Kelet-Magyarország, 1991. május (51. évfolyam, 101-126. szám)
1991-05-04 / 103. szám
1991. május 4. 7 Másképpen lesz vegret Tehetségpazarlás? K ezdünk kikopni a tehetségekből, sok szakmában érezhető a felhígulás, a dilettánsok térnyerése, és ez nagy baj — panaszolta ismerősöm. Kisvártatva, miután jobban elgondolhatott a dolgon, helyesbítette előző vélekedését. Úgy fogalmazott: tulajdonképpen nem lett kevesebb a tehetséges ember az utóbbi években, mint előzőleg volt, hanem jobban elkótyavetyéljük őket. Pedig a sokat emlegetett rendszer- váltás, amely csak folyamatként, nem pedig egy nagy ugrással képzelhető el, nagyon is megkívánja a tehetséges emberek sokaságát. Azaz: minden poszton az lenne a kívánatos, ha az egyetlen mérce — az etikai tartalom, a becsületés- séq mellett — a tehetség lenne... Továbbgondolva ismerősöm eszmefuttatását a tehetségről, mint az egyik legfontosabb emberi értékről, eszembe jutnak a lapunkban is gyakran közölt hírek, tudósítások a tehetséges fiatalok kiválasztásáról, gondozásáról, a részükre tartott tehetségkutató versenyekről. Mindez rendjén is lenne, de arról már igen keveset tudunk, mi történik velük később, révbe jutnak- e, vagy elkallódnak a társadalom és önmaguk számára. De legalább ennyire izgató kérdés a már felnőtt emberek tehetségével való sáfárkodás, ami az utóbbi, átmeneti időszakban, úgy tűnik, mind inkább magánüggyé törpül. Természetesen az okos bánásmód a tehetséggel sok tekintetben az egyénen múlik, így magánügy. De az emberi agy szürkeállományának kihasználatlansága, ismerő1 söm szavaival élve, csak hátráltatja az előbbre jutást, még ha nem is mindig veszünk róla tudomást, s más okokat keresünk a lassú fejlődés magyarázására. Ki védi, ki becsüli hát napjainkban a tehetséget, amikor velünk élő gonddá vált az állástalanság. A megyében is már két-háromszázra tehető a munkanélküli segélyen vagy alkalmi pénzkeresésből élő diplomások száma. Aligha van ember, aki választ tudna adni a kérdésre, legfeljebb meditálni, találgatni tudunk. O lyan tapasztalatokról hallunk, hogy sok helyen a privatizáció nemhogy felszínre dobná a tehetséges szakembereket, néhol még hátrány is a magasabb képzettség, az átlagon felüli tehetség. Tudunk olyan példákról is, amikor egy-egy gazdaságid munkahelyen késhegyre menő viták előzték meg a muhka mellett tovább tanuló alkalmazását az Élj gazdasági társulásban. Nem egyszer az érv az volt, itt nem munka mellett tanuló munkatársakra, hanem üzletet, pénzt hozó emberekre van szükség. Ahol tudtak, igyekeztek is megszabadulni tőlük. így akárhogyan is kerülgetnénk, az egyéni tehetség ápolása és kamatoztatása a mai időszakban inkább magán-, mint közügy, bár tartok tőle, később nagy árat fizetünk érte. Tehetségesen pazaroljuk a tehetséget... Vidéktudat S ' ok szó esett egy időben a vidéki Magyarországról, mint fogalomról. A vidék helyéről és Szerepéről az ország politikai, társadalmi, szellemi térképén. E tudathasadásos állapdt — hogy létezik a 2 milliós főváros, és létezik a 8 milliós vidéki Magyarország'— sokakban végletes nézőpontokat és mentalitást is kialakított. Mintha az embernek ebben is két énje lenne, és azok nem éppen békességben élnek egymással. Az egyik én azt mondja, a főváros vízfej, mindent magához vonz, elnyomja a vidéket, lenézi a nem budapestieket. A másik én így szól vissza: nálunk még van értelme az emberi kapcsolatoknak, itt még tudnak örülni egymásnak az emberek, ezért tiszta dolgok csak vidéken születnek. Tegyük még hozzá ehhéz az énhez azt: olykor ezek hangoztatása ellenére is, igen sok nem Budapesten élő állampolgárban gyökeret ver egy kisebbségi komplexus, amelynek lényege, hogy szinte tudat alatt mégis másodrendű állampolgárnak érzi magát, mert vidéken él. Erőlködni, bizonyítani akar, s nem mindig rendelkezik annyi emberi és szakmai önbizalommal, hogy emelt fővel álljon a pesti kolléga mellé, mondván, vidéken is lehet fővárosi színvonalon gondolkodni, művelődni, szakmát gyakorolni, igényes életformát kialakítani. Ez tehát a „köztes én", de létező és olykor bénító hatása nem mesterkélten előráncigált újságírói fogás. Úgy tűnik, még hosszú ideig nem tudunk szabadulni a lelki tehertől, a vidéki Magyarország láthatatlan bélyegétől, aminek további hullámverései is érzékelhetők. Nemcsak a főváros és együtt a vidék néz szembe egymással. Létezik egy lenyomat a vidéki Magyarországon belül is. Egy nagyobb múltú és lélekszámú, a tájegységben vezető szerepre vágyó megyeszékhely is kerülhet érdekellentétbe olykor egy kisebb várossal megyén belül és azon kívül. A vidéki Magyarország egyes területei is tovább osztódnak. N em haszontalan elgondolkodni olyan tennivalóinkon is, mint a vidéki Magyarország egymáshoz való viszonyának pallérozása, egy egészséges vidéktudat megalapozása, amelyben idegen az egyoldalú fővároselle- nesség. De helye van az egészséges lokálpatriotizmusnak, amely nem helyezi az országos érdekek fölé a helyit, de nem is kicsinyíti önmagát, egyenrangú része kíván lenni az országnak. Mert köztudott, egészséges testrészek nélkül nem létezhet egészséges szervezet... Páll Géza || Kelet A Magyarország HÉTVÉGI MELLÉKLETE A foltozás is lehet művészet BECS—BUDAPEST FOLTMOZAIK-KIÁLLÍTÁS A foltozás talán csak nagymamáink világából ismert, amikor még nem nagyon futotta újabb ruhára, s folt hátán foltot toldozgat- tak kisinggé, köténnyé vagy nadrággá. De ki hinné, hogy ez a foltozás más országokban népművészetnek számít? Hazánkban ez újnak számító kézimunkával foglalkozik Czáka Sarolta, aki egyébként a Kertészet és Szőlészet című havilapnak az újságírója. A foltmozaik valójában Európából került ki Amerikába, ahol széles körben művelik. Az utóbbi években azonban visszatért Európába, s szinte már a világ minden táján foglalkoznak e kézművességgel. Ami nem más, mint szabályos, mértani idomú, vagy szabálytalan alakú textildarabokból mozaikszerűen össze- vart takaró, párna, függöny, falikép. Először a foltdarabkákat kell összerendezni, amit összedolgoznak egy vatelin jellegű töltelékkel és egy béléssel. A három réteget aztán együttesen steppelik, tűzik. Mindehhez rendkívül nagy akaratra és türelemre van szükség, no meg egy kis fantázia is kell. — Valóban rendkívül munkaigényes a foltvarrás, ezért Budapesten már két éve megalakítottuk a Margaréta Kört, ahol kalákában végezzük a munkát. Egyedül az ember nem jut semmire. Mindenki nagyon pontosan dolgozik, hiszen itt egymásra épülnek a műveletek. A varrókor tagjai között persze felmerült az is, hogy jo lenne pénzt keresni ezzel, de nekem nincsenek anyagi céljaim. S ha bárki erre késztet, akkor részemre vége a dolognak. Ezt ugyanis nem tudom beilleszteni az elképzeléseimbe, mert én nem akarok megszabadulni ezektől a tárgyaktól. — Az egész foltozási „mániám” egyébként úgy kezdődött, hogy hasonlóan, mint a legtöbb háztartásban, nálam is rengeteg textilhulladék halmozódott fel, s szerettem volna ezekkel kezdeni valamit. Csak nem tudtam, hogyan induljak el. Először szőnyegkészítésen gondolkodtam. Aztán találkoztam Dolányi Annával, aki Debrecenben már világra szóló sikereket ért el, s ő elmondta, hogy mindezt már kitalálták. Egy könyvből a technikáját elsajátítottam, s aztán rájöttem, hogy ez egy egészen érdekes dolog, nöt Van, aki a foltmozaikot egészen más alapokra helyezte. Például mindenféle háztartási kellékeket csinálnak belőle. Én viszont a párnáknál letettem erről. Azokon is csak a mintákat próbáltam ki, egy-egy új motívumnak a menetét. Én nem vagyok híve annak, hogy hétköznapi célra használják ezeket a kézimunkákat, mert annál többet érnek. Ha egy piros-fehér anyagot összeválogattunk és csinálunk belőle egy sakktáblaszerű mintát, s lesz belőlé egy klassz kis kötény, azt képtelenség magunk elé kötni, s abban kavarni a gulyáslevest. A foltvarrásnak évezredes hagyománya van. A készítésének vannak-e íratlan szabályai, olyan varrási titkai, amit mindenkinek be kell tartania, vagy szabadon lehet variálni? — Minden országnak megvan a sajátossága, nagyon érdekes módon különböznek a stílusok, az irányzatok. Magyarországnak ebben még nincs önálló arca. Természetesen van egy klasszikus irányzat, ami nem változik, de a régi mintákat különböző módon dolgozzák fel, melyeknek más-más nevük van, így például Jákob létrája, Ohio-csil- l?g, nagymama virágoskertje. Én a németeket szeretem, bár igazán nem ismerem a világmezőnyt. A foltmozaik-készítés több háziasszonynak adhat új ötleteket a kézimunkában, hiszen régi anyagokból szép függönyöket, takarókat, térítőkét, táskákat lehet varázsolni. Használt ruhákból egy kis kézügyességgel csodálatos dísztárgyak születhetnek. S nem kell hozzá más, csak türelem és egy rongyoszsák. — Ezt a foltvarrást azonban csak egy ideig lehet rongyos- zsákkal győzni, mert ha belejön az ember, akkor egyre több pamutanyagra lesz szüksége, de olcsó kilós boltokban is hozzá lehet jutni jó minőségű textilhez. Nagy ábrándom most az, hogy létrejöjjön a Bécs—Budapest foltmozaik-kiállítás. Tavaly ugyanis megismerkedtem egy osztrák csoporttal, s most együtt szeretnénk bemutatni a munkánkat. De csak akkor csináljuk meg, ha az igényes, mutatós környezetben kivitelezhető, mert ha nem jut például száz forint damilra, akkor az egész nem ér semmit. A közeljövőben egy foltmüvész meghívására reszt veszek Münchenben egy tanfolyamon, ahol remélem, sok újat fogok megtudni. Czáka Saroltától Nyíregyházán, az Ifjúsági Centrumban a résztvevők így is sok érdekes, szép dolgot tudhattak meg a szükségből született művészet titkairól, amit idegen szóval „patchwork”- nek hívnak. Az előadó ápolt, rövid frizurájához jól illett szolid megjelenése, egy fehér blúz, tarka, bő szoknya egy sötétkék mellénnyel. S mint ruhákkal, textilanyagokkal foglalkozó embernek a következő a véleménye a mai női viseletről: — Engem rettenetesen zavar az egyenöltözet, amikor egymást utánozzuk. Ha valaki elkezd hordani egy virágmintás szoknyát, akkor mindenki olyat vesz fel, természetesen én is. így feladjuk az egyéniségünket. A színekben nem szeretem a világító, rikító ösz- szetételt, s már a feketét sem nagyon kedvelem. Bojté Gizella Születendő gyermekemnek A MÚLT HÉTEN eltemettük nagyapádat. Esős, szomorú március végi nap volt. Mintha csak az életét példázta volna. Egész nap csöpörgött, egymást kergették a felhők. Olykor már kitisztulni látszott az ég, aztán újra csak eleredt aZ eső. A temető is olyan volt, mintha tűzvész pusztította volna. Kidobált, régi sírkövek, a felperzselt gaz pernyéje borította a mélyben korhadó csontokat, elődeink csontját. Kell a hely az újaknak, a jövő halottainak... A kopott sírköveket halomba hordták. Ki tudja, mi lesz a sorsuk? Talán majd beépítik egy új ház falába, vagy járdát raknak belőle a ravatalozó felé... A temetőkútnál még ott áll a tábla nagyapád jól ismert betűivel: „Szemetet lerakni tilos!” Még a fejfák egy része is az ő keze vonását viseli. A rozzánt, öreg házban még ott pihen a hosszú orrú ropánt gyalu, ahová ő tette legutóbb. Őrzi a kezünk nyomát: nagyapámét, apámét és az enyémet. Ok már megpihentek. Ott fekszenek együtt, hármasban a tassi öregtemetőben. Nagyapám, a pörge bajszú asztaloslegény, nagyanyám, aki a tűzhely mellől óvta a családi békét, s apám, aki másoknak álmodott harmóniát. A maga életébe oly kevés jutott. Amikor a szemerkélő esőben leeresztették a koporsót a sírba, amikor dobolni kezdtek rajta a nehéz hantok, kibuggyanó könnyeim helyére is súlyos örökség rakódott. Felnőtté váltam. Az én sorsom lett, hogy megvalósítsam az ő álmaikat. Meg a magamét is, melyet még együtt szövögettünk. Talán ez volt apám végső üzenete abból a másik világból, ahonnét szólni már nem lehet többé. Talán ezért hagyta rám a család öreg Bibliáját, melyet a bejegyzés szerint Molnár ükapám vett 1874-ben. Ő csak a nevét írta bele, s mellétett egy újságkivágást: az egyik novellámat. Az öreg Biblia mellett megtaláltam a rég elfelejtett verseimet is. Egy dossziéba gyűjtötte, s ráírta figyelmeztetésül: „Lacika,összes versei nullától huszonöt éves korig”. így szembesített apám a síron túlról hajdani önmagámmal. Milyen érzés egyszerre felnőttnek lenni negyvennégy évesen? Furcsa és kegyetlen. Eddig volt apám, akihez tanácsért fordulhattam, volt szülői ház, mely mindig hazavárt. Volt egy kis falu tele gyermekkori játszótársakkal... Apám halott, a ház oldala kidűlőfélben, s a gaztól fölvert udvaron csak az öreg macska várja haza hűséges makacssággal, hitetlenül a gazdáját. A régi játszótársak is elszéledtek, megőszültek, megkopaszodtak. Van, aki már soha többé nem térhet vissza. Ott fekszik, nem messze apámtól, egy frissen hantolt sír alatt. De az álmok, az álmaink tovább élnek. Tudom, az enyéim is benned szövődnek majd tovább. Nagyapám, aki két világháborúban hordozta végig a hátán a borjút, békéről álmodott. Békéről, jogról, egy boldogabb világról, ahol a józan értelem uralkodik. Apámnak is jutott egy világháború. Aztán a félelemben átvirrasztott éjszakák: nem jön-e érte a „meseautó”? S mire elmúltak a rettegett éjszakák, magányosan virradt föl rá a hajnal. Harcolt hát tovább önmagával, a maga teremtette álomvi- lággal, s meghalt egyedül. Egyedül, ahogy megszületett... A Ml SZÁZADUNK kegyetlen század. Európa csendjét csak kétszer verte föl a minden zugot betöltő harci zaj, de soha nem múlt el a rettegés. Amikor azt mondtuk, béke van, pokolgépek robbantak a repülőgépek fedélzetén, orvgyilkosok lestek ránk az utcán, és nem múlt el nap, hogy az egész világra azt mondhattuk volna: elnémultak a fegyverek. A mi századunk megszülte a televíziót, s idegenné tette a testvéreket. A mi századunkban Kisétálhatott az ember a világűrbe, megjárta a legmélyebb tengerek iszapját, de milliókat pusztított el az infarktus, és nem találtuk meg az influenza ellenszerét. A mi századunkban ehetővé tettük az algát, felhőkbe nyúló palotákat építettünk, és láttuk, hogyan pusztulnak éhen milliók az afrikai sárkunyhókban. Megtanultuk, mit jelent a számítógépvezérlés, az ipari robot, a munkatermelékenység, meg az üzemszervezés, de lassan elfelejtjük, mit jelent a szó: szeretet, barátság, becsület. Azt mondjuk helyette: érdek. Én még tudom, hogy nem azonos fogalmak... A mi századunkban sorra épültek a kenyérgyárak, s melléjük atomrakétákat telepítettünk, hogy megvédjék a mindennapi kenyerünket. Végül annyi lett a rakéta, hogy elveszett köztük a kenyér. 4_e kellene szerelni mindet, de félünk, hogy a másik oldalon nem ezt teszik. Félünk, mert túl sok már a Földön az ember, s félünk, mert nálunk egyre fogy. Félünk, hogy megszenvedett múltunk öröksége nem egy jobb világ lesz, hanem egy mindent elsöprő atomrobbanás. A minap orvoshoz kísértem anyádat. Rutinvizsgálat volt csupán. Meghallgatták a szívdobbanásodat, aztán ultrahanggal megvizsgálták, rendben fejlődsz-e. Igen, minden rendben van. Tudjuk, milyen ritmusban ver a szíved, hány millimétert nőttél az utóbbi vizsgálat óta. Az orvos azt is elárulta, hogy pisze az orrod, s gyakran szopogatod az ujjadat. Már nem vagy embrió, lassacskán Ember leszel. Még néhány hónap, s rácsodálkozol a világra. Tudom, sírni fogsz. Mi is ezt tetük annak idején... Ez a világ jóval kegyetlenebb, mint ahol most próbálgatod ki fejlődő izmaidat. Nem tudom még, fiúnak születsz-e majd vagy lánynak. Számomra az a fontos, hogy Ember légy, akire rábízhatom álmaimat, mint ahogy rám bízta nagyapám, apám. A TE SZÁZADOD már a huszonegyedik lesz. A jövő század felnőttje leszel. Talán szebb, boldogabb lesz, mint a miénk. Én hiszem, akarom, hogy így legyen. Ti csak régimódi mesékből ismeritek majd, mit fed az a régi, kivesző szó: háború. Ha rakétáról olvastok az újságban, az csak egyet jelenthet: a járművet, mely csillagközi utazásra visz. S az atom újra azt jelenti majd, amit egykor: az anyag kétezer éve ismert legkisebb részeit. A maghasadás pedig egyszerű üzemanyag. Most kitapintom rugdalózó lábacskáidat, és betölti a szívemet a hit. Nem földön túli csodákban hiszek én, nem magas trónusú istenekben, hanem Benned, Bennetek, az Ember fiaiban. Hiszem, hogy bennetek felnő majd az értelem, s megteremtitek azt a békét, jogot, boldogabb világot, melyről hajdan az én nagyapám álmodott. T. Ágoston László
