Kelet-Magyarország, 1991. június (51. évfolyam, 127-151. szám)
1991-06-22 / 145. szám
1991. június 22. 21 ‘Jjdet-'Magyarország hétvégi meUékjete. 9 Béres Ilona boldogboldogtalanságai TŰZ, TŰZ, TŰZ... Eöri Éva 1964-ben végzett a Színművészeti Főiskolán, de már 1962 óta rendszeresen játszik. Az 50. év küszöbén is szép, dekoratív jelenség, akit sajátos, mély zengésű hangja egyénit. — Könnyen felvették a főiskolára? — Rögtön. Az első nekifutásra. — És mindig csakis színésznőnek készült? — Igen. Körülbelül négyéves korom óta. El sem tudtam képzelni, hogy más legyek, úgy éreztem, semmi másra nem vagyok alkalmas. — Végül is szerencsésen indult, nagyon simán... — Igen, de aztán kaptam hideget is. Nagyon hideget... — Mit ért ezen? Mikor jött az első „hideg"? — Huszonhárom éve, a balesetem. Révész Györggyel az Egy szerelem három éjszakája című filmet forgattam, februárban. Volt egy jelenet, ami a Dunán egy csónakban játszódik. Néhány képsort, amit négy napon keresztül vettünk fel. Rajtam egy piros selyemruha volt, tűsarkú cipővel. Rettenetesen átfagytam, és súlyos ízületi gyulladást kaptam. A forgatás végére már kórházba kerültem. * — És a filmesek? Meglátogatták? — Egyszer sem! Talán, ha csak egyszer is bejöttek volna a kórházba, akkor nem lett volna később egy nagy per. Mert kiderült, hogy a magyar színésznek semmiféle biztosítása nincs. Azóta már más a helyzet, túlzás nélkül állíthatom: nekem is köszönhetően. Szóval, bepereltem a Magyar Filmgyártó Vállalatot. A pert pedig megnyertem. Hát, azóta a lábam be nem tettem a filmgyárba... A kártérítés anyagilag szinte semmi volt, fillérek a maradandó egészségkárosodásomért. De ebből már nem látszik semmi... — Hát, igen. Huszonhárom év után végre fájdalommentesen élek. De azért teljesen egészséges soha nem leszek, a különböző gyulladások maradandó károkat okoztak. — Hogyan őrizte meg derűjét, Béres Ilona, Nagy András: Báthory Erzsébet című történelmi drámájában, 1984-ben, a Gyulai Várszínházban jó kedélyét, lelki egyensúlyát ilyen szörnyűség után, amibe más talán beleroppant volna... — Nagyon erős egyéniség vagyok... És a szenvedés sem mindenkiben pusztít. Az ember mindig a harmóniára törekszik. — Mikor ment férjhez? — 30 éves koromban találkoztam a férjemmel, s azóta is együtt vagyunk. Ő négy évvel idősebb nálam. Abszolút „civil”, közgazdász. Nagy ajándéka volt az életemnek ez a találkozás, és nagy szerencse az is, hogy már érett, felnőtt fejjel jöttünk össze, mert fiatalabbként talán elszúrtuk volna, egymás mellett... Nagyon boldogok vagyunk, egy dolog hiányzik csak, hogy, sajnos, nincs gyerekünk. — Sokat foglalkoztatott színész? — Nem nagyon foglalkoztatnak mostanában. Az idén jósze- rint csak néző vagyok a színházamban, a Nemzetiben. Dehát ez majd változik. Nem akarok panaszkodni, mert azért stabilan a pályán állok. Nem vagyok boldogtalan, kielégületlen ember. Szent Iván napja László Katalin Szent Iván (június) havának 24. napjára esik a hónap névadójának, Keresztelő Szent Jánosnak a születésnapja, egyben a nyári napforduló, melyet Európa- szerte megünnepelnek, és nálunk is jeles napként tartanak számon. E napon a nyár, az öröm a féktelenség, a szerelem ünnepén szertartásos tűzgyújtással és a tűz átugrálásával ünnepelnek, mert az ősi hit szerint a tűznek tisztító, gyógyító, termékenyítő és szerelemvarázsló hatalma van. A keresztény világban Keresztelő Szent János ünnepe az V. században lett általánossá, amikor az egyház beépítette az esztendő liturgikus rendjébe, és a keresztény ünnep magába olvasztotta mindazokat a hiedelmeket és rítusokat, melyek a különböző népeknél a nyári napfordulóhoz kapcsolódtak. Hazánkban délszláv hatásra leginkább a Szent Iván napja elnevezés terjedt el, de hívják ezt a napot Virágos Szent János vagy Búzavágó Szent János napjának is. Falvainkban valamikor hatalmas máglyákat raktak Szent Iván napján vagy annak előestéjén. Sok helyen a májusfát vetették tűzre, Körmenden pedig ösz- szeszedett rossz seprűket égettek el a Rába-parton Somogybán a „lobogózás”, Vas megyében, Zalában a „lobogatás” járta — égő seprűkkel, hosszú póznára kötött, égő szalmával, cseresznyefakéreggel futkostak körbe, tűzkígyókat eregetve. A falu népe nemre és korra való tekintet nélkül vett részt a közös ünnepen, erről tanúskodik egy Kodály Zoltán által gyűjtött század eleji ének: „Tűzet megrakáljuk, négyszögre rakáljuk: Egyik szögén ülnek szép öregemberek, Másik szögén ülnek szép öregasszonyok, Harmadikon ülnek szép ifjú legények, Negyediken ülnek szép hajadon lányok." vezet?* lő utcán. Szökkenek egyet, és máris fönn vagyok a levegőben. Kiterjesztett karjaimmal elég néhány erőteljes csapás, és ott vagyok az Erdő sor felett, alattam a vékony, csordogáló erecske, valamivel odább, az erdő felé a jókora rét, amelyet még huszonöt-harminc éve is legfeljebb tehénlegelőnek, nagy néha motorcrosspályának használtak. Mára lakótelep virít a helyén, úgy hívják, Északi-alközpont. De én mindig az Erdő sori erecske meg a vadvirágos mező fölött repülök. El-elvitorlázom a langyos szélben, amikor lejjebb süly- lyedek, néhány karcsapással újból följebb emelkedem. Aztán, amikor felébredtem, éppúgy, mint máskor, szomorúan állapítottam meg: bizony, csak álom volt. Nem is tudok repülni. Pedig álmomban olyan természetes, olyan egyszerű. De már ébren vagyok. Újra rajtam a nappalok gondjai. Sebaj! Próbáltam vigasztalni magam. Egyvalamihez értek. A pár év alatt, amit már volt szerencsém újságíróként végigdolgozni, megtanultam gyorsan csomagolni. Éreztem, nincs mire várnom. Negyedóra alatt mindennel elkészülhetek... Telefonoztam Rómába, hétfőre, január 14-re foglaltam szállást. Öntöttem egy liter olajat Daciámba, s gondoltam, 13-án elutazom. A tizenhárom a szerencseszámom... Aztán január 10-én késő délután föltörték az autómat. Minden létező iratomat, igazolványomat — ideértve jogosítványt, a kocsi forgalmi engedélyét — elvittek a tolvajok, hitelkártyástól, pénztárcástól, új- ságíró-igazolványostól, mindenestől. Bezzeg a kocsit otthagyták! Az útlevelemet véletlenül felejtettem ki a táskámból — pedig aznap valutát akartam kivenni —, úgyhogy az az egy legalább megmaradt. Az újságíró-igazolványt fél nap alatt pótoltam. Egyéb iratok híján pedig a vasútra kellett hagyatkoznom. Társam, akivel római utam minden gondját szerettem volna megosztani, még örült is a vonatozás hírének. Túl a harmincon az ember már, ha nem muszáj, ne vállaljon fölösleges kockázatot; ki tudja, Rómáig hányszor szorulna nagyjavításra egy immáron harmadik éves Dacia? Ami pedig a lelkiállapotomat illeti — hiszen úgy éreztem, minden azon múlik, kikkel, hogyan tudok kapcsolatot teremteni az Örök Városban —, arról csak annyit: ha XXIII. János szarkasztikus megjegyzését emlegettem a fejezet elején, hadd idézzek tőle még valamit. Nagyjából képet ad csekélységem indulás előtti lelkiállapotáról is. — Én itt csak a pápa vagyok — mondta egy ízben XXIII. János, utalván arra, hogy óhatatlanul is a pápáknak kell igazodniuk Vatikán államgépezetéhez, az évszázadok alatt kialakult rendhez. Ezzel bátorítottam magam: mit bánom én, ha egyetlen magas rangú hivatlanokot, mégoly megközelíthetetlen fő-főtisztviselőt sem sikerül szóra bírnom. Én „csak” a pápával szeretnék találkozni. Föltéve, ha igaznak bizonyul a mondás, és valóban minden út Rómába vezet. Mert egyelőre — Murakeresztúron át — Trieszt felé zötykölődött, „meg-megállt, körülnézett" velünk az expressz. Ráadásul az imént büntetett meg a kalauz, amiért otthon feltörték az autómat. Nem tudtam felmutatni neki a vasúti félárú-igazolványomat. Maradék forintomtól ily módon megszabadíttetván könnyűnek és gondtalannak éreztem magam. Rómában állítólag úgyis olyan gyatra a közbiztonság! Legalább fölös forintjaimra nem kell vigyáznom. Őrzi helyettem a MÁV, vigasztalódtam a Bak jegyében születettek praktikus gondolkodásával. Minduntalan azon kaptam magam, hogy — látszólag ok nélkül — elmosolyodtam... A poggyászaimra pillantva arra gondoltam: három vadonatúj fehér ing lapul a többi mellett a kofferemben. zeretteim közül karácsonyra ugyanis hárman is megajándékoztak egy-egy csodaszép fehér inggel. „Tudom, a pápához készülsz, legalább lesz mit fölvenned az ünnepélyes alkalomra.” Mindhárman ezekkel a szavakkal adták át figyelmességük jeleként a fehér ingeket. Mindhármójukat biztosítottam róla, hogy a Szentatyát föltétlenül az ő ajándékukban fogom fölkeresni. (Eszerint háromszor kell egy hét alatt találkoznom a pápával. Vagy három fehér inget kell egyszerre fölvennem, ha netán mégis sikerülne Őszentsége közelébe kerülnöm?) Sikerülnie kell. Végül is nem cipelhetek magammal három vadonatúj fehér inget Rómába, potyára! •Részlet a szerző Most jöttem a pápától című könyvéből, amely a napokban jelent meg. A szerző korábban lapunk munkatársa volt. A hagyományos Szent Iván-napi tüzugrás felelevenítése Galgamácsán (MTI-fotó — Tóth Gyula) A hosszú, mint a Szent Iván-i ének szólásmondás szó szerint értendő: mire az ének végére értek, és a falu fiataljait összeénekelték, összepárosították, bizony jól benne jártak az éjszakában. Baja környékén e napon a lá- ■nyok virágkosfeorút fontak, és a fejükre tették. Hazatérve a koszorút a háztetőre dobták, akié lecsúszott, nem remélhetett szerencsét. Mások a ház homlokzatára akasztották, ezt a legények éjszaka ellopták. Szokás volt a tehenek szarvát felvirágozni, úgy hajtották ki őket a csordába. Nógrád megyében, Palócföldön a tűzbe vetett illatos füvekkel a gonoszt vélték elűzni, hogy a vetésben kárt ne tegyen, a kutakat, forrásokat meg ne rontsa. Bolykon a lányok tisztesfűből csokrot kötöttek, a tűz fölé tartva körbejárva kiabálták: ,, Tisztes légy, hasznos légy, Majoránna, török szegfű, bokros légy!" A füvet megőrizték, beteg embert, állatot gyógyítottak vele, például ezzel mosták a tejesfazekat rontás ellen. A lehulló parazsat eltaposták, hogy a lábuk ne sebesedjen ki, az elégett seprűcsutakot, üszögöt elvitték a kertbe, letűzték a káposzta közé, hogy a hernyó ne egye meg a veteményt, el ne pusztítsa a gyümölcsöt. Az égő vagy hamvadó tűz át- ugrálása elsősorban szerelemvarázsló praktika, bár számtalan más magyarázatát is adták. Egy vallási eredetű hit szerint azért kell a tüzet háromszor átugrani, mert Keresztelő Szent János háromszor mozdult meg anyja mé- hében, „ugrált örömében”, amikor Mária felkereste Erzsébetet. Más hagyomány szerint a tűz átugrása szerencsét hoz, vagy azért kell átugrani, hogy a betegség elhamvadjon, mint a tűz. Sok helyen lányok ugorják át a tüzet, ebből következtetni lehet a férjhezmenésre, ilyenkor a jövendő anyós vagy férj előtt vizsgáztak ügyességből, kecsességből. Baranya, Tolna, Somogy falvaiban egyértelműbb formát öltött a tűzugrálás. A lányokat legények vitték át a tűzön miközben mondogatták: „Mátka, mátka, mátkázzunk. Még élünk, még halunk, mindég mátkák maradunk.” A cél, hogy megtisztuljanak, termékenyek legyenek, és gyermekeket nemzzenek. A Szent Iván-napi rítusok között jeles szerep jut az almának. Szeged környékén gyerekek járták körbe a falut Szent János almájáért, a Dunántúl egyes falvaiban asszonyok, akiknek csecsemőjük meghalt, almát dobáltak a magasba, hogy a még születendő gyermekeik életben maradjanak. A tűzbe dobott alma a család elhunyt gyermekeinek jutott a túlvilágon. A naphoz néhány idő- és termésjósló hiedelem és szokás is fűződik: a tűz elhajtja a jégesőt, a mennydörgést és villámlást; bármilyen is az időjárás, 13 nap múlva a búza megérik; ez a nap a retek vetőnapja; káposztát csak eddig érdemes kipalántálni; ha esik az eső, sok dió és mogyoró lesz. Ahogy botorkálsz magadig A mentők arca babaarc csak kifordítva viselik... hova tart ez a két sor itt? miközben majdnem belehalsz tehát a mentők és az arc ahogy botorkálsz magadig és gőgicsél és csöcsörít nem is sejtve hogy mit akarsz s ahogy benne van a kudarc de szirénázva kerülik csak találd meg a rímeit s az utolsó szóig kitarts a többi tégla meg habarcs mély lélegzet aprócska hit. Csendélet Bertók László:
