Kelet-Magyarország, 1991. július (51. évfolyam, 152-178. szám)
1991-07-06 / 157. szám
1991. július 6. Ä %elet-Magyarország hétvégi melléklete 7 A stílus Angyal Sándor Z aklatott világunkban gyakorta elszabadulnak az indulatok, vitakultúránk sokszor nélkülözi a legelemibb türelmet is a másik emberrel (csoporttal) szemben. Mindez természetes lehet a kocsmai kármentő pultjánál néhány „feles" vagy pohár bor, üveg sör elfogyasztása után, — kevésbé az, ha bármilyen szintű felelős poszton lévők lövöldözik egymásra mérgezett nyilaikat. Törékeny demokráciánkban, sajnos, egyre sűrűbben röpködnek azok a bizonyos nyílvesszők, vagy robbannak a botránykeltő politikai petárdák, ráadásul pontos irányzék nélkül (talál, akit talál). Nem ritka a személyeskedés sem, amely túl azon, hogy igazságtalanul és ok nélkül bemocskol embereket, már-már kimeríti a becsületsértést is. Történik mindez a demokrácia zászlaja alatt, ahol — egyesek tetszetős szólam szerint — mindenről és mindenkiről mindent szabadon, büntetlenül lehet világgá kürtölni. Éppen ezek miatt érdemel méltó figyelmet, ad ritkán pillanatnyi megnyugvást, oldja a félelmet és a szorongást, ha a megtámadott higgadtan reagál a hántásra. Éles, személyes támadások érték (érik) mostanság a kormányfőt, s nem is elsősorban a parlamenti ellenzék, hanem a kormányzó koalíciók egyik irányából. Sokan figyeltük, miként minősíti ezeket az — enyhén szólva — durva vádakat maga az érintett. Ő nem „vette fel a kesztyűt”, nem riposztozott, ehelyett a politikai stílus, a szellemiség fontosságáról fejtette ki állásfoglalását, hangsúlyozva, hogy a demokrácia természetes velejárója a nézetek, az áramlatok megütközése is. Nem akart mindenképpen a tévedhetetlen szerepében tetszelegni, csupán a hangnemet minősítette fájdalmasnak... Fordulhatunk hasonló példáért köztársasági elnökünkhöz is, aki — bár megszenvedte a diktatúra minden keservét — számtalanszor bizonyította nyilatkozataival, hogy semmi sincs távolabb tőle, mint a válogatás nélküli leszámolás, az indulatok felkorbácsolása, s hogy az ő szellemiségét az önvizsgálat utáni megbékélés, a nemzet józan és cselekvő erőinek ösz- szefogása hatja át... Persze, nem kell hasonló megnyilvánulásokért a legfelsőbb szintre menni, kitenni magunkat holmi helyezkedési vádaknak; — a kistelepülések önkormányzataiban éppúgy, mint más rendezvényeken is felfedezhetők józan, bölcs, fröcsköléstől mentes megnyilvánulások (bár igaz, olykor ezt a stílust még böcs- mérlően fogadják, valamiféle „múltmentő” akciónak tartják a hangulatkeltők prominensei.) A stílus az ember. Igaz ez a tétel embercsoportokra is, lett légyen a közösség akármilyen pártalakulat. Lennie kell a sokféle érdek és szándék között olyan erőnek, amely elfogulatlanul, a tényekből és a lehetőségekből merít a haladás irányának kijelölésekor. Pillanatnyi hangulatban fogant, tetszetős szólamok hamar kiüresednek a valóság próbatételén, s az enyészeté lesznek. Ézért üdvözlendő a világos célt szolgáló, de a sértéseket mellőző, kikezdhetetlen érveken nyugvó vélemény, amely hosszú távon sokkal inkább közös javunkra válik, mint az új, vitriolba mártott frázisok puffogtatása. Emberi szóval hamarabb lehet hadra fogni. Viccen kívül V alamikor csak viccelődtünk rajta: „Dolgozom, nincs időm pénzt keresni”. Manapság azonban ez már egyáltalán nem humoros — mondja elkeseredetten ismerősöm. Aztán elkezdi sorjázni, hogy ez meg az az ismerőse egész nap csak lébecol, ácsorog az útszélen, vagy jégbe hűtött kólát iszik a járdapresszóban, aztán beül az elegáns nyugati kocsijába, valahol elkölti az ebédjét, szundít egy jót utána, s él, mint Marci Hevesen. „Ezt csak olyan ember engedheti meg magának, akinek tele az erszénye, s most ráadásul illetlen még a kérdés is, hogy vajon miből futja neki erre”. Emlékszem, egyetemi éveimben mennyire megizzasztotta a tanár a „jelölt urat”, amikor a tétel a „káemká” (közveszélyes munkakerülés) volt. Akadt fogódzó persze, hiszen a „veszélyes” szó magában a kifejezésben is szerepel,'s mint köztudott: bűn- cselekmény az, ami a társadalomra veszélyes. Legtöbben csak az üzletszerű kéjelgőkre egyszerűsítették le ezt a kérdést, holott ebbe a csoportba tartoztak mindazok, akik munka helyett loptak, csaltak, kitartatták magukat, mert nem volt mögöttük tehetős család, lottófőnyeremény, vaskos örökség, aminek a megléte természetesen kizárta a közveszélyes munkakerülés tényét. Változnak az idők, és változnak az értelmezések. Mostanság nem sértegethetjük a fenti kifejezéssel azokat, akik önhibájukon kívül válnak munkanélkülivé (ők úgy mondják, rájuk éppen a társadalom veszélyes, amely nem ad lehetőséget kenyérkeresetre.) Aztán nehezen lehetne ráhúzni a „káemkás” jelzőt arra a vállalkozóra is, aki látszólag lébecol, hónapokig nem lát a tenyere malteroskanalat, de törvényes keretek között vállalkozik, embereknek munkát ad, építtet vagy kereskedik, miközben természetesen maga felé is hajlik a keze. Beszélhetnénk továbbá azokról a névtelen befektetőkről, akik csendestársként egy-egy vállalkozáshoz adták a tőkéjüket, mondván, hogy dolgozzon helyettük a pénzük. Bármennyire is szokatlan mindez, meg kell békülnünk a gondolattal: ilyen módon is tagozódik a társadalom. Valaki mondta nemrég a televízióban: mielőbb létre kell jönnie a tehetős középrétegnek, mert a gazdaság szekerét a kátyúból ők húzzák majd ki. Aztán hozzátette: „.Ahol van középréteg, ott van felső réteg is, meg alsó réteg is”. Magyarán szólva: mind láthatóbbá válik egy gazdagodó csoport és az elszegényedők tábora. Különösen az átmenet időszakában szembetűnő ez, amíg nincs meg a szociális gondoskodás feltételrendszere. Addig nincs baj, amíg a bátrak, a tehetségesebbek, az anyagilag jobban állók törvényes keretek között ütik meg a szerencséjüket. A gondot az okozza, hogy közülük jó néhányan éppen a törvények kijátszásával, mellékutakon kiskapuk keresésével igyekeznek kielégíteni gazdagodási mohóságukat. Ilyenkor aztán nincs számla a butikban, ismeretségi alapon jutnak némelyek újabb pénzügyi forrásokhoz; nekik a nyugati autó elegendő „fedezet”, jóllehet még az autó is hitelre van. Persze mindenki úgy ügyeskedik, ahogy tud, no meg ahogy engedik. Sokan várnak már arra, hogy másképp legyen, hogy rend legyen ezen a fronton is: nagyobb szigor, európai színvonalú ellenőrzés és szankció. Mert így fair a játék: az ügyes, tehetséges és tisztességes érvényesüljön, s bukjon a csak élősködő. Történelmi hullarablás Színházi bemutató Gyulán Nagy István Attila Gyula (KM) - A gyulai Ladics-ház udvarán, ahol néhány évtizede még paraszti gazdálkodás, folyhatott, Gyarmathy Ágnes tenyérnyi „színpadán” elevenedett meg a magyar történelem néhány izgalmas és sorsfordító esztendeje. Az udvar közepén egy hatalmas fa terített hűvösséget a június végi estében a nézők és a színészek fölé. Ránk is fért, hiszen a Trinanoni emberek címet kapott szatirikus komédia sokakban felidézheti, hogy Magyarország területe 1941. január elsején 160 165 km2 volt, lakóinak száma pedig több mint 13 millió. Az idős Horthy Miklós a nagy ábránd fogságában él: visszaállítani a régi, a nagy Magyarországot. Még a második bécsi döntés után is csak csalódottságot érez, mert az ország nem jutott tengeri kijárathoz. Siposhegyi Péter darabjának azonban nem ő a főhőse, hanem gróf Teleki Pál a tragikus sorsú politikus, aki a szerző hite szerint „ma újra homlokához illesztené a pisztolyt, orrukról éppen hátukra eső és egyetlen nekik elvarázsolt pillanatban talpra állónak játszó. keljfeljancsik néma gyászától kísérve”. A darab azzal kezdődik, hogy az arctalan parlamenti képviselők (kiváló rendezői ötlet!) arról vitatkoznak: milyen legyen a visszakapott területekből az egyéni részesedés módja. Mindenki a maga érdekei mellett érvel, az ülést többször el kell napolni. Közben tragikus dolgok történnek a világban, a képviselők azonban sem a haza, sem a világ bajával nem törődnek. Mindenki most akarja kárpótolni magát. Szellemes és sok helyen találó is az ötven évvel ezelőtti és a mai parlament munkája közötti analógia, de egyúttal rontja a darab művészi általánosító erejét. (Lehet, hogy öt év múlva mindez csupán rossz álomként idézhető fel, hiszen éppen a bemutató előtti napokban fogadta el a Parlament a kárpótlási törvényt). Ettől függetlenül ezúttal a déja vu élményével ajándékoz meg az előadásnak ez a vonulata. Siposhegyi Péter szatirikus tragédiának nevezi darabját, talán szerencsésebb lenne a politikai szatíra megjelölés. Azért, mert a múlt úgy jelenik meg előttünk, hogy benne a jelenre ismerünk: a lázas indulatra, a nagy szavakra, a kisszerűség tetteket megölő légkörére. A Trianoni emberek egyetlen pozitív figurája az egyetlen tragikus sorsú drámai hős gróf Teleki Pál, aki Horthyval és a többiekkel szemben az ország fennmaradásáért küzd. Neki nem az ország gyarapítása a fontos, hiszen akárhogy húzzuk meg a határokat, mindig maradnak magyarok kívüle, hanem a béke megőrzése. Kényszerpályán fut az élete, s mert ennek olyan állomásai is lehetnek, amelyeket nem tud (és nem is akar) vállalni, inkább öngyilkos lesz. Gados Béla emlékezetesen jól alakította Telekit (mintha lett volna benne valami Nagy Imre morális tartásából is). A játékból hiányzott a groteszk (egyetlen szervetlen jelenet kivételével), de éppen ez emelte ki őt a többiek közül. A marionett, az érdek-bábuk világából. Hetey László Horthyjából hiányzott a méltóság, inkább gyermeteg öregembernek, mint államférfinak látszott. Hetey kiválóan visszafogott volt, már puszta megjelenése egyértelművé tette az írói gondolatot. 'Földi László Szálasi Ferenc szerepében jól közvetítette a figurát. Egyszerre volt szánalmas és félelmetes. Hátborzongató és nevetséges. A többiek is tetszettek, elsősorban arctalan szerepeikben. Petneházy Attila belügyminisztere erőtlennek hatott, nehezen lehetett róla elképzelni, hogy Teleki mellett áll. míg Juhász György (a német követ szerepében) megvető és rendkívül tudatos tudott lenni. Az előadást Schlanger András rendezte, sok jó ötlettel. Talán lehetett volna még erősíteni a groteszk elemeket, hogy a néző távolabbról szemlélhesse a megjelenített világot. Szerencsés volt a Magyar rapszódia zenei aláfestésként való alkalmazása, hiszen tágabb összefüggésbe emelte az előadást. Minden bizonnyal nem szükséges az az intim szféra, amelyet a gyulai előadás igénybe vett, így remélhetjük, hogy a darabot a nyíregyházi közönség is megismerheti. Reparálják a malmot Tarpai mesterek Túristvándiban H azánk páratlan szép ipartörténeti műemléke a túristvándi vízimalom. Nyaranta ezrek keresik fel, s csodálják meg működés közben a malmot. Ezekben a napokban nagy munka folyik körülötte, faragják az ácsok a főtengelyt. A Gabonaforgalmi és Malomipari Vállalat — üzemeltető — elérkezettnek látta az időt, hogy a megfáradt fa alkatrészeket kicseréltesse. A guti erdőből származik az a tölgyfa, amelyből a 710 centiméter hosszú, kétharmad rész 62 centi, egyharmad rész 53 centi átmérőjű tengelyt faragják a tarpai ácsok. A malomkerék megbontásakor derült ki, hogy az előre tervezett munkák sokkal nagyobbak. A víz alatti szerkezetek, süvegfák teljesen elkorhadtak, ezek kijavítására is sort kell keríteni a rövid egy hónapos határidő alatt, hogy újból teljes pompájukban foroghassanak az óriás lapátkerekek. Elek Emil felvételei j Siposhegyi ‘Péter \ 1 I 'Trianoni | I emberei^ | Szereplők; gados “Béla, die- ^ ! tey László, földi László, Tóth És \ Károly, Petneházy Attila, ^ j Jlorváth László Attila, Ju- % i hász Qyörgy, Kprcsmáros Qá- % \ bor, Megyeri Zoltán, Kocsis || I Antal, Mészáros Árpád, %ö- 1$ i váts István, Kovács “Katalin, || Lengyel János, fülöp Angéla. 1| “Divat jelmez: gyarmathy m Agnes. Zongorán közre- m működik; Szentpétery Csilla. || A rendező munkatársa: fülöp || Angéla. Kgndező: Schlanger And- rás. ||
