Kelet-Magyarország, 1991. július (51. évfolyam, 152-178. szám)
1991-07-06 / 157. szám
A természet szerelmese Máthé Csaba A japán eleganciától eltérően egy kopott farmerben, kézzel szőtt galléros rövid ujjú ingpulóverben találkozott nyíregyházi építészekkel Okumura Akio japán cégtulajdonos, feltaláló, az OM solar system megalkotója. Ahogy a távol-keleti országból érkezett kísérőit végignéztem, mindenkire tippeltem, hogy biztos ő az a híres professzor, csak őrá nem. A többiek divatos, sötét színű öltönyt vettek fel, sűrűn kattogtatták csodamasináikat. Okumura Akio szerényen oldalt állt és hallgatta a tolmácsot, aki a falumúzeumban található házak történetét elevenítette fel. A professzor találta fel az OM solar systemet, amely a napenergiát hasznosító légfűtéses rendszer. Az eljárást ingyen kívánja hazánk szakembereinek átadni, akik segítségével Wfa- gyarországon is meghonosíthatják. A napkollektorokat évente ezer újabb japán házra szerelik fel. A többletköltség az induláskor 8-10 százalék, ugyanakkor évente 30-60 százalék fűtésdíj spórolható meg. Okumura Akio halkan jegyezte meg, ez a találmánya egy a száz közül. A botanika, a napenergia, az építészet ugyanúgy érdekli, mint az ősi japán harci művészet. A szamurájokról is érdekes könyvet írt. Bár már nyugdíjas korú, 63 éves, egyetemi előadásokat tart és a művészeti akadémián a komplett természetszemléletet oktatja. Sokoldalúan tájékozott, humanista szemléletű, akiben mélyen élnek a japán kultúra gyökerei. Barátság a természettel, hirdeti és ez nála nemcsak hangzatos szlogen. Ha teheti, kézzel szőtt pulóverben jár, amit egyetlen lánya készít számára, aki neves iparművész. A vállán csüngő bőrtáskát maga cserzette, készítette ki és varrta össze széleit. Ahogy felnyitja a bőrtáska csatját, lassan, szinte szertartásszerűen veszi elő apró bambuszrudakból álló és zsineggel összekötött tolltartóját. Ő farigcsálta a bam- busztollat, különböző természetes adalékokból keverte ki az üvegcsében lévő tust. A klasszikus természetvédő alakja Okumura Akio. A rohanó világban van ideje elpepecselni ezekkel a tárgyakkal, aprólékos gonddal összekészíteni a szükséges holmikat táskájában. Mindezeket soha nem felejti otthon, pedig akár a Guiness-re- kordokba is beillene, hiszen ke- resztbe-kasul átutazta a világot. Egyedül a Déli-sarkon nem járt még, egyszer talán erre is szakít időt. Az utazások között üde oázis, paradicsomsziget a Tokióban található háza, ahol 130 különféle fát és növényt gondoz. Szó szerint értsük a gondoskodást, hiszen ha otthon van, minden nap szakít arra időt, hogy valamennyi fát, növényt megszemléljen, így naponta láthatja növekedésüket, változásaikat. Bár azok a magyar építészek elmondták, akik jártak házában, hogy a fák és növények száma már a 200 fajtát is meghaladja. Az utazás és a növényápolás mellett ideje nagy részét a számítógép előtt ülve tölti el. A gép nem a barátom, nem annyira okos, mint egy ember, mosolyo- dik el egy pillanatra. A találmányaiból óriási pénzügyi és szellemi bázis alakult ki. Japán építőiparának 150 vállalatát foglalja magába az a multinacionális cég, amelynek ő az egyik irányítója. Hihetetlen munkaenergia halmozódik fel benne, az aktív pihenést a természettel való kapcsolat, a saját kezével alkotott, eszközök készítése adják. Érdeklődve nézi a falumúzeum kincseit, a korábbi századok magyar parasztházait. Nem ismeri a Tnagyar építészetet, vallja be, bár már többször járt hazánkban. Mégis megkapok voltak számára Bán Ferenc nyíregyházi tervező alkotásai, ügyesen ötvözi a japán és a magyar építészet újdonságait, alkotja meg véleményét. A nyíregyházi „napháznál” már tovább elidőzik. Kezével hátrább tolja a vállán lógó bőrtáskát és két kezével a levegőben szinte a szerelés minden apró mozzanatát átéli. Nem azért dicséri Nagylucskay Lászlót, a „napház” gazdáját, mert megépítette a hazánkban még ritkaságnak számító nap- kollektoros rendszert, hanem azért, mert nem a rendszerhez igazította a házát. A praktikumnak megfelelően alakította, számos elemet a kezével igazított be. Nem hittem volna, hogy ilyen házat találok a hazájukban, néz rám elismerő bólogatások közepette. A hat évtized szinte nyomtalanul múlt el felette, sűrű, fekete hajába alig lopakodott be egy-egy ezüstös szál. Szeme alatt nincsenek szarkalábak-, arcbőre kisimult. Enyhén kidudorodó pocakja jelzi, nem veti meg a természet kincseit, persze ilyen korban ez nem bűn. Egy pohárka sört kér a fa- lumúzem sönté- sében, helyette egy kupica igazi magyar pálinkát tesznek elébe. Szaké, mondom magyarázatként, de ő csak rázza a fejét, majd lassan formálva a hangokat a szájában, kimondja: magyar pálinka. Óvatosan kortyolgatja az erős italt, kísérőként már nem kéri a sört, ennyi elég, mondja. Módjával kell az élvezeteket hajszolni, egészíti ki előbbi mondatát. Érdemes Magyarországon meghonosítani az OM solar systemet, jegyzi meg rövid hallgatás után. Tudja, egy új dolgot bevezetni, ami ráadásul drágább a hagyományosnál, nem könnyű. Az időjárási viszonyok is mások a távol-keleti ország és hazánk között, ezt is figyelembe kell venni a tervezésnél. Nem ígér, nem garantál semmit, a magyar megvalósításról hazautazása után a cég vezetőivel közösen tárgyalnak. Erről még ebben az évben döntenek, és ha kijelölik a magyar partnert, akkor újra eljön hazánkba. Arról sem nyilatkozik, hol lenne Magyarországon a napkollektorok gyártásának legideálisabb helye. Egy újabb házba belépve, felcsillan a szeme a kézzel faragott bútorok láttán. Hasonlókat készítek én is, érzem a büszkeséget a mondatában, de csak egy pillanatig, utána már érzelmektől mentesen folytatja. Házamban csak ilyeneket tartok. Még egy hazai emléket vesz elő, egy eperfa fésűt. Hihetetlen, csodálkozom, de már megszokhattam volna a beszélgetés alatt, személyes tárgyai között például műanyagot abszolút nem találok. Az ajándékboltban is népművészeti termékeket, színes rajzokat nézeget, utóbbiakból próbál választani két és fél éves unokájának. Búcsúzóul elfoglaltságára hivatkozva nem mond pontos dátumot újabb magyarországi utazásáról, hiszen Tokióban várják az egzotikus fái, növényei és a csipogó számítógépe. Azért reméli, jövőre már nemcsak egyetlen ilyen napkollektoros házat talál, hanem legalább több tucatot. A suksük-nyelv Minya Károly Sokakban felvetődhet a kérdés: lehet még erről a régen ismert nyelvi hibáról újat moda- ni? Nos, újat mondani természetesen nem lehet, csupán újból felhívni a figyelmet arra, hogy ne használjuk az igéket kijelentő mód helyett felszólító módban. A legismertebb példával illusztrálva: ne mondjuk a „Majd meglátjuk” helyett azt, hogy „Majd meglássuk”. Egyébként akár mondhatná valaki, hogy miért ne? Hiszen van más olyan eset is nyelvünkben, amikor a felszólító módú alakot használjuk a kijelentőben is. Pl. ,.Adjuk oda neki!” „Mikor adjuk oda neki?” Az igaz, hogy a mély hangrendű igék nagy része nem tesz különbséget a tárgyas ragozásé kijelentő és a felszólító mód több alakja között. Az előbbi példán kívül még említhetünk néhányat: mondjuk, tudjátok, várjátok stb. De! Ha megvan a nyelvben a lehetőség arra, hogy elkerüljük az azonos ala- kúságot (értve ezalatt azt, hogy elkerüljük a két igemód egybeesését), akkor használjuk ki ezt a lehetőséget! Tegyünk különbséget a t végű, az ít képzős, valamint a ható igék esetében a felszólító mód és a kijelentő mód között! Hiszen nem mindegy: hivatják vagy hivassák. Ennek egyik változata a szukszük-nyelv. Az -szt végű igéknél is könnyen beleeshetünk ebbe a hibába, s így itt se mondjuk a halasztjuk helyett azt, hogy halasszuk. Az említett hibákra különösképpen kell vigyázni azoknak, akik gyakran szólalnak meg a nagy nyilvánosság előtt: tanároknak, üzemvezetőknek, polgármestereknek, politikusoknak és még folytathatnánk a sort. Bizony ez is lehet tekintélyromboló. Mindazon túl, aki elkerüli ezt a hibát, arra nem mondhatják azt, hogy „Csókol- tassa Lőrincze”, vagy azt, hogy suksükista. fíU,f Hányban kezdődtek a hatvanas évek? Hamar Péter NEM CSODÁLKOZNÉK, ha valaki arra gyanakodna e jegyzet címét olvasván, hogy a nyári meleg hatására — finoman fogalmazva — rohamosan csökkennek szellemi képességeim, de talán mégsem erről van szó. A kérdés a Tv2 filmklubjának címe alapján merül föl bennem: néhány hete csütörtök esténként ugyanis A hatvanas évek filmművészete kerül a képernyőre. Sokféleképpen bontható kisebb egységekre a magyar történelem 1945-tel kezdődő szakasza, de a kultúrtörténet és a politikatörténet biztosan más és más határköveket jelöl meg a tájékozódás számára. Az úgynevezett kemény és puha diktatúra évei jól elkülöníthetően váltogatták egymást, de a művészetek területén a határvonalak jóval elmosódottabbak, kevésbé egyértelműek. A fent említett sorozatcím azért félrevezető, mert azt sugallja, hogy mintha 1960-tól kezdődne el az a változás a magyar film- művészetben, amelyet hagyományosan és nem csak a hazai szakirodalomban az új hullám névvel illetnek. (E „hullámverés” Franciaországból indul az 50-es évek végén, de Európa minden jelentős filmgyártó nemzete részesévé válik a folyamatnak.) Hozzánk azonban ez a jelentős formai újításokat hozó, új látásmódot jelentő áramlat csak 1962—63-ban ér el. A megújulás első jeleit többen a Megszállottakban (1962, Makk Károly) vélik felfedezni, de az bizonyos, hogy a sorozatban már sugárzott Két félidő a pokolban (1961, Fábri Zoltán) minden művészi értéke ellenére még azon a nyelven szól, mint az 50-es évek jelentős filmjei (Körhinta, Bakaruhában stb.), tehát egy régebbi korszakot zár, nem nyitánya egy új periódusnak. Az első olyan film, amely már minden vonatkozásában egy új korszak gyermeke, az 1963-ban készült, Gaál István rendezte Sodrásban. DE NEMCSAK A KEZDET, hanem a végpont kijelölése szempontjából is erősen vitatható a sorozatcím, hiszen a magyar új hullám a 70-es évek elején is tart (ekkor születik a Szinbád és a Szerelem), s az igazi hanyatlás esztendejének 1974-et lehet tekinteni. Nyilván vitatható, mely filmeket tekintünk értéknek, de ha arra a rangsorra pillantunk, amelyet 1984-ben készített a szakma, s amelyen 40 film szerepel, akkor eléggé nyilvánvaló, hogy az évtizedhatárok nem metszik ki filmművészetünk aranykorát. A lényeg azonban az, hogy mégiscsak volt egy aranykor, s a most már hétnél jóval több szűk esztendő idején némi nosztalgiával figyelhettük a képernyőn a Szegénylegényeket, az első remekművet Jancsó Miklós pályáján, amely semmit nem öregedett, és értékei — áttekinthető és pontosabb történelmi információk birtokában — még egyértelműbbekké válnak. Sokkal vegyesebb érzelmek kísérhették azonban az újabb találkozást a Húsz órával. Szerkezeti leleménye ma is modernnek hat, s azok a formanyelvi elemek, amelyek megemelik a film gondolatiságát, ma is hibátlanul működnek, ám az eszmeiség maga — a változatlanul érvényes és hiteles emberi pillanatok mellett — több ponton sebezhető, és a dagályosan patetikus hangvétel mögötti hamis társadalomképet teszi nyilvánvalóvá. A két példa azt a történelmi tapasztalatot látszik megerősíteni, hogy a hatalomnak túlságosan elkötelezett művész, alkosson bármilyen társadalmi forma keretei között, jobban kiteszi magát a tévedés kockázatának, mint a szuverén gondolkodásmódját az uralkodó ideológia ellenében is megőrző személyiség. NEM RONTHATJA EL a folytatást illetően örömünket az, hogy a sorozattal kapcsolatosan több kérdésre sincs megnyugtató válasz: Miért éjszakába nyúlóan vetítik a kiválasztott filmeket? Miért nem tartanak kronologikus sorrendet? Miért nincs valami egészen rövid eligazító kísérőszöveg a filmek előtt? De hagyjuk a zsörtölődést, inkább örüljünk, hogy a magyar filmművészet legjelentősebb korszakának kiemelkedő alkotásai újra és a legszélesebb körben láthatóak. S talán a kultúra néhány őrhelyén a videófelvevőt sem felejtik el beindítani! Ki tudja, mikor lesz ismét intézményes lehetőség klasszikus értékeinket elővenni? Jézus Krisztus szupersztár Színes amerikai film Andrew Lloyd Webber rockoperájából (felújítás). Rendezte: Norman Jewison Aranymosás a Kárpát-medencében Horpácsi Sándor A néprajztudomány legizgalmasabb ágazatai magával a tér-, melő emberrel foglalkoznak. A legtöbb könyv, tanulmány — érthetően — a halászattal, vadászatai s a földműveléssel foglalkozik, s jóval kevesebb az iparral, kézművességgel. N. László Endre könyve a maga nemében egyedülálló. Olyan ősi mesterséget ír le, amelyet kutatásai szerint már vándorló elődeink is ismertek, sőt az aranygyapjú legenda tanúsága szerint az ókori görögök is. Az aranyról van szó, amelyért gyilkos háborúk folytak, amely még a mai modern világunkban egyik értékmérő, kincsképző. E sorok írójának ugyan még egy gyűrűje sincs, sem tehetsége, sem kedve kincsgyűjtésre, de N. László Endre könyve, az aranymosó szakma története lenyűgözte. Mert gondoljuk csak el! A patakok, folyók állandóan koptatják a hegyeket, görgetik a tengerek felé a kavicsot, homokot, s benne a parányi aranyszemcséket is. Tudós szakemberek kiszámították, hogy a Duna medrében több ezer tonna arany szunnyad, illetve hömpölyög a Fekete-tengerbe. Ezt a kincset, illetve ennek egy részét az áradó folyó lerakja a parton. Nem kell sem mohónak. sem kapzsinak lenni (bár egy ilyen szegény országnak minden aranyszemért le kel! hajolnia...),, ahhoz, hogy ez a lábunk alatt heverő kincs fölcsi- gázza a fantáziánkat. A szerző, aki a Duna mellett nőtt föl, s még gyerekkorában olvasott az aranymosás mesterségéről, valóságos szerelmese lett a témának. Ezt úgy (is) kell érteni, hogy nem csupán fölkutatta az aranymosás történetét, összegyűjtötte a még élő aranymosók emlékeit, szerszámait, de maga is lelkes művelője lett a szakmának. Egy fejezetet szán a könyvében annak, hogy gyakorlati tanácsokat adjon a majdani aranymosóknak, akik kedvet kapnak ehhez a szakmához, hobbihoz(?), sporthoz. Mert az aranymosás nehéz fizikai munka ugyan, mesterség, de hobbiként is űzhető. S végeredményben miért is ne? Vízpart, tiszta levegő, testmozgás, s még valamelyes haszon is származhat belőle. Itt kell elmondani, hogy a könyv minden erénye mellett is kicsit bőbeszédű. Egy olyan ember vallomás értékű írása, akit fogva tart, nem ereszt a téma. Nem is tagadja, hogy lemondott a néprajzkutató távolságtartásáról olykor „bele-”, máshol meg „kibeszél” a könyvből. Tehát nem csupán egy igen ritka, ősi mesterséget ír le, de meglódult fantáziája annak továbbélésén, korszerűsítésén is töpreng. Legszívesebben fövenyt lapátoló, szitáló aranymosókkal népesítené be a folyópartokat, hogy kimentsük a folyóból, ami kimenthető. Tény, hogy ez a még ma is csak kézművesipar sokkal szelídebb, hasznosabb, kevesebb kárt okoz, mint a gi- gantomán, folyókat elterelő, gátak közé szorító erőmű-építkezés. Több hasznot is hoz(hat)na az országnak. (Gondolat K. Bp.) 10 %det-‘Maßyarorszäß hétvégi melléklete 1991. július 6.,
