Kelet-Magyarország, 1991. június (51. évfolyam, 127-151. szám)
1991-06-29 / 151. szám
1991. június 29.____ A ‘Keíet-Aía^yarorszctfl hétvégi mettékCete 9 Akik a híreket csinálják Győri László Ha kedd este, akkor filmsorozat z emberek a mai nehéz gazdasági helyzetben legköny- nyebben kapcsolják ki a szellemi szükségletek kielégítését. A kiadók az utolsó években egyre kevesebb könyvet mernek kiadni. A tömeg nem érdeklődik, a könyvek ott maradnak a polcokon, s emiatt elmondhatatlan sok írás marad kéziratban, s elgondol hatatlan hiány áll elő a szellemi fejlődés terén. Különösen a legfiatalabb írógenerációnak kétségbeejtő a helyzete. Hogy tehet ma szert sikerre egy fiatal író? Mert az írás nagyrészt gyakorlati kérdés is. Az az író, aki életének hosszú szakaszát úgy kénytelen átélni, hogy nem jelenik meg az írása, igen sokszor elvetél, elmúlik, s nyomtalanná lesz. Pedig aki könyvet akar venni, minden sarkon megteheti. Ahhoz képest, amilyen kicsi a könyvfogyasztás, túl sok a könyvkereskedés. Az író elvesztette a nagyközönséget, most viszont megtalálhatja a maga kisebb, de ismerhető és ismert, arccal rendelkező közösségét. Ismét lesz kinek írni. A szerző tudhatja, hogy olvassák, sőt azt is tudja, kik olvassák. A veszteség remélhetőleg nyereségbe fordul. ❖ ❖ ❖ Ki hinné, hogy a fönti sorokat kerek hatvan esztendő választja el egymástól. Az első három bekezdés Móricz Zsigmondtól való, a Nyugat egyik 1931-es számában írta, amikor a folyóirat a nagy lerob- banások idején még abba is belekapott, hogy kivonuljon a budapesti ipari vásárra. Az ötlet annyira nyers, hogy nem is származhat mástól, csak magától Móricztól. Szinte az utolsó szalmaszál, hogy a veretes, az irodalom legfelsőbb emeletén trónoló lap ne fulladjon bele a gazdasági krízis áradatába. Móricz beül a Nyugat pavilonjába, s azon helyben veri le gépén a gondolatait — úgy, hogy közben az oda- odatévedő vevőforma emberek lesik, miként ír az író úr, s vajon miket. Ebben a vásári zsivajban. Ami azonban nem egészen igaz, mert bizony ide Nyugat, oda Nyugat, csak vevőformák szédelegnek a ponyvája elé, nem vevők, mert vevők, vivők nemigen akadnak. ,,A tömeg nem érdeklődik...”, amint Móricz Zsigmond látlelete mielénk tárja. Milyen friss, eleven kép, sajnos! És mennyire ugyanígy van a fiatalokkal is. Kétségbeejtő a helyzetük. Tegnap még egy kicsit a könyvkiadás üdvöskéi voltak, persze csak hellyel-közzel, ma már a kutyának se kellenek. De ahelyett, hogy továbbszőnénk Móriczot, nézzük a negyedik bekezdést: ,,Az író elvesztette a nagyközönséget, most viszont..." És: ,,A szerző tudhatja, hogy olvassák, sőt azt is tudja, kik olvassák.” Égy 1990-es interjúból való; aki mondta, nem író, de irodalmár, s irodalmár létére azon örvend, hogy végre vége a régi rossz időknek, amikor a kultúrpolitika ,,a nagy, országos nyilvánosság illúziójával” áltatott bennünket, s bár sanyarú, keserves tudomásul vennünk, de most jön el az igazi világ: író és olvasó egymásra lel. Azért mostam össze a két idézetet, mert ezzel az interjúbeli illúzióval Móricz Zsigmond is áltathatta volna magát: nem baj, ezután kevesen vesznek ugyan irodalmat, de akik vesznek, azok megértenek bennünket. Sanos, ezt a kifacsart vélekedést semmi sem igazolja. A nagyvárosokban most is minden sarkon könyvet óhajtanak a nyakunkba sózni. De mit? Vége van annak az eufóriának, amely a tiltott gyümölcs után futtatott bennünket, egy-egy Nagy Imre-életrajzért, 1956 igaz történetéért, és így tovább. A kiadók ha kaszálnak, már csak mással tudnak, s kétségbeesve és a gazdagodás reményében ösz- sze-vissza turkálnak a kuriózumokban, közben pedig író és olvasó egyáltalán nem talál egymásra, a veszteség az istennek sem akar nyereségbe átfordulni. S nemcsak a fiatalok helyzete sötét.'Épp az elmúlt héten hoztak hírt egy vidéken élő ötvenes íróról, aki úgy tíz esztendeje olyan könyvet adott ki, hogy még ma is zeng tőle a fülünk, s ez az író egy kis faluban magára hagyatva nyomorog. Nemrégiben is megjelent egy könyve, annak is szép sikere volt, vagy mondjuk inkább úgy, mert a siker a piacra és nem az értékre utal, hogy annak is megvolt a maga fontos helye, egy kicsit szerényebb mű, de fölkavaró. S írója mára oda jutott, hogy még tüzelőre sem futja neki: egy kis tanyán didereg, s valósággal, a szó szoros értelmében éhezik. Mert ma a jó könyvből megélni nem lehet. Sajnos, csupán a szenzációk kellenek. És mindenben így van. A szorgalmas, aprólékos, vonásról vonásra ívelő szép munka, a gyönyörű, de nem tűzijátékos tehetség fokról fokra alásüllyed. A mai könyvhelyzet, könyvpiac csak a teljes egész töredékének a tükre. dicsérete lítási költség? És: az adótartalom? A tömeges magyar italozáson belül a sörkereslet előretörése és a bor visszaszorulása súlyos kihatású, több szempontból is. A magyar állam — tehát nem a termelő, hanem az adóztató — hatalmas nyereségre tesz szert a sörből. És persze nemcsak az itthon főzöttből, hanem az importáltból is. Ugyanakkor borvidékeink válságövezetekké válnak. A minőségi borokkal szolgáló részek régen azok, de újabban elérte a nemezis a kommersz, a tömegborok előállítására alkalmas alföldi és más vidékeket is. Sem a fogyasztói szokások mélyáramai, sem a nagy gazdasági tendenciák sodrása ellen igazán föllépni nincsen erőm. Mit ér itt a halk, hitvány emberi szó vagy akár kiáltás? így hát csak arról tudósítom az olvasót, hogy a magam részéről, amióta a számomra még ihatónak minősíthető sörök ára, per üveg, 30 forint — tehát: literenként 60 forint! — fölött van, azóta ismét fölfedeztem a bort. Könnyű fehér borokat keresek, mérsékelten savasat. Otthonról, a Hegyaljáról is azt hozom, amit szigorúbb minősítés szerint, ámbár ott termett, nem is szabad igazán hegyaljainak tekinteni. S fröccsentem belé a szódavizet. Félek persze, hogy amikor erről célzatosan beszámolok, ez fölér az állam érdekei elleni izgatással. Hiszen a bort, a sanyarú állapotba süllyedt borvidékek ismeretében, lehetetlen úgy szesz- és forgalmi adóztatni, mint a Dreher báró által is jellemzett söritalt. Ha tehát magam most elzengem a könnyű fröcs- csök dicséretét, ezzel olyan kupát emelek magasra, amely éppen nem Kupa Mihály kupája. De hát, gondoljuk csak meg ismét: egy liter bor és egy liter sör ára mar nagyjából egy. Szomjat viszont ugyanúgy olt egy kisfröccs, mint egy pohár sör; egy nagyfröccs, mint egy korsó habos. iteszek magam elé egy liter bort és két üveg sört. És akkor — a szóda? Márpedig, ha szomjas az ember, akkor még az egy deci bor és hozzá két deci szóda is megteszi. Talán van még, aki emlékszik rá: úgy nevezik, hogy hosszúlépés. Józsa Ágnes Mi lehet izgalmasabb annál, mint kilesni a titkokat? Bepillantani behúzott függönyök és falként magasló kulisszák mögé? Reflektorfényben élő emberek életével,ismerkedni? És minden szakmában van valami kivételes, valami érdekes. Hát még az újságírókéban! Máig is idézhető emlékünk, ahogy Chrudinák Alajossal megjártuk a háborúkat, ahogy fülünk mellett sivítottak a fegyvergolyók, szemünk előtt dőltek romba a házak. De nem kell a Távol-Keletre vagy Dél-Amerikába utaznia annak, aki egzotikus élményeket akar. Izgalmas téma újságírónak akad itthon is bőven. Naponta tapasztalhatjuk, hogy micsoda fergeteges indulatok feszülnek még a legszolidabbnak induló stúdióbeszélgetésben is. A közönség elé kerülő szócsatákban nemcsak a riportalany, de a riporter is az érdeklődés középpontjába kerül. Most már nekünk is vannak sztár újságíróink, akinek meg kellett jegyezni a nevét, mielőtt arcukat emlékezetünkbe véshettük volna. Fel kellett figyelni rájuk — akár kellemes a mosolyuk, akár ellenszenves —, mert okosan kérdeztek, mert szellemesen, merészen voltak kíváncsiak. Hogy az ő munka- módszereikbe, életkörülményeikbe bepillanthassunk, arra egyelőre nincs módunk, arra viszont igen, hogy angol kollégáikét megismerhessük. Jelenet a tv-filmből Az Akik a híreket csinálják című, hat részből álló, angol sorozatot kedd esténként láthatjuk a megszokottnál későbbi időpontban. Az ötvenegy perces részek háromnegyed kilenckor kezdődnek. A filmsorozat egy tévétársaság — fantázianeve TCN — belső életével ismertet meg bennünket. No, nem munkaköri leírás- vagy dokumentumszinten. Ezek a munkatársak nemcsak riporterek, hanem nyomozók. A piaci verseny a nézők érdeklődésének lekötéséért folyik. Az első epizódban a sztár riporternő Ausztráliába utazik, hogy egy eltűntnek hitt és gyilkossággal vádolt angol politikus után nyomozzon. De láthatnak a későbbiekben majd tudósítást börtönlázadásról, s beutazzuk, nyomokat követve, a napfényes Itáliát. Számunkra talán az az epizód lesz a legizgalmasabb, amely a forradalom előtti Romániában és az akkori Magyarországon játszódik, s egy politikai üldözött kiszabadításáról szól. Ebben valószínűleg az lesz különleges, hogy az angolok szemével ismerhetjük meg az egyszer már átélteket. Minden rész más helyszínen játszódik. A változatos és izgalmakban bővelkedő mese epizódjait M. Attkins' írta, John Chapman fényképezte, és William Brayne rendezte. A szereplő színészek kevésbé ismertek. Akik a magyar hangjukat adják, azok viszont igen: Oszter Sándor, Papp János, Hegyi Barbara, a mostanában ritkán szinkronizáló Bálint András, a remek Tolnai Miklós, a mindenben kitűnő Bencze Ilona és Kovács Nóra. El honi gondjainktól! Irány a nagyvilág! Kállai János: Két miniatűr í. szirom hull — tavaszvarázs mozdulatlanságom csontba-fúlt csöndje úgy temetlek mintha volna kit zavaromra ágak hullnak zörögve kopogtat a keményléptú nyár 2, várakozás —- ha volna miért panasz-dzsungelekből kivonulva lepkeszárny-remegés zöld-arany nyugalom terpeszkedik a gyanakvás-csapdák bezárulnak Utassy József: A hajnal rigói A hajnal rigói még mélyen alszanak, pityegnek álmukban a langyos lomb alatt. Dohorog a város, dohorog, dohorog, virrasztanak velem az álmos verssorok. Háromnegyed négy van. Egyszerre valahol éles fütty villan ki a csönd lombja alól. Aztán tíz, húsz, ötven, száz helyről megéledt füttykoncert kergeti tova a sötétet! Ablakodban, álom, addig ámítanak, amíg előpáváll a hegy mögül a Nap. TÁRCA Hamary Dénes: Hajnali személyvonat ; falon kerek, kosztól megfeketedett A óra döcögtette az időt. Egyedül ült a váróteremben. A hűvös, kora hajnali szél néha megnyikorgatta a rosszul záródó bejárati ajtót. Cigarettáért kutatott a zsebeiben, de hiába. Felállt, elindult a nonstop büfé irányába. Kísérteties volt az állomás. A sínek bordáitól megfosztott gerincoszlopokként feküdtek, mint egy abszurd tömegsírban. A fiatal, fekete hajú büfésnő álmos, karikás szemekkel nézett rá. — Két doboz Symphoniát kérek. Valami ital van? — Rövid, bor, sör. — Adjon egy rumot és egy kávét. Nincs forgalom? Hülye kérdés. Mintha nem látnám, hogy nincs. Azt hiszi, ismerkedni akarok. Ki tudja, lehet, hogy pont arra vár. — Hétköznap így szokott lenni. Legjobb a hétfő hajnal. A sok ingázó... Vedelik a pálinkát, felkészülnek egy újabb hétre. Beleöntsem a rumot a kávéba? — Bele. Felbontotta a dobozt, rágyújtott. Nézte a part menti fákat, a Holdat, mely hol eltűnt, hol előbújt a duzzadt felhők mögül. A Balaton halkan nyögött, erőtlen csecsemőként. — Munkába? ...Csak azért gondoltam, hogy a hajnali vonatra vár. Ugye azt várja? — Nem. Vagyis nem tudom. Mikor ideértem, fogalmam sem volt, mikor lesz vonatom. Azt se tudom, merre akarok menni. A nő zavartan pislogott. Félt, talán egy őrülttel áll szemben, vagy egy szökött bűnözővel. Manapság annyi rosszat hallani. A férfi szívott a cigarettából, forgatta hosszú, vékony ujjai között, nézte a kékesszürke, szélben kavargó füstöt. — Adjon még egy rumot. * Hangos kattogással hosszú szerelvény húzott keresztül az állomáson. — Tehervonat. Régen ilyen vonatokban utaztatták azokat, akiket haláltáborokba küldtek. Vagy „csak” munkatáborokba... El tudja képzelni? Ösz- szezsúfolva, egymáshoz préselődve... A levegőtlen, sötét vagonokban. Kint pedig süt a nap, kék az ég, egy-két bárányfelhő úszkál... — Meghalt valaki rokona ezekben a táborokban? — Nem. CSAK emberek haltak meg. Olyanok lehettek, mint maga vagy én. Furcsák vagyunk. Csak akkor döbbenünk meg, esünk kétségbe, ha közeli hozzátartozónkat éri tragédia. A nő nem válaszolt. Lopva a karórájára pillantott. Jönne a váltás. Akárki ez az ember, biztos, hogy bolond. Csak nehogy itt jöjjön rá... — Nem vagyok bolond. Látja, ha valaki elgondolkodik bizonyos dolgokról, már bolondnak tartják. Okos emberek azt mondják, az emtjerré válással nem állt meg a fejlődési folyamat.emberiség tovább fejlődik, tökéletesedik. Most tartunk az embertelen emberiség korszakánál. Érti? — Nem is tudom. De hogyan jött rá, mire gondoltam? — Megérzés. Húsz perc, és befut a személyvonat. Lerakta a pénzt, újabb cigarettára gyújtott, lassan lépdelt keresztül a síneken a part felé. Ijedten csikorogtak talpa alatt a töltéskövek. A Holdat hatalmas, lomhán kúszó felhő takarta el. Egyre közelebbről hallotta a hullámzó víz sóhaját, nyögését. A kikötött halászcsónakok tehetetlenül hánykolódtak. A túlsó part fényei idegenül, hidegen villogtak, mint ezer helyről kibocsátott SOS fényjelzések. — Vége. Vesztettem. Leült egy nedves kőre. — Andrea... De boldog nyarat töltöttünk itt együtt. Én kevés voltam. A boldogsághoz a szerelem kevés. Pénz is kell hozzá, nagyon sok pénz... Hátulról valaki megérintette a vállát. Hirtelen fordult meg. Andrea állt előtte, az ismerős szépségével, kegyetlen mosolyával. — Igazad van. A szerelem kevés. A pénz is kevés. A kettő együtt! Miért nem csináltad meg? Te mindenre képes vagy. De nem! Engem akartál megváltoztatni. És rajtam keresztül az embereket. Szegény kis naív! Az emberek megtalálták istenüket, a pénzt. Akik pedig a Mindenhatóban hisznek... A nyomorgók... akik tudják, életükben már nem lehetnek boldogok, azokat talán lehet vigasztalni. Mert nekik csak a Megváltás vigasza maradt... Válaszolni akart, de csupán egy szomorúfűz csontváza nézett vele farkasszemet. Közelebb lépett a vízhez, a hullámok csizmájának orrát nyaldosták. Lassan, óvatosan indult. Már majdnem a tó közepéig ért, körötte fehér hullámtarajok, egyre közelebbinek tűnt a túlsó part. Az állomáson csikorogva fékezett a személyvonat. Álmos ingázó állt a lehúzott ablaknál, a hajnal hidegségével próbálta ébresztgetni magát. Tekintetét végigsétáltatta a nyugtalan vízen. — Nézzék már — kiáltotta. Ott! Mintha egy ember járna a vízen... Pedig azt se mondhatom, hogy részeg vagyok... Az éhező író
