Kelet-Magyarország, 1991. június (51. évfolyam, 127-151. szám)

1991-06-22 / 145. szám

1991. június 22. A %e(et-9víagyaron zág Hétvégi metféklete 1 1 Babérkoszorú—levelenként Réti János ■ Akinek „térkép e táj", annak bizony keresgélnie kell az atlaszban az 1280 óta jegyzett telepü­lést. Aztán hátul a névmutatóban Ibiza szigete és a perui Ica városa között megtalál­hatja Ibrányt a 18-as tábla C 1- es mezőjébe jelezve. Nyíregyhá­zától kicsit északra, a Tiszától egy picit délre, közrefogottan Búj, Kótaj és Nagyhalász által. Alig valamivel feljebb az északi szélesség 48. körén. Nagyjából úgy, mint Pozsony, Bécs, Mün­chen, Rennes, vagy Vancouver. Csakhát amíg a szélességi fok leginkább az időjárás szempont­jából lényeges, addig a hosszú­sági körök már a múltról mesél­nek, jelenről szólnak és határt szabnak a jövőnek is. És a 22. foktól keletre bizony-bizony nem nevezhető a legszerencsésebb fekvésnek, különösen a 18-as táblán, a C-1-es mezőben. Mennyi szép új ház és a köz­épületek is igazán mutatósak. — állapíthatja meg a községbe ér­kező, amint végignézelődi az utat, az idei nyár első igazán ra­gyogó fehérlésében. Szorgalmas szerda délelőtt Szent Iván havá­ban, amikor kertben, mezőn, föl­deken egymásba ér a munka, csak a gyereksereg kacagásá­ban cseng új szólamot a gondta­lan vakáció. • ■ A Móricz Zsigmond Gimná­zium falai között nyugalomra csendesül a tanév. Csak az ud­varon tornyosuló szénhegy fi­gyelmeztet, hogy nyárra ősz jön, őszre tél, és a Tisza völgyében könnyedén vágtatnak zord sze­lek. Balogh Károly igazgató arcán az elmúlt tíz hónap, de sok-sok évfolyam lezárulásának sikere és fáradsága. Az idei annyiban más, hogy egy fél év már mögöt­te van, az új képviselő-testület­ben végzett munkából is. Szeret­ne optimista lenni, csak hát az idő és a helyzet nemigen alkal­mas rá. — Az állapotok itt, Ibrányban talán rosszabbak, mint a megyé­ben általában. Amerre csak né­zünk, minden megszűnik, felszá­molják, visszafejlődik vagy átala­kul. Még talán az ÁFÉSZ tartja magát a legszilárdabban: jól prosperál. Tavaly nyitották meg a kiserdesi ABC-t. A lakatos kisszövetkezet privatizálásra ke­rül, tevékenységük most alakul, talán fenn tud maradni. A Tau- rus-leányvállalat leépülőben: a csuklós buszokba készített har­monika gyártásá­ra kihatott az Ika­rus válsága, a campingcikkek exportját pedig érzékenyen érin­ti, hogy a csehek meg a kínaiak alájuk ígérnek az árban. A nagy ha­lászi zsákgyár nehézségei is ki­hatnak, érződnek Ibrányban, mert a leépítés első­sorban az innen átjárókat sújtja. A tsz-t átszervezik, még nem tudni mi lesz az ered­ményé. Az em­berek egyre zavartabbak, agresszívebbek. Vállalkozások persze alakul­nak: az Alfa Gmk, a Markiz Kft. jó kezdemé­nyezésekkel pró­bálkozik, és a volt úttörőtábor jövője is bíztató a Tisza—Túr Kft. jóvoltából. — Kívülről a csengő sok utol­só jelzéseinek egyikét halljuk. — Gimnáziumunkba 205-en jártak ebben az évben, de ősztől 230-ra növekszik a létszám. Vonzáskörzetünk kiterjed min­den községre a környéken. A végzősök 40—50 százaléka pró­bál továbbtanulni. Nagy részük­nek sikerül, ha nem is az első évben, de az ambíció egyre ke­vesebb a gyerekekben. Úgy Ili­től elhatalmasodik bennük a bi­zonytalanság, álmaik, vágyaik és a lehetőségek ellentmondásai hatására. Ha nincs rögzült érték­rend a társadalomban, hogy ala­kulna ki tizenévesekben?! Az Izetta fagylaltozó előtt vagy osztálynyi gimnazista siettetné a napokat, a némettanárnő társa­ságában. De a csokoládé, vaní­lia, zöldalma, oroszkrém gom- bóckái gyorsabban fogynak, mint a tanév utolsó órái. Csupa derű, mosolygás, nevetés a kis csa­pát. A hideg finomság eltereli fi­gyelmüket értékrendjük fehér foltjairól. Kerékpárosokat kerülgetve érkezünk a polgármesteri hivatal kicsit tájidegen épületéhez. A nagyközség első embere Ben- csik Béla, fiatal, kezdeményező, vállalkozó alkat. Szimpatikus közvetlenségében érződik, hogy érzi: a lakosság bizalommal áll mögötte. — Milyen örömei és milyen gondjai vannak Ibrány polgár- mesterének 1991 nyarán? — Kezdjük az örömökkel. Lesz rendőrőrs a községben, ami teljesen 92 őszére töltődik fel, és idetartozik majd közbiz­tonsági szempontból Paszab, Tiszabercel és Búj is. A másik: talán sikerül az áldatlan telefon­helyzetünkben fejlődést elérni egy CB-rendszer beépítésével, és 92-93-ra várható, hogy ben­nünket is bekapcsolnak a távhí­vásba. — A gond bizonyára több a kettőnél. — Jóval. Feszítőek a szociális problémáink. A munkanélküliség 16 százalék körüli, és az iskola­végzettek sem tudnak elhelyez­kedni. A község lakóinak száma olyan 6800, ebből 2800 az aktív életkorú. Az elmúlt években el­vándorlást nem tapasztaltunk de most aggódunk. Ennyire kilátás­talan helyzetre, mint amilyen most van, nem számított senki. Nem kell az állat, probléma a tej, nincs vonzódás a föld iránt. Ta­valy négyen, az idén már csak ketten jelezték igényüket. Félnek az értékesítési nehézségektől, attól, hogy veszteségesen fog­nak termelni, hogy éhen marad­nak. Az új lakások építése roha­mosan csökken a hitelfeltételek miatt. Jelenleg úgy néz ki, hogy azok a fiatalok, akik nem kapnak jelentős támogatást otthonról, könnyen lehet, hogy a szülői házban vagy albérletben fognak megöregedni. — Milyen a politikai élet Ib­rányban? — A pártokkal nagyon jó a kapcsolatunk. Valóban a falu javát akarják, a döntő kérdések­ben, mint a szociálpoliti­ka, a köz- biztonság szinte tel­jes a né- zetazo- nosság kö­zöttünk. A választások idején is na­gyon korrektül viselkedtek. Itt nem kiabáltunk kí- gyót-békát egymásra. — Ön vállalkozó típusú ember. Hisz a vállalkozó önkor­mányzatban? — Ez jó ideig szlogen marad csak. A feltételek nem úgy ala­kulnak, hogy ennek realitása len­ne. Egyelőre szó sincs azokról a lehetőségekről, amiket ígértek. Az iroda falán oklevél hirdeti: Ibrányt 1973-tól megilletik min­dazon jogok, amelyeket törvény­eink a nagyközségek számára biztosítanak. Hát, igen...- 'A könyvtár neszező csendjé­ben klasszikusok és sikerköny­vek sorakoznak békés egymás- mellettiségben a polcokon. Her­man Lászlóné munkatárs töré­keny, szőke asszony. Hittel és szívesen beszél munkájukról, az ezer körüli olvasóról, hangleme­zekről, a videokazetta-kölcsön­zésről. Szerinte a könyvtárra ilyen nehéz időkben van igazán szükség, hogy az emberek át­menetileg kikapcsolódást, szóra­kozást találhassanak benne. Üdítőt inni a „Vicsi Hotelbe" megyünk. A klasszikus söntés- ben néhányan, folyamatosan változó vendégek, ebéd előtti vagy ebéd helyetti gyomorerősí­tőjüket, hűsítő sörüket fogyaszt­ják. A pult mögött a régi kocsmá- ros, az öreg Vicsi Kulcsár fia szolgálja ki a betérőket. Modorá­val úgynevezett jobb helyen sem vallana szégyent. A horganyle­mezre könyöklő jól megtermett férfi is a jövőt latolgatja. — Minden bizonytalan, min­den leépül, az új meg alig-alig mutatja magát. Nem megy se ez, se az, se amaz. Hogy ven­nénk részt a privati­zációban? Nem fizet­tek ebben az ország­ban nekünk eddig annyit, hogy tőkét gyűjthettünk vol­na. Kis célonként ara- szolgattunk előre. Most hon­nan akasszak le pénzt? — És a föld? — Talán én húzzam az ekét? A déli nap keményen próbára teszi az utazót. Mint egy mini katlan gurul a gépkocsi, házak között, mezők között, fel-, meg eltűnő akácvirágzásban. Azt hi­szem, jobbat vagy mást akkor sem hallottunk volna, ha történe­tesen valamelyik szomszédos faluban álltunk volna meg szót váltani életünk dolgairól. Aztán eszembe jut, hogy ott a fagylalto- zóban az egyik gimnazista fiú szíve fölé jelvény volt tűzve: a koronás címer babérkoszorútól övezve. Az új Magyarország régi szép jelképének méltán örven­dezhet a lelkünk, de a babérko­szorút bizony újra kell kötnünk. Nehezen és fáradságosan. Elöl­ről kezdve, levelenként. Hűsítő fagylalt a kánikulában ValósoQunk közelképben KÖRÖN KÍVÜL Tóth Kornélia ajlott hátú és korú néne öltöget szaporán. Fürge ujjai alatt szépen kikere­kednek a beregi ke­resztszemes mintái. Csak nagy ritkán pillant fel a munkájá­ból. A Sóstó árnyékos zugába húzódott, neki most az a pad a világ. Gondolatai bejárják élete fontos állomásait. így, utólag azt az időt mondja boldognak, amikor éjt nappallá téve dolgozott, hogy a három fiát mesterségre tanítsa. Akkor észre sem vette, hogy sólyomszárnya­kon repül az idő. Csak most cammog­nak már az órák, hisz van ideje — nap­jában isten tudja, hányszor — megnéz­ni. Pedig most már igazán nem számít. — Fiatalasszony koromban megszól­tuk azokat, akik esténként elcsavarog­tak otthonról. Egy rendes háziasszony mindig talál magának tennivalót otthon. Port törölni, kilincset fényesíteni a vakí­tóan tiszta lakásban is lehet. így hát maradt nekem is a család, de amikor az uramat kikísértük a temetőbe, üres lett a ház. A három fiú szinte egyszerre talált magának párt, elkerültek hazulról. Én meg olyan egyedül maradtam, mint az ujjam. Mostanában kézimunkázok, tele a szekrény párnahuzatokkal. A meny­eim köszönik, de nem húzzák fel. Vajon ránéz még valaki? Az a legszörnyűbb az egészben, hogy nincs kihez szólni. A férfi, ha megözvegyül, szinte keresik a kegyét, ha jóravaló ember. A nőt sanda tekintetek vizslatják: ha nővel barátkoz­na, az attól fél, elszereti az urát, ha férfi­vel mutatkozik, kész a pletyka. 4* + * Özvegy Kocsis Andrásné most bánja igazán, hogy élete feloldódott a családé­ban. Korábban elhárított minden meghí­vást, a baráti kapcsolatok ápolását: könnyű volt arra hivatkozni, vigyáz a gyerekekre, este is főz, vasal. S amikor egyedül telnek a napjai, rádöbben, hogy talán mégsem kellett volna minden meghívást lemondani. Volnának korá­hoz illő emberek, akikkel félszavakból is értenék egymást. Mert idős korban kapcsolatot teremteni nehéz és fáradsá­gos. Nem úgy, mint ifjan. + + + Mint fészekalja nép, úgy húzódnak össze az asszonyok a vajai idősek klub­jában. A kézimunka nekik is elmaradha­tatlan, de számtalan más elfoglaltságról is gondoskodnak számukra. Bár figyel­nek az előadóra, örömmel hallgatják a nagyvilág kommentált híreit, azért még­is annak örülnek reggelente, hogy a napnak van értelme. Megyek a klubba! — köszönnek el a szomszédtól, és úgy hangzik, mint aki a munkahelyre vagy a családtagjához indul. Pedig mennyi panasztól hangos egy- egy ilyen klub! Csak az tudja, aki már járt ilyenben. Már megint nyilall a dere­kam, nem tudtam aludni, kínzott a reu­mám, s ki tudná felsorolni, mi minden bántja az időseket. Kevesen mondanak újat, mert ezeket a bajokat már jól tud­ják egymásról. Meg azt is, ki vár reménytelenül leve­let a külföldre szakadt fiától, kinek a lá­nya nem tud újból állást szerezni, kinek nem hozták a megrendelt szenet. Előso­rolják nap nap után az apró örömöket, bosszúságokat. Végeérhetetlen mono­lógok ezek, amelyekre nem várnak fele­letet, még kevésbé megoldást. Mintha költői kérdések röppennének fel, ame­lyek nem igényelnek választ a hallgató­ságtól. Önmagukkal beszélgetnek, fenn­hangon, társaságban. Mégis meghittek ezek a diskurzusok, mert figyelmet kap a megszólaló, legalább annyit, amíg a másik szóhoz jut. Peregnek a homokszemek. Telnek a napok észrevétlenül, ám a kínzó ma­gányt már elfelejtették. A ^klubokba ugyanis azok iratkoznak be, akik meg­kóstolták az egyedüllét torokszorító vagy éppen unalmas óráit. 4* + Nem tud mindenki élni a hirtelen jött sok szabadidővel. Egyesek reszketnek a nyugdíjazástól, nemcsak a széküket, a beosztásukat, hanem az ezzel járó presztízs elvesztését sem tudják ma­gukban helyre tenni. Vagy éppen a rendszeresség hiányzik az életükből, az, hogy hatkor csörögjön a vekker, hogy ha esik, ha fúj, be kelljen menni a munkahelyre. Vagy éppen a rigolyás házastárstól távol lehetnek. Nagy Kálmán három évtizedet töltött a gyermekvédelemben. A nagydobosi intézet vezetőjeként, előtte tarpai tanító­ként a fél megye pedagógusai ismerték. Nyugdíjazása után — mi sem lett volna természetesebb — az amúgy is lét­számgondokkal és temérdek tennivaló­val bajlódó gyermekvédelemben vállalt volna állást. Ő mégsem ezt tette, az NYVSC atlétikai szakosztályánál lát el gazdasági, szervezési, adminisztrációs feladatokat. — Én azt hiszem, nagyon hiányzik az emper életében egy közösség, ahová tartozhat. A munkahely adott, ott vala­mennyien betöltjük a szerepünket. De senkit ne tévesszen meg, ez nem kö­zösségi szerep! Ha valaki nyugdíjba megy, az utódja a saját elgondolása szerint akar haladni. Ha udvarias, nem utasíthatja el az elődje tapasztalatait, de hosszú ideig mégsem érezheti magát a friss nyugdíjas olyan pozícióban, mint korábban. Éppen ezért, én azt tartom helyesnek, egészen másfajta közössé­get kell keresnie az embernek, ahol ki­fejtheti alkotó energiáit és ugyanolyan hasznosnak érezheti magát, mint egy­kor a munkahelyen. Én a sportolók közt élek, és áldom a sorsomat, hogy soha nem ismertem az unatkozást. A sportolást nemcsak a papírról is­meri Nagy Kálmán, beiratkozott a jó két hónapja alakult Cooper klubba, és a fia­talokat megszégyenítő ügyességgel fut, gimnasztikázik. + ♦ + Atomizálódó társadalmunkban keres­sük a helyünket, a szerepünket. Kinek a család jelenti a biztonságos hátteret, míg más az értelem fényénél vagy az érzelmek viharában próbál választ talál­ni az élet nagy kérdéseire. Van, akit pil­leként kap a hátára a forgószél, és vég­képp nem leli helyét. A hivatalban nap mint nap feltűnik a fehér hajú öregasszony. Egyszer valakit keresett egy aprócska ügyben, és a hi­vatalnok az ügyintézés mellett jó szóval, kedvesen elbeszélgetett vele. Azóta sem ő, sem a munkatársai nem tudják — szívük mélyén sajnálják, és talán ezért nem is akarják — megértetni az idős asszonnyal: a hivatal jócskán túltel­jesítette a szerepét, és nem érnek rá, hogy lépten-nyomon megálljának az ille­tőt hallgatni. El nem küldik, legfeljebb sürgősen másutt keresnek tennivalót. Mi kellene az idős néninek? Az, hogy egy magafajta öregasszonnyal leüljön a falubeli kispadra, és órákon át mesélje­nek egymásnak. Rég elhunyt családta­gokról, messze élő rokonokról, a nagy- politikáról, az életről. S a néni hasztalan keresi a társaságát... 4* 4* 41 Amerika gazdagságára rácsodálkozik a világ. Azt viszont ritkábban emelik ki, hogy a fogyasztói társadalmak közül a leginkább talán a kontinensnyi országot nem a világpolitika tudata dirigálja, ha­nem a kisközösségekbe tömörült embe­rek tartják életben. A civil társadalom­ban számtalan tennivalót vesznek a vál- lukra önként az emberek. Védik a kör­nyezetet, a kihalófélben lévő ritka állat­fajokat, alapítványokat tesznek a legkü­lönfélébb célokra, jótékonykodnak, el­mélkednek, vallással, filozófiával foglal­koznak. Hegyet másznak, lemennek a tenger mélyébe, sportolnak. Együtt van­nak. Föl sem merül bennük, hogy ez más­ként is lehetne. 4* 4* 4» Nézem a furcsán felnyírt hajú ka­maszt. Csupasz felsőtestére húzott far­mermellényét számtalan jelvény ékesíti. Életérzésről beszél, arról, hogy csak a hasonlóan kinéző és gondolkozó ifjak közt érzi jól magát. Lenézi a kispolgári erényeket, kineveti a takarékosságot, a perc varázsáért nem cserélné el a ha­szonnal kecsegtető jövőt. A szürke sablonból kitörni készülő egyéniséget egyformára nyesegette a társadalmi közízlés. Ami kívül esett a határokon, azt kivetette magából, és csak azokat fogadta be, akik hajlandók voltak egyforma ruhát ölteni, és ugyan­azt mondani a dolgokról. A nyájszellem győzedelmeskedett: senki nem akarta magára vonni a közösség elítélését, látszatra egyformává gyúrt bennünket a közvélemény nyomása. Természetesen szándékosan is sokan ki akartak lépni a bűvös körből, mint a különc megjelené­sű ifjak például. Ám a sors fintora, ők ugyanolyan igát vettek a nyakukba az egyéniségnek mondott ruházattal és fri­zurával, mint a körömcipőben járó és pá, drágámot köszönő úriasszonyok. Ödönéből szabadul a lé­lek, amint lerázza bék­lyóit. Szabadsága azon­ban kérészéletű, mert észrevétlenül átlép egy |be, hogy az ott kialakult íratlan normáknak hajtson fejet. Kitűzhet nemes célt, vagy feszítheti dac és indu­lat, ám mindezt csak az általa szabadon választott közösségben valósíthatja meg. Láncszemekként egymásba fűződő kisközösségek alakulnak már mifelénk is. Életteret kínálnak a magánytól mene­külő, önmagát kereső és kiteljesíteni szándékozó mindannyiunknak. másik közössi

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents