsága? Mese lett az is, mint sok más. Egy meggyötört szemű asszony taxis férjét főbe lőtték a katonák, kezét-lábát összekötötték, s bedobták a Dunába. Mikor? Nem olyan régen. Szólnak a harangok. A harangszó a szél hátára ül, eggyé válik a levegővel, a természettel, felkúszik a hegyoldalon, megremegteti a folyók habjait. Magunkra maradtunk, de nem lettünk egyedül. Azt mondja az ismerősöm némi rezignáltsággal a hangjában, hogy a magyarok sohasem tudták megülni a lovat. Talán a kalandozásokat leszámítva mindig átestünk a ló másik oldalára. Kapaszkodtunk, de a lendület mindig átvitt a másik oldalra. Hiányzik belőlünk a józan mértéktartás, a megfontolt bölcsesség, a higgadtság. A Kárpát-medence sajátos mikroklímája nem teszi lehetővé a sorsunkkal való tárgyilagos szembenézést, a józan számvetést. Nem iszunk, hanem vedelünk, nem eszünk, hanem zabálunk. A legerősebben isz- szuk a feketét, a pálinkát. Szilajon tartjuk magunkat, mert az illik hozzánk. Ez az ősi magyar virtus. Ez a mikroklíma lehetetlenné teszi a szembesülést, ezért menekülnek sokan sorsuk meg- old(hat)atlansága elől az öngyilkosságba. Pedig számtalan út ismeretes a válságokból való kijutáshoz, de mindig közelebb van a gyógyszer, a kötél, a vasúti sín vagy a tizedik emelet. A csendes és lassú önpusztítás vagy a sorssal való dacos leszámolás. Magunkra maradtunk. S a történelem (micsoda torz reflex, hogy rögtön belebotlik az ember gondolata ebbe a szóba) felkínálja a sorsunkat, az önállóságunkat és a felelősségünket. Kire panaszkodunk, ha nem mennek jól a dolgok, ha képtelenek leszünk megoldani egy-egy új feladatot? Meddig mondhatjuk még, hogy sokáig rabságban tartottak bennünket, azért nem forognak úgy a kerekek, ahogyan kellene? S vajon nem menekülünk-e másnak az ölelő karjaiba, hogy levegye a vállainkról a sorsfordító döntések súlyát? Visszanyerjük-e, s mikor az önmagunkba vetett hitet, s nem százados illúziókat akarunk feltámasztani, hogy azokból merítsünk erőt? Van-e most jelen- és jövőképünk? Nyomokban sejlik, ha igen. Szívesebben mondanám, hogy nincs. Túlélni a mai napot. Mindig a mait. Egyetlen napot nem kell előre tervezni. Megélésé-, hez nem szükséges különösebb életfilozófia. A közelmúltban csupán Budapesten egyetlen éjszaka alatt csaknem száz gépkocsit loptak el. Nő a bűnözés, mert nehezedtek az életfeltételek. Nem nagyon hiszek benne. Ha mindenki lopna, aki nehezebben él, tolvajokkal lenne tele az ország. A görög filozófia homo mensura elve azt mondja, hogy minden dolog mértéke az ember. Olyanok a tetteink, amilyenek mi magunk. A könnyű ember mindig a könnyebb megoldást keresi. Az igaz, hogy az erkölcsi elveket nem lehet átváltani a bankban, nem lehet érte kenyeret és tejet vagy éppen cipőt vásárolni. Nem jók semmire. Mégis. Elképzelünk magunkról valamit, s ragaszkodunk hozzá. A jósághoz, az egyenességhez, a tisztasághoz, a becsületességhez. Van a mostani változásokban valami félelmetes. Fokozatosan lemeztelenednek a dolgok, elveszíti jelmezét a realitás. Ennek az új korszaknak az első jele az volt, hogy fokozatosan széthulltak a korábbi kisközösségek, fuldokoltak egy ideig a pénzhiánytól, majd lassan elsorvadtak. Lehet, hogy egyszer felélednek megint, de ennek már kevés a valószínűsége. A kisebb közösségektől az egyének felé vezetett az út. ,,Begyűrűztek” a gondok, egyre kevesebb idő jutott a többi emberre, pénzre volt szükség. Sokra. Ennek érdekében mindent el kellett vállalni. Erőn felül is. Eltávolodtunk egymástól. Burjánzik a reménytelenség Galapagosz-szigete. Felütötte a fejét az önzés. Riasztó méreteket öltött a korrupció, lassan mindenki belesodródik. Erkölcsi válságot emlegetnek azok, akik finoman fogalmaznak. Durván ez úgy hangzik, hogy lezüllött az ország. Nagy szavak. Még akkor is, ha rosszat mondanak. Vajon nem csupán a politika csúcsán acsarkodók tartás nélküli magatartását vetítjük ki mindenkire? A vidéki Magyarország pedig teszi a maga dolgát, épít és építkezik, vet és arat, neveli a gyerekeket, jó szóra oktat. Van nekem egy kedvenc témám: sokat, sokszor írok a szerelemről. „Műveld a csodát, ne magyarázd!” — mondta Nagy László. Hiába. Lehet, hogy az életkor hozza magával, de úgy gondolom, hogy a szerelem megélése mindig kifejezi egy korszak lélekállapotát is. A szerelem tükör, amelyben arcunk minden rezdülését észreveszi az, aki nem sajnálja a lelki készenlét nem mindig örömteli állapotát. Hogy tetszik-e valakinek vagy sem, újra csak sok mindenen múlik. Fiatal barátom kéri a tanácsomat. Tizennyolc éves, és természetesen szerelemes. A szülőknek viszont egyáltalán nem tetszik a dolog. Nem azért, mert a fiút elvonja a tanulástól, dehogy. Az érettségi bizonyítványon alig száradt meg a pecsét. Prózaibb oka van a tiltakozásnak. Szegény családból való a kislány. A szülők nem olyan tehetősek, mint a fiúé. Hiányzik a hatalmas ház, a nyugati autó, az évenkénti külföldi üdülések, a berendezett nyaraló. S a havonkénti tetemes summa. Évek óta nincs szavunk egymáshoz, mondja a fiú. Minden közeledést fölemészt a pénz, az érzések átfordítódnak a vagyon nyelvére. Nem tudok meglenni az érzéseim nélkül. Elmegyek itthonról. Hátizsákba pakolok néhány cuccot, és elmegyek. Megélek a jég hátán is. Odakint bizony forró a levegő, de bennünket valóban megcsap valamilyen jeges fuvallat. Hogy is van ez? Valaha megfürödtünk édesanyánk ezerédes álmaiban, simogató melegében. Önmagát adta, mert abból volt a legtöbb, s nem került semmibe. így kiveri belőlünk az érzést a van? uta a párhuzam, nem is B erőltetem. De a tévé elé lökött, mesére szomjazó gyermek előbb-utóbb szembekerül a világgal, s talán önmagával is. Olyan kérdéseket tesz fel, amelyekre nem lehet pénzzel válaszolni. Csak elutasítással vagy kegyetlen szembenézéssel. Szeresd azt a kislányt, fiam! Vajon van-e bátorsága és ereje a szülőknek ezt mondani? Fölkavarodott világunkban is bizonyosságok után kiáltozik a lélek. Szólnak a harangok. Mélyen, ércesen. Tisztán és egyértelműen. Aztán mindennek vége lesz. Döbbenetes lesz a csend. Muszáj ilyenkor kérdezni valamit.
