Kelet-Magyarország, 1991. június (51. évfolyam, 127-151. szám)
1991-06-22 / 145. szám
10[" A %ekt-‘Magyarország hétvégi mettékíete 1991. június 22. A hivatásos vadász Kovács Éva Gyermekkorom nevezetes élménye az a film, melynek címe Gyöngyvirágtól lombhullásig, témája pedig az erdők, mezők, a természet volt. Kovács Ferenc 41 éves hivatásos vadász nemcsak ilyen élmények hatására választott pályát annak idején. Azt is lehet mondani, a természet szeretetét, a vadászok életének szépségét több generáción keresztül láthatta a családban. — Már gyermekkoromban tudtam, semmi más, csak vadász lehetek. 1970-ben Csongrádon lettem vadász és vadtenyésztő szakmunkás, 'majd a soproni erdészeti egyetemen szereztem felsőfokú végzettséget. Első, s mindmáig egyetlen munkahelyem Nyírlugos, ahol kezdettől szívesen dolgozom. Nálunk a vadászat, a természet szeretete apáról fiúra szállt. Nekem leginkább az a sokrétűség tetszik, ami ezzel a hivatással jár. Mert hogy a vadászat hivatás, azt Kovács Ferenc egyetlen percre sem tagadja. Szerinte ez az a munka, amit csak szívvel- lélekkel, teljes odaadással lehet végezni. Hogyan is bírná az ember enélkül a hajnaltól késő éjszakáig tartó sétákat, melyeknek csak egy része élvezet, nagyobb része pedig kemény munka. — Jómagam, akárcsak minden vadász, hajnalban kelek. Attól függ persze, milyen évszakot írunk. Májusban, amikor a határban megkezdődik a munka, háromkor kipattan a szemem. Ha ugyanis vadat akarok látni, akkor nem alhatok tovább. Az emberek természetét a vadak is nagyon jól ismerik. Tréfásan azt is mondhatom, kölcsönös a megfigyelés. Mire a gazdák meg a gépek kiérnek a határba, addigra az állatok, a vadak már rejtekhelyükön lapulnak. A vadász a négy évszak közül melyiket szereti a legjobban? Egyetlen percig sem gondolkodik Kovács Ferenc, számára legkedvesebb a tavasz. S nem csak azért, mert ilyenkor üde zöld a határ, nyílnak a virágok, ébred a természet, hanem azért is, mert ilyenkor vonul kedvenc madara, a szalonka. Ez az a madár, amelyet nézni, hallgatni, akár órákig is képes. — Más koncertre jár, ha gyönyörködni, szórakozni akar, nekem erre nagyon is megteszi az erdő. Azt szoktam mondani viccesen, kétféle ember van: a normális meg a vadász. Ha szakad az eső, ha dörög és villámlik, vagy ne adj’ isten árnyékban is negyven fok van, nekünk akkor is menni kell. A vadászok java része megszállott ember. A közvélemény egyes rétegeiben mégis afféle rettegnivaló, öldöklő emberek. Nem esik ez rosszul Önöknek? — Ha igen, ha nem, ellene nem sokat tehetünk. A vadászok fegyverrel bánnak, ez igaz. Tény viszont az is, hogy a fegyveres embernek manapság nincs sok nyugalma. Az ország zaklatottsága, feszültsége a mi munkánkon is érződik. Az orvvadászokkal gyakran akad konfliktusunk, s bizony akad példa az életveszélyes fenyegetésre. Jelentősen megváltozott a munka minősége is. Régen csak vigyázni kellett az erdőt, a vadat, a 70-es években azonban akárcsak az országban mindenütt, a mi munkahelyünkön is intenzív apróvadtenyésztés indult. A fácánt, foglyot, vadkacsát nem csak keltetni és etetni, olykor még repülni is meg kell tanítani. Ugyanakkor egyre népszerűbb és eredményesebb a külföldi vadásztatás is, melynek teljes „levezénylése” a vadászok feladata. Ugyancsak a mi munkánkhoz tartozik az is, hogy a környékünkhöz, vadászterületünkhöz tartozó embereket a természet szeretetére megtanítsuk. Ha már a vadásztatást említette, sokan vannak ellenzői, pártfogói is. Hogyan vélekedik erről? — Vadásztatás, vadászat mindig volt, s remélem mindig is lesz. Egyetlen alapvető feladat létezik: sose az a baj, hogy vadásznak, ez természetes. A baj csak az, ha nem tudják, mire, és ha a vendégvadász mindenre lő, ami a szeme elé kerül. A vadásztatás ugyanis egyféle szelekció, ha úgy tetszik, válogatás, amely a természet, a vadállomány továbbélését, fejlődését szolgálja. Más kérdés a dolog emberi oldala: a Nyugatról érkező vadászok jelentős része nem szakember, nem hivatásos. Pénzemberek, olyan gazdag férfiak és nők, akik a vadászattal Magyarországon szórakozni akarnak. S higgye el nekem, ott is ahány ember, annyiféle. Nyugodt szívvel mondhatom, nagy emberismeretet igényel ez a munka, s a külföldiek megismerésére többnyire kevés az idő. A program előre lekötött, azt a Vadex, illetve a Mavad szervezi, mi valójában csak végrehajtók vagyunk, nekünk ahhoz kell igazodni. — Érkezéstől a távozásig mi felelünk a vendégért. Azért is, hogy zsákmányt ejtsen, s azért is, hogy épségben hazautazzon. Számtalan élményt gyűjtöttem a közel két évtized alatt, közöttük jók is, rosz- szak is akadnak. Egy biztos: a nyugati vadászok szívesen jönnek hozzánk, mert itt számtalan vadfajta — mondhatni a teljes skála —megtalálható. A táj gyönyörű és változatos, az emberek készségesek, segítőkészek. A németek általában nyugodt, precíz emberek, s rendkívüli módon értékelik a pontosságot. Az angolok és franciák elsősorban ud-_ variasságukról híresek. De nyugodtan mondhatom, eddigi tapasztalataim is azt bizonyítják, nem a nemzetiségi hovatartozás, hanem a vadászat, az emberszeretet, a természet megbecsülése a legjellemzőbb. Számomra az az öröm, hogy mind többen vannak azok, akik visszajárnak vadászni. A vadásztatásnál a hivatásos vadász is vizsgázik... Ez biztos. Itt derül ki igazán, ki hány pénzt ér, mennyire ismeri a rábízott területet, az erdőt, a vadak járását, megszokott útját. Ha mindezekkel tisztában van, olyan lesre viszik a vendéget, ahol biztosan zsákmányt szerez. Ha nem, üres kézzel távozik, nemigen jön újra. Kovács Ferenc hivatásos vadász álmai között a 70-es évek visszaidézése szerepel. Mint mondja, szeretne még egyszer olyan kort megélni. Akkor bőven volt vad, nyugalom és békesség uralkodott az erdőben, s valahogy más volt a világ. S hogy van-e, aki utána folytatja a családi hagyományt? Csak nevet a kérdésen, hiszen két lánya nagyon szereti a természetet. Hogy lesz e belőlük vadász, azt még nem lehet tudni — tartja az apa, de arcán látszik, ha nem is hiszi, reméli. S ha így lesz, nem szakad meg a családi hagyomány, a távoli jövőben is megbízható, hűséges gazdája lesz a lugosi erdőknek... Hamar Péter A PVC-Jaguárok tündöklése és nyomorúsága EGYKORON, NEM IS OLYAN TÚL RÉG az volt a moziforgalmazási gyakorlat, hogy nyárra időzítették a köny- nyed szórakozást szolgáló filmeket. Azóta a szakemberek átlényegültek üzletemberekké és kitalálták, hogyan lehet egész évben nyarat teremteni, legalábbis a vetítőtermekben. A Go, Trabi, go mégis a régi gyakorlatot juttatja eszünkbe, mert Peter Timm filmje affóje nyári bohóság, nemcsak játékos hangvétele, nanmr cselek-' ménye miatt is. A megyében Gyerünk, Trabi, gyérünkre fordított című alkotás nyilván nem az örökkévalóság szándékával készült, alighanem mégis lábjegyzet szükséges majd megértéséhez egy-két éven belül itt, Európában is, mert hogy mit jelentett számunkra ,,a létező szocializmusban” a PVC-Jaguárnak (és mennyi minden egyébnek) nevezett masina, azt csak az tudja igazán megérteni, aki rákényszerült összespórolni az árát, és feszengett benne kényelmetlenül, s hallgatta az elmés megjegyzéseket az elfolyt hűtővízről és a falhoz tá- masztási tilalomról. (Egyébként a filmgyáraknak nem ártana beszerezni most, a leértékelés idején néhányat a derék kétüteműekből, mert a közelmúlt gyaníthatóan sok és hálás témát kínál az utókor filmművészeinek, ha egyáltalán lesz a jövőben filmművészet, s Trabant nélkül ezt a periódust hitelesen megjeleníteni nem lehet.) A SZÓBAN FORGÓ NÉMET FILM még az NDK-s időket idézi, bár a mai Németországban készült. Bitterfeldben felkerekedik egy háromtagú család, hogy megnézhesse Ná- polyt s beleszagoljon a kapitalizmus levegőjébe. A papa kissé kótyagos tanárember. Szellemi rokonaival televan a béketábor országainak filmművészete. Bedekker helyett Goethe Utazás Itáliában című kötetét használja, s szánnivaló kisszerűsége a vígjátéki eszközök görbe tükrében kevésbé hangsúlyozódik, inkább jót mulatunk csetlés-botlásain. Vigyázat! A tanár úr nem bolond, saját társadalmi közegében viselkedésmódja normális, csak a nem normális közeg szorítja olyan határok közé, ahol szükségképp torzul a személyiség. Felesége és főként temperamentumos lánykája a megváltozott élethelyzetekhez köny- nyebben tud alkalmazkodni, s boldogan lubickolnak az utazás teremtette új lehetőségek langyos vízében. A Go, Trabi, go nem falrengető vígjáték, legfeljebb kellemes nyári időtöltés, egyszeri alkalomra szóló kikapcsolódási lehetőség. Akad benne úgynevezett csúsztatás bőven, de hát nem szabad igazán komolyan vennünk, ha a korábban a felvilágosultságával és felnőttségével tüntető hajadon egyszeriben erénycsőssszé lép elő, s otthagyja drága szüleit, akik korukat meghazudtoló gerjedelmükben — jobb terep híján — a szerencsétlen Trabantban találnak egymásra. Peter Timm egykoron az NDK állampolgára volt, tehát a Trabant-korszakot személyesen élte át. Filmjében jól érzé- kehetően kerüli azokat a helyzeteket, amelyek a direkt politikum mezejére siklatnák a történetet. Az egyesült Németország viszonyai között elkészült filmnek azonban sajátos tartalmi színezetet ad, s akár egyfajta vádindítványnak is tekinthető a rokonlátogatás jelenete a nyugati országrészben. E képsorokban találhatók a legfáradtabb és legkiszámíthatóbb poénok, ebből gyanítható, hogy itt a rendezőt elsősorban nem vígjátékszerzői indulatai vezérelték. A NYÁRI VÍGJÁTÉKOKON szórakozni illik, nem a felület mögötti rejtett alkotói üzeneteket keresni. E film mégsem engedi, legfeljebb a felületes szemlélőnek, hogy elvonatkoztasson azoktól a konkrét társadalmi viszonyoktól, amelyeket tükröz. Jót lehet derülni azon, hogy hőseink a „szász panzióban” töltik az éjszakát, de amikor kiderül, hogy ez azt jelenti, hogy a Trabantban alhatnak, akkor elgörbül a mosoly, mert bizonyosan sokaknak jut eszébe itthon is, hogy néhol túl drágának bizonyult a külföldi nyaralás során a kemping. AMIKOR A STRUTZ CSALÁDON nevetünk, bizony, saját magunkon nevetünk, s élet- lehetőségeink mára sem változtak oly mértékben, hogy külföldi útjaink során lemondhassunk az előre csomagolt szendvicsről. A boldogtalan egyiptomiaknak a hírek szerint nem volt elég az angol támadás 1956- ban, az Izraellel vívott hosszú háború, most átvették a Trabant gyártási jogát. Forgalmazók, figyelem! Néhány év múlva hátha érdemes lesz onnan is filmet vásárolni. Mizser Lajos „A szállóigék olyan nagyobb körben tartósan használt kijelentések, kifejezések, mondatok (esetleg idegen nyelven is), melyeknek irodalmi eredete vagy történelmi szerzője kimutatható" — írja A mai magyar nyelv című egyetemi tankönyv. Éppen ilyet találtam a K-M. egyik számában. A teljes mondatot idézem: „Nem akarom, hogy Napóleon egyik miniszterének legyen igaza: „Uraim, amit tettek több mint vétek és hiba."A szállóige, így, ebben a formában nem hiteles. A szerző rosszul idézett. Ezt nem így mondta Napóleon minisztere. Akkor hogy? Josep Fouché (1759—1820) forradalmi kormánybiztos, rendőrminiszter, Napóleon alatt Otranto hercege, a Waterlooi vereség után az ideiglenes kormány feje — mondott hasonlót. 1804 márciusában Bonaparte konzul (csak két hónappal később lett Napóleon néven császár) kivégeztette d’Eng- hien herceget. Fouché ezt elhamarkodottnak és jóvátehetetlennek ítélte. S ekkor mondta: „C’est plus qu’un crime, c'est une faute”, azaz „Ez több mint vétek, ez hiba". Lehet, hogy nem épp így mondta, de így szerepel Emlékirataiban (Mémories) is. HIÁBA Mester Béla „Az ember nem azért hisz, fiam, mintha tényleg hinne.” — mondja Bödöméry fejmunkás elvtárs mindjárt Szathmári ’32- ben írt antiutópiájának első jelenetében. A kötet további részei mintha csupán igazolni akarnák e félrészegen odavetett mondatot. Új eszmék, új lázadások, sőt, győztes forradalmak is lehetségesek az emberiség történetében, de az értük ontott vér kárba vész mégis, hiszen ugyanolyan zsarnokságot szül az új eszme, mint a régi. Az ok: az emberi természet gonoszsága, melyből nincs megváltás. Minden akarás, minden reménység: Hiába. Nagy kár, hogy a kiadás és a reklám „jóvoltából” a trilógiának az előzmények nélkül kiadott harmadik része könnyen elsüllyedhet a kommunizmus kilátás- talanságát bizonygató könyvek immár áttekinthetetlen tengerében. Persze önmagában is érdekes csemege megfigyelni például, hogyan alkot a szerző harmincas évek társalgási modorából, a ’19-es kommün zsargonjából és a jövő találmányainak áltechnikai műszavaiból új nyelvet egy jövő századi magyar totalitárius társadalom számára. (Az eredmény hasonlít Babits Elza pilótájának stílusára). A stilisztikai csemege azonban nem szabad, hogy elvonja figyelmünket arról: olyan trilógia harmadik kötetét tartjuk kezünkben, amelynek első két része (Múlt és Jelen alcímmel) a Ferenc József-i időkben, illetve a két világháború között játszódik, a harmadik kötetben szereplőkkel megegyező nevű és társadalmi státusú személyekkel, ugyanolyan tragikus végkifejlettel. Ezt tekintetbe véve, talán nem annyira a regény Orwellel szemben való elsőbbségét kellene hangsúlyoznunk, hanem azt a nagyobb ívű történelemről, emberiségről alkotott koncepciót, amelyet a regénynek a szerző által is hangsúlyozott mintái még inkább kiemelnek. (Mélyen foglalkoztatta Az ember tragédiájának eszmevilága, hosszú ideig a Gulliveriádák Karinthyját vallja mesterének. A hatás jól látszik mind a Kazohinián, mind a trilógián.) A mű nem közvetlen politikai indíttatású, a szerző visszaemlékezéséből is kiderül: „1931-ben llléssy Péter, a kiváló festő és ragyogó eszű filozófus a következőt mondta nekem: — Van egy témám. Felül Buddha lótuszülésben ujját föltartva tanít, mellette Jézus kitárt karral hirdeti az igét, a kép közepén félig porba temetett Szfinx fekszik, lent pedig fogyó hold. Milyen címet adnál a képnek? Némi gondolkodás után azt feleltem: — Legyen a címe: Hiába.” Csak remélhetjük, hogy a két első kötet mihamarabbi megjelentetése és a többi kiadatlan Szathmári-kézirat közzététele után immár divatoktól mentesen, saját értéke szerint becsülhetjük és szerethetjük majd egykor a szerzőt, akinek életművével talán legmostohábban bánt az utókor. Szathmári Sándor: Hiába. Jövő. — Budapest, Szépirodalmi Kvk. 1991. Ä HOMEfrAWNe fB AMERIKAI FILM'Rendezte CHRIS COLUMBUS Főszerepben MACAULAYCULKIN-JOE PESODANIEL STFRN fKOS Hogy is mondta?^®