Kelet-Magyarország, 1991. június (51. évfolyam, 127-151. szám)

1991-06-29 / 151. szám

10[j Xetet-94agyar or szag hétvégi meííéhfete

1991 Június 29.

Az alma tudósa

Fájdalmas szembenézés a valósággal

Galambos Béla

Mai vendégünket aligha kell berríutatni a legtöbb olvasónak. Nagy tapasztalatú kertészmér- I nők,! kutató, aki évtizedek óta dolgozik a bogyós gyümölcsök elismertetésén és tizennyolc | esztendeje munkálkodik — mint a Gyümölcs- és Dísznövényter- \ mesztési Kutató- és Fejlesztő ■ Vállalat újfehértói állomásának igazgatója — a szabolcs-szat- i már-beregi táj gyümölcskerté- ' szete, ezen belül is leginkább az alma termesztése érdekében. ,

Annak ellenére, hogy nem Új- fehértón lakik, hanem a mai napig is Debrecenből jár át munkahelyére, 1980—85 között országgyűlési képviselője volt a szabolcsi nagyközség választó- körzetének. Tisztesség, megbecsülés övezi ma is dr. Har- math László személyét, aki nemrég töltötte be ötvenkilence- dik életévét. Az elmúlt két évtized során tán egyetlen esztendő sem hozott számára, s az általa féltve szeretett kelet-magyaror- ; szági almatermesztésnek annyi nehézséget és sötéten tornyosuló gondokat, mint éppen áz idei. Szóljon most ő a kialakult helyzetről, a megoldandó problémákról, hisz véleménye sokak számára szolgálhat tanulságokkal az almatermesztő tájainkon.

— Ezt a megyét, ahol az ország almájának a fele terem meg és egyéb gyümölcsfajok is szép számmal fordulnak elő (a meggy őshonos voltát még helységnév is őrzi), ahol legalább félmillió embernek kell még a következő években is megélni— ipar híján — a mezőgazdaságból, ahol egy lakosra számítva az országos átlagnak mintegy a tízszeresét, egy tonna gyümölcsöt szüretelnek, nyugodt szívvel nevezhetjük gyümölcstermesztő megyének. Az, hogy itt sok a gyümölcs, nem egy hajdani közgazdasági mahináció, eredménye, hanem annak köszönhető,’hogy ennek a vidéknek a környezeti feltételei — kezdve a talajtól a nem túl forró nyarakon, az Alföldétől több csapadékon át a napos őszökig — igenis jók a gyümölcstermesztés számára.

— Manapság, amikor a Közös Piacba próbálunk bejutni és ezzel összefüggésben annyit hangsúlyozzuk a minőség fontosságát, én azt mondom: csak a minőségből nem biztos, hogy meg lehet élni,;-má$rés^t;pedig íwwjpn nőség egy .kicsit minpig mennyiség kérdésé is. Az egyik legnagyobb nehézség, hogy nyugaton negyvenszázalékos támogatottságú termékekkel kell felvennie a magyar áruknak a versenyt. Ezt leküzdeni az a tudat segíthet nekünk, hogy Magyarország abban a szélességi övben terül el, ahol lehet almát termeszteni és az itt uralkodó kontinentális éghajlat azt a külön előnyt jelenti számunkra, hogy különleges értékű, zamatú gyümölcsöt vagyunk képesek előállítani.

— Szabolcs-Szatmár-Bereg- ben — meggyőződésem szerint — hosszú távon is megélhetési forrása lehet az embereknek az almatermesztés, de említhetném a bogyósgyümölcsű ribiszkét, köszmétét, amely a házikertek második, félárnyékos termőszintjét tudná elfoglalni. Az új gyümölcsfajták telepítésénél azonban hangsúlyoznom kell, hogy egy „kritikus tömegnek” lennie kell ahhoz, hogy egy termék jól értékesüljön, hisz egy kamionba kétszáz mázsa áru fér bele. Ettől kevesebbért nem fog eljönni a vevő. A szabolcsi emberek nagy része jobban ért a gyümölcstermesztéshez másoknál, de nem eléggé. A mesterségbeli tudás kívánatos mértékű emelése lenne a mi kutatóállomásunknak is a feladata. Az életüket a tudásuk folytonos csiszolgatásával itt eltöltő kutatóink legfőbb célja, hogy a termelés számára hasznos — adott helyen és pillanatban szükségessé váló — „szerszámokat" kísérletezzenek ki.

Sémák ugyanis a mezőgazdaságban nem léteznek, mivel minden év más mint az előző. A mi dolgunk vizsgálni az új gyümölcsfajtákat, és megállapítani, hogy nálunk melyik válhat be. Kritika nélkül másolni ugyanis nem biztos, hogy bölcs dolog, mert ahány termőtáj a világon,

annyi favorizált fajta.

A mi fő fajtánk továbbra is a jonatán kell legyen, csak olyan változataira van szükség, amelyek szebbek, vagyis színesebbek és jobbak, azaz ellenállóbbak, tárol hatóbbak az eddigieknél. Ne felejtsük el, hogy jonatán már szinte csak itt található a világon.

— Persze a fajtaszerkezetünket gazdagítani kell, mert akár a szüret, akár pedig a fogyasztás szempontjából szét kell húzni a mezőnyt. Az utóbbi években, főként honosítások révén, sokat javult a fajtaválasztékunk. Ám mi kitartóan keressük a szép, nagy gyümölcsöt termő jonatánt és bízunk benne, hogy meg is találjuk.

— A jobb és több terméket előállító termelést a világon mindenütt állam által támogatott kutatással, szaktanácsadással szolgálják ki. Szabolcsban eddig nemigen volt meg egy ilyen típusú, átfogó tanácsadás. A termelési rendszerek a saját, helyi kutatás bázisa nélkül sematikussá válnak és elenyésznek. Most, egy olyan helyzetben kellene újítani, amikor az állomásaink anyagi lehetőségei, forrásai is apadnak, ugyanakkor pedig a termelők pénzügyi helyzete sem rózsás. Én remélem, hogy fordulat következik be, mert minél nagyobb a verseny, annál több tudással lehet csak állva maradni benne. Ha csak annyi és olyan kutatónk lenne, akik saját maguk ugyan nem kutatnak ki semmit, de legalább értelmezni, fogadni tudják a világ eredményeit, már az is nagy dolog lenne. A mai világunkban azonban, amikor alig jut pénz a tudományra és azt a keveset is azonnal megtérülő témákba fektetik, fennáll a veszélye annak, hogy a biológiai korlátok következtében több évre elhúzódó kertészeti kutatás mostoha gyerekké válik.

— A kiutat abban látom, hogy a termelés vegye kezébe a kereskedelmet is, mert akkor lesz pénze arra, hogy a szaktanács- adást, s ezzel együtt a kutatást, a tudományt megvásárolja. Ez a

. világon mindenütt így van és remélem hamarosan Szabolcs környékén sem lesz másként.

Hamar Péter

LEHET-E MEGBÍZHATÓ érzékelőrendszer a napjainkban hovatovább ellehetetlenülő művészet az áttekinthetetlenül felgyorsult és összekuszálódott társadalmi folyamatok tükrözésében? Logikusan az a válasz következne a körülményekből, hogy nem, hiszen annyi tényező vált bizonytalanná, amennyi bőven elegendő ahhoz, hogy reménytelenül legyintsen a lényeget megragadni igyekvő személyiség.

Ha azonban a művészettörténet felől közelítünk a kérdéshez, mégis akad néhány bizonyító erejű példa arra, hogy az igazán jelentős alkotó, ha nem is a tudomány egzaktságával, de beleérző-megsejtő módon messzebbre látott kortársainál, pontosabban tapintotta ki az adott viszonyok lényegét és a belőlük következő társadalmi mozgásokat, mint akik hivatásszerűen, a gyakorlatban foglalkoztak a kérdések megválaszolásával.

NEHEZEN LEHETNE találni ma ellentmondásosabb, zavarosabb társadalmi mozgásrendszert, mint ami a Szovjetunióban fellelhető. Kívülről végképp nehéz megítélni az ott zajló eseményeket, ráadásul mi, magyarok nem is tekinthetjük magunkat elfogulatlannak, hiszen az 1944- gyel kezdődő, s most lezáruló periódus annyi indulatot fojtott le, hogy érzelmi felhangok nélkül majdnem lehetetlen állást foglalni, de a helyzet megítélése belülről sem lehet sokkal köny- nyebb.

Kira Muratova új filmjéről, a Végelgyengülésről majd az idő dönti el, hogy szaporítja-e azokat

a példákat, amelyek a művészet lényegmegragadó, a homályt átvilágítani tudó képességét bizonyítják, de úgy tűnik, nála tisztességesebb, pontosabb, művészileg megformáltabb kísérletet még senki sem tett a mai szovjetunióbeli állapotok feltárására.

A RENDEZŐNŐ korábbi filmjeit (Rövid találkozások 1967, Hosszú búcsúzások 1971) sokáig nem ítélték bemutathatónak hazájában, és mi is csak az elmúlt egy-két évben ismerhettük meg ezeket. Ha hinni lehet a legendának, akkor Muratova takarítónőként maradt a MOSZFILM- nél művei betiltása után, de ha nem is igaz a tény, a legenda — lényegénél fogva —, akkor is sokat sejtet mindabból, ami a szovjet művészeti életet jellemezte. A legjelentősebb orosz rendező, Tarkovszkij külföldre kényszerült, s most Múratova tarkovszkiji mélységű filmmel állt a közönség elé.

A Végelgyengülés főhőse tanárember. Lehetnek sejtéseink arra vonatkozóan, hogy a szocializmusnak nevezett, de lényegüket illetően bolsevik kemény vagy puha diktatúrák korában miért ez a foglalkozási forma alkalmas különösen a jelképes modellértékű megjelenítésre. Az első rész: film a filmben. Feketefehér, talán negyven perc időtartamú, s egy, a főhősével párhuzamos asszonyi sorsot mutat meg. A két rész úgy kötődik ösz- sze, hogy főhősünk végigszunyókálja a vetítést, s majd amikor kudarcba fullad az ankét (Muratova szarkazmusa e jelenetben végletes, és az öniróniát

sem nélkülözi; a helyzet elemzése akár egy külön jegyzetet is megérne), megkezdi bolyongását.

VANNAK e filmnek jelenetei, amelyek tünetértékű módon ragadják meg napjaink orosz valóságát (mint például a halárusító helyen pillanatok alatt összegyűlő sorban állók képsora vagy az elvhű iskolai felügyelőnő lakásának látványa), de a Végelgyengülés legnagyobb értéke nem ezek őszinteségében rejlik, hanem abban, hogy az egyes mozzanatok jelképes értelmet nyernek, döntően a metaforikus filmszerkezet következtében.

Néha normál időtartamú filmek is hosszadalmasnak tűnhetnek, itt viszont a közel háromórás pergetési idő alatt sincs olyan érzésünk, hogy „üresjáratokkal” találkoznánk. Kétségtelen, hogy az orosz filmek építkezési módja — minden bizonnyal a -nemzeti karakterisztikumból fakadóan — lassúbb a nálunk megszokottnál, de Muratova részletei értelmet nyernek az egész összefüggésrendjében.

HA E JEGYZET keretei engednék, bővebben kellene szólnunk e film jelképes szintjéről, amely a maga sejtető formáival, a direkt megoldások leegyszerűsítő szemléletén túllépve többet mond el a mai orosz helyzetről, mint bármely tanulmány vagy híranyag. A befejezésbeli sintér- ketrecek látványa a filmtörténet legszuggesztívebb képsora. Nem lehet megszabadulni tőle. A néző' megborzong bele, s nem meri „lefordítani” mindazt, amit a látvány sugall.

Hamarosan a moziban:

Robin Hood.

Színes,

szinkronizált

amerikai

kalandfilm

Vérbosszú Bácskában

Páll Géza

em gondolom, hogy Cseres Tibor Vérbosszú Bácskában című könyve nagyon megrázza a magyar közvéleményt, hisz áKöZelmúlt történelmünk tragédiái iránt különösen fogékony olvasó már előzőleg folyóiratok hasábjain is tudomást szerezhetett a Bácskában történtekről. A Bukovinából a Bácskába települt székelyek szomorú végű sorsát Cseres Tibor már közreadta. „A bezdáni emberek” című dokumentumerejű emlékező írás már előkészítette az olvasót egy nagyobb, összegező, a történeti hitelességet sem nélkülöző mű megjelenésére.

S ha az elején — az érdeklődő olvasók kíváncsiságára utalva — úgy fogalmaztam, Cseres Tibornak az ünnepi könyvhétre megjelent Vérbosszú Bácskában című könyve valószínű nem kelt sokkoló hatást, mert a könyv egyes részletei már hozzáférhetők voltak, mégis így összerendezetten, történészi hitelességgel és felelősséggel elénk tárva, az utóbbi időszak egyik megrendítő, felkavaró, a kérdések özönét elindító mű került a kezünkbe.

Cseres Tibor tulajdonképpen, mint író szinte a háttérben maradva közli a történteket, nem él az irodalmi hatáskeltés egyetlen eszközével sem, csupán higgadtan, mindvégig történeti tablót rajzol elénk és elmondja annak a körülbelül negyvenezer, zömében ártatlan, bácskai, vagy odatelepített magyarnak a halálba küldését, megkínoztatását, akiknek nem volt vétkük abban, hogy 1941-ben a magyar csapatok bevonulását követően szörnyű megtorlásokra került sor a bácskai szerb lakossággal szemben. Cseres Tibor a Hideg napok című regényében, amely jó huszonöt éve jelent meg, s melyből film is készült, művészi hitelességgel és nagy felelősség- érzettel megvilágította a gyűlölködés legfőbb kontúrjait. A nemzetet, amely ugyancsak ártatlan volt az újvidéki vérengzésben, nemcsak a történtekkel való szembenézésre inspirálta, hanem oldani kívánt a kollektív bűntudat ránk nehezedő, ránk rakott terhein is.

Való igaz, magyarok követték el a szörnyű tetteket Újvidéken, a gyűlölködésben, a hatalmi mániában és a rosszul értelmezett országgyarapításban tébolyulttá

vált főtisztek parancsára, de nem a magyar nép követte el a bűnöket. Cseres Tibor Hideg napok című műve leplezetlenül az ország, a világ elé tárta a történteket, számolva azzal is, nagyon sokan e hazában úgy gondolják majd, kár volt kiteregetni a bűnöket, hiszen ezt nagyon kevés vagy talán egyetlen nép sem teszi meg. Mégis minden józan érv amellett szól, hogy a Hideg napoknak meg kellett születni...

Úgy tűnik azonban, mintha most több szó esne a Hideg napokról, mint a szerző új könyvéről, a Vérbosszú Bácskában című alkotásról. S ebben van is némi igazság. Idézzünk hát néhány sort magától a szerzőtől, miért várt negyedszázadig mostani könyvének megírásával, hiszen köztudott volt, bár beszélni nem lehetett róla, hogy magyarok tízezrei estek áldozatul a vad gyűlölködésnek, a vérbosszúnak, amely azt lihegte, minden Újvidéken elpusztított szerbért tíz,, vagy akár száz magyarnak kell meghalni. És, sajnos így is esett.

„Már huszonöt évvel ezelőtt számon kérték tőlem, miért nem írtam, csatoltam a Hideg napokhoz folytatásként a megtorlás véres heteit is. Nem tehettem

meg: a körülmények csak az igazság, a borzalmak felét engedték kimondani. Az igazság és a véres szörnyűségek másik, nagyobbik felének világba kiáltása szerb íróra, írókra várt volna. Ám mindhiába! Közel három évtizedes várakozás után nem térhettem ki végül is a reám maradt feladat elől, hogy megírjam az 1944-es bácskai vérbosszú könyvét is.”

Ez hát a könyv megírásának háttere, amely fájó sebeket elevenít fel, hisz a Jugoszláviában élő magyar százezrek lelkében izzó sebként máig ott ég negyvenezernyi elpusztított rokon: apa, fiú, testvér megbecstelení- tett, eltiltott emléke. „De a megbillent, megsértett, félbeszakított erkölcsi világrendet ki kell egyenlíteni. Megbékélés nélkül nincs igazi béke a lelkekben.”

Magvető Könyvkiadónál megjelent könyvet nehéz higgadtan olvasni, mégis a könyv szellemisége a megbékélést sugallja. A bácskai vérengzésben sem az egész szerb, vagy jugoszláv nép a bűnös, hanem a vak gyűlölet, amely nem ismer etnikai határokat.

Minya Károly

A jegy már kezelt. Sebe még be nem gyógyult. Ha valaki ilyen vagy ehhez hasonló mondatokat hall, rögtön észreveszi, hogy ez nem helyes, nem magyaros. Sokkal jobban hangzik úgy, hogy „a jegy már kezelve van”, „a sebe még nem gyógyult be”. Tehát a kezelt és a gyógyult szó használata hibás, ugyanis nem jó a befejezett melléknévi igenév állítmányként való használata.

Érdekes a történet, ahogyan ez a hiba, az úgynevezett tötö- nyelv kialakult. (Az elnevezés egyébként a befejezett melléknévi igenév képzőjére, a két t-re utal.)

A múlt század végén már Arany János is fellépett egy nyelvművelő babonával szemben. Sokan hibáztatták oktalanul az ilyen kifejezéseket: be van varrva, le van zárva stb. Úgy vélték, hogy a határozói

igenév és létige kapcsolata germanizmus, németes, tehát helytelen. Pedig ez egyáltalán nem igaz, hisz már a népdalban is így fogalmaztak: zöldre van a rácsos kapu festve. Még szerencse, hogy a nagy buzgalomban ezt nem javították ki, hisz miért ne lenne ez helyes kifejezésmód? Azonban úgy tűnik, hogy ez a babona nagyon el van terjedve és még napjainkban is tartja magát.

Visszatérve az eredeti hibára, a tötö-nyelvre, észrevehetjük, hogy éppen az előbbi szerkezet helyett jött létre. S éppen ez a hibás, németes. S így alakulhatott ki a helyes „arca frissen van borotválva” szószerkezet helyett a helytelen „arca frissen borotvált” szókapcsolat. Vagy a „jogilag nincs alátámasztva” helyett a „jogilag nem alátámasztott".

íme, így is lehet kárt okozni a nyelvnek. Tudatlan jószándé- kúsággal immár több mint száz éve.

. ■ Bpy- ijf*' Ht VB ^ *a“~ ^ 1— 2^

•W ■' ' **—

. - a. ————ii mi ..............11

,íl«‘

A tötö-nyeív^l