Kelet-Magyarország, 1991. május (51. évfolyam, 101-126. szám)
1991-05-04 / 103. szám
8 Kelet és Nyugat között És mit akarnak a nemzetek? 4. Régiók, országok és konföderációk EURÓPÁBAN ma sokan azt állítják, lejárt a nemzetállamok ideje. Sokkal természetesebbek a kisebb egységek, ezek alkothatják majd együtt az egész kontinensre kiterjedő konföderációt. Kelet-Közép-Európában is tanúi vagyunk a „szűkebb hazák" öntu- datosodási folyamatának. Az utóbbi hónapokban olvashattunk Szlovénia, Horvátország és Szlovákia önállósodási törekvéséről, de olyan történelmi tartományok is hallatnak magukról, mint Morvaország és Isztria vagy a szerb „Határőrvidék” (Krajina) Horvátországban. Megszólalnak a kisebb, már-már elfeledett népcsoportok képviselői, nemrégiben tartották például első világtalálkozójukat a ruszinok a szlovákiai Mezőlaborcon. A feudalizmus korában egy-egy királyság megannyi tartomány, kisebb-nagyobb autonóm területi egység tarka szőttese volt. Mint ismeretes, a régi magyar királyságnak évszázadokon keresztül társországa volt Horvát-Szlavónország, sajátos közjogi helyzete volt az országon belül Erdélynek. De se szeri, se száma a különböző, ki- j sebb területre kiterjedő és szűkebb jogkört jelentő autonómiáknak, mint például a kunoké, a jászoké vagy a székelyeké. A tagoltság érzékeltetésére idézzük föl, milyen önálló igazgatású területek léteztek a történelmi Szepes megye területén: Kisvármegye, Nagyvármegye, a Huszonnégy királyi város grófsága, a Bányavidék, Késmárk városa, Lőcse városa, az elzálogosított tizenhárom királyi város, Tizenegy királyi város grófsága, Tizenhat szepesi városi grófság. A nemzetté válás folyamatában a regionális vagy tartományi önállóság lehetett eszköze és gátja is a céloknak. A magyar nemzeti mozgalom egyik fontos követelése volt az unió Erdéllyel, a románok viszont a tartomány önállóságához ragaszkodtak. A szerbek megújították ekkor régi követelésüket, hogy Magyarországon belül önálló területet kapjanak, a Vajdaság végül a Bach-korszakban született meg. FÖLFOGHATJUK térségünket Európa átjáróházának is, de olyan területnek, amelynek birtoklása, összefogása döntő európai pozíciót biztosított. A középkorban több uralkodóház kísérletet tett ilyen integráció megvalósítására, a cseh Premysl-ház éppúgy, mint a mi Anjou-házúnk, vagy a lengyel Jagellók, végül a kora újkorban a Habsburgoknak sikerült. A nemzetté válás korában már nem dinasztikus keretekben gondolkoztak; és világos volt, hogy két nagy birodalomképző hatalom közé került térségünk. Nagy mozgósító ereje volt a szláv népek összetartozását, kölcsönösségét hangsúlyozó gondolatnak, hiszen a kisebb népeknek biztatást adott a jövőhöz. Viszont az orosz cári expanzió lehetőségét is előrevetítette. Voltak olyan politikusok, akik a Habsburg-monarchiát kívánták szövetségi állammá átformálni, főleg a szláv érdekeket szem előtt tartva. A lengyel emigráció — különösen 1848-tól — szlávok és nem szlávok közép-európai együttműködéséért munkálkodott, Kossuth dunai konföderációt (elsősorban Dél-Kelet-Európa felé tekintve) tervezett. Mégis, mind a XÍX. mind a XX. században nagyhatalmi célok érdekében történt meg a terület „megszervezése", általában kijátszva egymás ellen az itt élő népeket. Ezt tette a német fasizmus és a sztálini bolsevizmus is. Nem véletlen, hogy a kommunista rendszer évtizedei alatt minden internacionalista propaganda mellett országaink egymással lényegében csak Moszkván keresztül tartották a legfontosabb politikai és társadalmi kapcsolatokat. A KOMMUNIZMUS óriási méretű központosítást hozott, a helyi autonómiák tudatos fölszámolását, a tájakhoz fűződő érzelmek, hagyományok lebecsülését. Nem véletlen, hogy térségünkben a politikai változások nyomán újraélednek a regionális tudatok. Egyre többet hallhatunk olyan tájakról, amelyeket legfönnebb történelemkönyvekből Ismerünk. Morvaországban komoly erőt képez az autonóm morva mozgalom; készült nemrégiben olyan fölmérés, amely szerint a terület lakóinak 40 százaléka morva nemzetiségűnek vallja magát (természetesen mindnyájan csehül beszélnek). Jelenleg a regionalizmus Jugoszláviában és Csehszlovákiában tapasztalható legerősebben, nem egy esetben igen határozott politikai és gazdasági elképzelésekkel. Lengyelországban és nálunk sokkal kevesebbet lehet erről hallani. Romániában kényes kérdés, hiszen Erdély bárminemű különállását a román politikai közvélemény szeparatizmusnak tartja. A REGIONÁLIS törekvéseket jellegük szerint két fő csoportra lehet osztani. Részben az etnikai-nyelvi azonosság fényére hivatkozva kívánnak önállósággal bíró területi egységet létrehozni, részben pedig hagyományos tartományi keretekben gondolkodnak. Kérdéses, hogy a két szövetségi állam (Csehszlovákia, Jugoszlávia) tagköztársaságai mennyiben tekinthetők régióknak, hiszen Szlovákia vagy Horvátország konföderációt szeretne, a nemzetközi kapcsolatokban önálló szubjektumként kíván föllépni. Az utóbbi hónapokban az említettek mellett hallani lehetett regionális törekvésekről Kelet-Szlovákiában, Szlovénia Stajerskónak (a történelmi stájer tartomány szlovénok lakta része) nevezett részében. Kétségkívül a régiók ébredése napjaink egyik fontos tendenciája. Közép-Európa keleti fele évtizedek — vagy észázadok? — után elsősorban önmagáért felelős ma. Senki sem kételkedik abban, hogy szükség van a térség népeinek az együttműködésére. Úgy tetszik, a gyakorlati lépések megtételében bizonytalanok és késlekedők vagyunk. Akárhogy vélekedik bárki is, a térség európai integrációjának csökkenti az esélyeit, ha a szomszédok nem találják meg a megértés és megegyezés módját. Kiss Gy. Csaba HÉTVÉGI MELLÉKLETE 1991. május 4. Szombati GALÉRIA Törő István: Alakítja Kegyetlen görbe vonalakkal irkáinak körbe a szelek, mikor úgy hiszem, minden üzenet egyszer már mozgatta tagjaimat, de halovány mécsesként letegez a pillanat — megéledünk lásd! kibont a nyárfa is, őrizem magam, a föld nem enged, s a lélek csak lassan emel, most csöndben létezni volna jó, de nem lehet csak legyinteni a hangoskodásra, az ember megy, továbbáll, közben alakítja a tájat s magát, és dühödt hangyaként hadonászik ősei törvényével, miközben előkészíti a távozást, és egyedül marad, akár egy pézsmamályva, és egyre csak vár egy sugaras szétnyílásra. Balogh Géza: Szélben Hangulatok és perek Az 1948—49-es évek hangulatjelentéseiböl A „Rákosi-diktatúra elvő évei” című dokumentumkötet segítségével képet alkothatunk arról, hogy megyénk lakossága hogyan fogadta a változásokat; tanúsított-e — és ha igen, milyen — ellenállást a politikai folyamatokkal szemben; milyen hírek alakították véleményét. 1948-ban komoly ellenállás fogadta az iskolák államosítását. Az országszerte nagy port felvert pócspetri ügyet közismertsége és a közelmúltban megtörtént újraértékelése miatt e helyt nem részleteznénk. Érdeklődésre tarthat számot azonban annak feltárása, hogy az iskolák államosítását és az egyház elleni politikai nyomást ellenzők milyen módon tudták kimutatni érzelmeiket. Nyíregyházán például „...órákon keresztül zúgtak a harangok és miséztek. A misén uszítás nem történt nyíltan, de ...oda hatott a misét tartó pap, hogy egy csomó asszonyt megsirattasson.” Bujon, Kenéz- lön, Vencsellőn, Ajakon, Ramo- csaházán és még néhány községben atrocitásoktól mentes megmozdulások voltak. Az új hatalom arra törekedett, hogy a szószékeket ne lehessen a régi politika céljaira felhasználni. Szerette volna elérni, hogy az egyház emberei — tekintélyes polgárok — a változások elfogadása mellett szóljanak. Ezért fontosabb egyházi ünnepek előtt több helyen is bizottságokat szerveztek, melyeknek tagjai ebben az értelemben beszélgettek el a lelkészekkel. A nyírbátori főjegyző arról számolt be 1948 szilveszterén, hogy a járás területén a ,,klerikális reakció" elleni harc jegyében újév előtt három népi bizottság is felkeresi a papot. Az első csoport 31-én délelőtt 11 órakor látogatja meg. Ezt követi délután kettőkor egy újabb csapat az UFOSZ és a FEKOSZ képviseletében, egy értelmiségivel együtt, majd a nőket képviselő MNDSZ-aktivisták következnek, élükön a vezető jegyzővel. Valamennyien tolmácsolják a közóhajt: a lelkész szószékről ítélje el Mindszenty tevékenységét. Ha enged a rábeszélésnek, akkor ezt már a szertartás előtt tudottá kell tenni a községekben, nehogy később meggondolja magát. A „mindszentizmus elleni küzdelem" 1949-ben is folytatódott, így tanúi lehetünk a passzív szembenállásnak is. Nyíregyházán például diákfelvonulást szerveztek, hogy színvallásra késztessék a helyi egyházi vezetőket. Azonban sem a római katolikus, sem a görög katolikus plébános nem vállalta a tüntetők előtti megnyilatkozást. A feljegyzést készítő MINSZ-titkár becsült adata szerint a diákifjúság mintegy 40%-a passzív vagy közömbös a klerikális reakcióval szemben. Közben már érződött a radikális gazdasági változások előszele is. Először a suttogó propaganda hozta a híreket: .....elviszik a terményt mindjárt a cséplőgéptől és a görögöknek adják oda.” „...a kormány a baromfiállományt is elveszi...” Az ilyen és a ,,kolhozosítás- sal” kapcsolatos hasonló híreket a tiszadobi nemzeti bizottság a szellemes „csajkamesék" elnevezéssel illette. Hatásukat azonban nem szabad lebecsülni. Egyáltalán nem volt könnyű és népszerű dolog a szövetkezetek mellett agitálni. Először a táblás művelés előnyeivel akarták megismertetni a parasztságot, ezért előadásokat szerveztek. A tájékoztatókra általában falugyűlések keretében került sor. A januári estéken egy- egy községben többszáz ember is összejött. Sok helyen passzívan végigülték az előadást, legfeljebb az azt követő, egymás közötti beszélgetésekből derült ki, hogy idegenkednek a közös ényes és mégis bágyadt volt a szeptember végi vasárnap reggel. A templom előtti parkot átlósan átszelő keskeny járdákon feketébe öltözött falusiak ácso- rogtak. A férfiaknak általában szorosra gombolt és vakítóan fehér volt az ingnyakuk, s pirosán, feszesen ragyogott frissen borotvált arcbőrük. Olyanok voltak, mint hajdanán a parasztok, de inkább csak árnyképek voltak már. Többségükben idősek voltak, és a régi szokásnak hódolva elidőztek istentisztelet után egy kicsit egymás társaságában: szót váltani, szót hallani. Az asz- szonynépség és a feltűnően kevés számú fiatalság mihamar elszéledt. A templomajtók sarkig tárva voltak, az orgona még zúgta a Perelj, Uram méltóságes strófáit. Az utolsók között lépkedtem ki az egyik oldalajtón, komoly tartással és elbódulva az iménti ünnepélytől, amely főként azzal hatott rám, hogy gyerekkoromat idézte. Egy nullásra nyírt fejű, nagy fülű suhanc trappolt el mellettem, s profánul, hetykén fütyülte a szent ének dallamát. Ez a kocsmai tempó haragra lob- bantott, s legszívesebben nyakon legyintettem volna, de ő, gazdálkodás gondolatától. Voltak persze botrányos gyűlések is, például Kéken, Nyírbodányban, Oroson. Több helyen az újgazdák, újonnan földhöz jutottak voltak a hangadók az egyéni gazdálkodás védelmében. Néhány településen egyéni akciókra is sor került. Mezőla- dányban pl. a következő rigmust terjesztették falragaszon: „Ne búsulj te kulák, Lesz még neked tanyád, Agyon vered nemsokára a kommunistát.” Több mint 40 év távlatából nehéz eldönteni, milyen volt az emberek jövőképe. Erezték-e a közelgő diktatúra hideg szelét, vagy a politikai mozgások (népi bizottságok és a DÉFOSZ megalakítása) és a választásokra való felkészülés lekötötte, a figyelmüket és energiájukat. A minden bizonnyal meglevő aggodalmat, szorongást és félelmet tükrözik a szárnyra kelt rémhírek: „A Népfront győzelme esetén Magyarország a Szovjetunió tagállama lesz.” „A választásokon a nyugati hatalmak fegyverrel fognak beavatkozni.” Több, 1949 márciusában még rémhírnek minősített félelem akár a csík, eliramodott mellőlem. Felindulásom pillanatig tartott csupán, aztán ismét beboltozód- tam emlékeimbe, s a templomi hangulatba. Olyan jólesett mindez, hogy nem akartam még elmenni, és a templomkertben ácsorgók közé vegyültem. Minden arcra emlékeztem látásból, az öregek azonban nem tudták ki vagyok, és éreztem, hogy feszélyezem őket. Ez a tény engem is zavart, s idétlenül őgyelegtem, úgy tettem, mintha keresnék valakit. Innen-onnan elkaptam egy- egy szót, a termelőszövetkezet dolgairól, időjárásról, világpolitikáról. Valaki többször elismételte, hogy jövő télen majd fűteni kell a templomot. Olyan beszélgetőcsoporthoz érkeztem, amely teljes szélességében elfoglalta előttem a járdát. Pillanatra megálltam, mert nem tudtam eldönteni, hogy utat kér- jek-e, mintha tovább akarnék menni, vagy pedig visszafordulazonban később valósnak bizonyult: ,,A Népfront győzelme után megszűnik a magántulajdon, összeszedik a kulákokat, megalapítják a kolhozokat. ” A változások lázában az is előfordult, hogy teljesen jószándékú intézkedések mellé kapcsolódtak hátborzongató feltételezések. A nyírbátori járásban például elterjedt a hír, hogy a BCG oltások ugyanazt a cél1 szolgálják, mint 1944-ben a zsidókkal szemben alkalmazott eljárások, csak itt injekcióval oltják ki a gyermekek életét, nem gázosítással. Hogy a védőoltásokat be lehessen adni, külön felvilágosító és igazoló kampányt kellett szervezni, amely bizonyította, hogy az oltásban nemcsak a keresztény és parasztgyermekek, hanem a pártfunkcionáriusok gyermekei és a zsidó gyerekek is részesülnek. Ebben az ügyben tehát lecsillapodtak a kedélyek. A választások után azonban keményedéit a helyzet. A rémhírterjesztőkre, a2 ellenállókra rossz napok jöttek Hangulatjelentések helyett bíró perekben találkozunk velük. jak. Már-már az utóbbi mellet döntöttem, amikor a beszélgetői között felismertem Köti Éliást, í részeges iparosmestert. Jól em lékeztem rá, magam is kísérget tem gyerektársaimmal együtt amikor be volt rúgva, és kórus ban kiabáltuk utána a róla szólt gúnyos mondókát: Köti Éliás, ki nek a töke hetvenhét ki lás... Hallomásból tudtam, hogy szí nes életű volt valaha Éliás; sol helyi műkedvelő alőadás bonvi vánszerepét játszotta, gálám kalandok híre szállt a nyomában s aztán bonyolut és botrányét fúlt pénzügyi vállalkozásba kéz dett, de bármit tett is, érdeklő dést ébresztett, mert nemcsak jt vágású férfi, hanem mindenkép pen jelentékeny személyiség h volt. Rá jellemző módon nősült megszöktetett egy szépasszony az éppen helyben veszteglő ván dorcirkuszból. Ámde stíluso: maradt a folytatás is: a követke ző évben elszökött tőle az asz Bányász Jánosnc Csák Gyula: Csend M Kelet agyarország
