Kelet-Magyarország, 1991. június (51. évfolyam, 127-151. szám)
1991-06-15 / 139. szám
1991. június 15. Ä %det-cMagijaroTszág hétvégi metlékjiete 11 Balogh Géza égóta készültem már Laskodra. Tudtam, ünnep lesz az, ha majd letérek a petnehá- zi öreg templomnál a döcögős útról a még hepehupásabb las- kodi kőre, de azt azért mégsem gondoltam, hogy ily nagy pompával vár majd rám a falu. Mert mit látok? Az árkon túl kakukkszegfűből font lila lepel, az út két oldalán meg tűzpiros szőnyeg. Pipacs, meg pipacs, amerre csak néz az ember. Ám bent a faluban már egy szál sem. Hát mégsem engem vártak azokkal a piros pipacsokkal!? — Aj, jó uram, ha tudjuk, hogy jön, glédába állítottuk volna magának a menyecskéket...! Két lajbis, kalapos öreg kacag így rajtam, s intenek, menjek csak közelebb. Szilágyi András még a görbebotját is megsuhogtatja, hogy siessek már, ne bámészkodjam annyit. Hisz mit lehet nézni ezen a sovány falun...!? Van ilyenből a Nyíren annyi, de annyi... El nem tudom képzelni, mért sürgetnek olyan nagyon. Hiszen én még mindig erősen nyelvészkedem. Töröm a fejem, honnan származhat ez a különös, furcsa név, hogy tas- kod... Már kérdezném is, de a két öreg a szájára teszi a kezét. — Pszt...! Aztán felmutatnak a szemközti sürgönypóznára. Malom- kőnyi fészek ül a tetején, egy legényes gólya köröz fölötte. Aztán leszáll, megereszti a szárnyát. — Na, most figyeljen! Ekkor aztán a gólya feltartja a csőrét, s rettentő keleplésbe kezd. Zeng, zúg az érces hang, átszáll a nagy homokdombokon, tán még Berkeszen, Ramocsán is hallik. Szilágyi András bátyánk nyolcvanöt, a barátja, Bárdi János meg nyolcvanhárom esztendős. Hetek óta figyelik már annak a fészeknek a lakóit. S azon tűnődnek közben, ■miképp talál haza ez a két gólyamadár abból az irdatlan messziségből. Csak egyetlen magyarázat lehet arra. Hogy nagy eszet adott az Isten az állatnak! Szilágyi András példák sokaságát tudja erre. Volt itt egyszer egy juhász, a távoli Tákoson bérelt nyári legelőt a nyájnak. A bojtár ott, a gazda meg itt. Gondolt aztán egy nagyot, elment a baktai állomásra, s felült a naményi vonatra. Vitte magával persze a kis fekete puliját is. No, nagy- nehezen elvergődik Beregbe. Azt mondja neki akkor a bojtár: — Gazd’ uram baj van. Megdöglött a kutyám. — Hát az nagy baj. — Nem olyan nagy, ha itthagyja a puliját. így is történt aztán. Harmadnap, hajnalban már itthon, Laskodon kimegy a gazda az udvarra. Hát mit lát...!? Ott ül a küszöbön az ő hűséges kutyája! — Tudja maga milyen mesz- szi van ide Tákos? — néz a távoli keletnek Szilágyi András. — Vagy hetven kilométer... Az a kiskutya mégis hazatalált! Pedig vonaton, annak is a pitvarában vitte magával a juhász! Hát bizony, erre nem lehet mit mondani. Legfeljebb annyit, hogy bár a laskodi fiatalok mindegyike úgy tenne, mint az a pulikutya. Akit vihettek, zavarhattak bármilyen messze, történhetett útközben bármi, az bizony hazatalált. A fiatalok közül sajnos, kevesen. Épülnek, persze hogy épülnek azért szép házak így is. De. mi lenne akkor, ha minden távolra szállt fiú, meg lány visszatérne...!? Ám kevés a munka, messze a város. Pedig gyönyörű ez a vidék. Pláne ha nem rest az ember, s gyalog indul neki nyugatnak, északnak. Domb domb hátán, kis erek, tavacskák, s erdő, meg erdő, ameddig csak ellát az ember. Nem volt, dehogy volt itt eny- nyi erdő a múltban. Megművelték még a legszárazabb homokhegy tetejét, s a legmélyebb nádas fenekét is. Mert nagyon nagy volt a szükség. A falu határa 2500 holdas, de csupán kétszáznegyven hold volt a kisgazdák kezén. Ki ne tudná, a múltban a Nyírség a dzsentrijeiről volt híres országszerte. Sehol annyi száz-kétszáz holdas birtokocs- ka, kúria. De ez mind semmi Laskod- hoz képest! Elfárad az ember keze, míg felsorolja mindegyiküket. Jármi Béla, Jármi Lajos, Jármi Elek, Ruttkai Elemér, Buttler báró, Téglási Béla, Okolicsányi József... — Jó emberek voltak... megbecsülték azt, aki szerette a munkát. Még olyan is volt köztük, aki a teljes vagyonát a sárospataki református kollégiumra hagyta. Mondván, sehol másutt nem neveltek olyan derék magyar férfiakat, mint abban a hires iskolában. Bárdi János és Szilágyi András bátyánk mindent tud Las- kodról, amit csak tudni lehet róla. Csak azt nem értik, miképp lehet az, hogy ilyen kevés özvegyember van a faluban. Mikor özvegyasszonyok ötvennél is többen lehetnek. — Hát, csak úgy lehet az, András, hogy az asszonyok nem dolgoztak annyit — elmélkedik Bárdi János. — Az urak se, mégis meg- hóttak. — Hát ez igaz — gondolkodik el Bárdi János. — Akkor meg ők a jódolgukban hóttak meg. így elmélkedik a két öreg, a vén lócán ülve. Szívjuk a bodza, s az akác illatát, mikor jön egy csapat asszony. Két-három kenyeret is cipelnek a hónuk alatt, s mikor meghallják, hogy pont az ő sorsukról filozofálgatunk, megtorpan mindegyik. — Azt mondják meg inkább, mi lesz azokkal, akik visszakérik a földjüketl? Erre bizony még a két laskodi öregünk se tudja a választ. De Tóth Andrásné most nem is tőlük várja a feleletet. — Tudja, hogy néz most ki a laskodi határ...!? A fele erdő, a másik része meg ugar. Ami jó kis föld volt, azt már mind kiosztották maguknak a petne- házi téeszirodisták! S ha megy hozzájuk az ember, küldözgetik egyik irodából a másikba. Mintha mi lennénk az ők cselédjei... nem pedig ők a tagság alkalmazottai! No, most legyünk okosak! Mondjuk azt, hogy sok helyen így van ez manapság...? Vagy mit mondjunk? Vagy csodálkozzunk, hogy már itt is... ahonnan korábban egyetlen panaszos szót sem hallott az emberi? Felhő szállt fölénk, az eddig makulátlanul kék égre. Néhány perccel később aztán végképp elmordul az idő. Mert jön egy korosodó, keskeny szájú férfi, s meglátja, hogy fényképezkedünk. Leugrik nyomban a biciklijéről. — Mit csinál itt maga? — ordít. — Van engedélye...!? Két évvel ezelőtt még milyen remek önkéntes rendőr lehetett volna belőle...! De hát elkésett szegény. A falubelijei elzavarják nyomban. Azért petró cseppent a mézbe, érezzük ezt mindannyian. A kenyeret vivő asszonyok próbálnak meg vigasztalni bennünket. Nem sok sikerrel. Elment már a kedve a beszélgetéstől Bárdi János, meg Szilágyi András bátyánknak is. Pedig mi mindenről tudtak volna még beszélni! András bátyánk már fel is állt, s menne. Ám félúton meggondolja magát. Azt azért még elmondja, miképp esett át ő régen a tífuszon. — Apám szegény, roppantul szerette a jószágokat. El is szegődött 1922-ben a nyírkér- csi gulyához. Én már nagy legény voltam, tizenhat éves. Vitt magával. Hát én majdnem belepusztultam abba! Mert elkaptam a tífuszt. Csak Kércsen, abban a kis faluban tizennyolcán haltak bele! De én megúsztam... láthatja, élek. Nevet jóízűen, s mosolyog már Bárdi János is újból. Mintha csak szél támadt volna közben, nyoma sincs már az iménti fellegeknek. Hát még mikor leül közénk Pallay József. Ő ugyan a fia lehetne a maga hatvannégy évével a két öregnek, ám azért az ő élete se kutya! Mert mit gondolnak, hogy hívták az ő édesapját!? Körtvélyessi Kulcsár Pallay Ferenc! — Nemesi, persze, hogy nemesi név — kacag a nyugdíjas felvásárló. — De hol van már az a kutyabőr! Szóval... a hagyomány szerint az ük-, üknagyapja magának Rákóczi Ferencnek, a nagyságos fejedelemnek volt a megbecsült kulcsárja. Innen származik az egyik előnév. Hát a másik... a Körtvélyessi? Vegyék csak elő a régi Magyar- ország térképét! Megtalálják ott azt a falut, ahonnan a Pallayak származnak. S ez még mindig semmi! Mert Pallay József anyai ágról is nemes. Méghozzá igazi, orosz nemes! Orlov Mária volt az édesanyja neve, akit a hadifogságból, Tula mellől hozott magával Szabolcsba Kulcsár Ferenc. Pontosan hetven esztendeje. A kis orosz asszony szült tizenkét gyermeket, s ha hiszik, ha nem, mindegyiket megtanította a saját nyelvére. Háromezer kilométerre a szülőföldjétől! gész délelőtt kérdeznem sem kellett, beszéltek maguktól a laskodi emberek. Ám most meg kell szólalnom: — Hát akkor Körtvélyessi Kulcsár Pallay Orlov József orosznak, vagy magyarnak tartja magát? — Ennek is, annak is. Álmomban még ma is gyakran beszélek oroszul... de az emberek mind laskodiak. S milyen remekül megértjük egymást!
