Kelet-Magyarország, 1991. május (51. évfolyam, 101-126. szám)

1991-05-18 / 115. szám

1991. május 18. HÉTVÉGI MELLÉKLETE Vígjáték az évad végén A kaktuszvirág illata Sok-sok tanulmányt írtak már a siker természetéről. A dráma­történet, de különösen az opera- irodalom ismer olyan eseteket, amikor a darab néhány évvel csúfos bukása után viharos si­kert aratott. A kaktusz virágának nem kel­lett megbuknia ahhoz, hogy si­kert arasson, mert megszületése óta kasszasiker abban a szín­házban, amelyben bemutatják. Bizonyára így lesz ez Nyíregy­házán is, ahol az évad utolsó be­mutatójaként került színre. Mi kell a sikerhez? Érdekes vígjáté­ki helyzet, szellemes szöveg, slágergyanús zene, könnyed szí­nészi játék és fogékony közön­ség. A kaktusz virága arról szól, hogy a valóságban olykor szük­ség van a mesére, de előfordul­hat: a mese önálló életre kel, és valósággá válik. A vígjáték cse­lekménye, belső történései szóra sem érdemesek, hiszen egy sa­játos kispolgári világ termékei. A híres fogorvos asszisztense ar­ról álmodozik, hogy egyszer ész­reveszi a főnöke, és a szerelem kölcsönös érzéssé válik. De Ste­phanie csúnyácska, legalábbis annak mutatja magát, érzelmeit akarja palástolni, amikor tüskéi­vel fordul a doktor felé. Julien, a hódító fogorvos pedig nem veszi észre, hogy a közvetlen közelé­ben is lángol valaki. Hódít, de nősülni nem akar. Kitalálja hát, hogy nős, sőt, három gyermeke is van. Antónia el is fogadja ilyennek, de egyszer feltámad benne a vágy, véglegesíteni ezt a kapcsolatot. És ekkor kezdődik a bonyodalom. Antónia látni akarja a feleséget, a három gyer­meket, mert nehezen venné a szívére, hogy miatta boldogtalan legyen bárki is. Az előadás végé­re rendeződnek a frontvonalak, mindenki megkapja akit megér­demel: Stephanie valóban Julien felesége lesz, míg az álom Antó­nia a korban hozzáillőbb Igorral köt házasságot. Itt a vége, fuss el véle! A szerelmi vígjátékok be­járatott szabályai szerint. Tartok A kaktusz virága: a szerelem. Molnár Erika és Gados Béla (Ha- rasztosi Pál felvétele) tőle, hogy az élet ilyetén elrende­zése is szerez még híveket az előadás számára, de úgy gondo­lom, inkább a színészi játék az, amelynek a kedvéért érdemes az«előadást megnézni. A kaktusz virága alkalmat ad arra, hogy néhány nagyszerű színészi ala­kításnak tapsolhassunk. Zsótér Sándor rendezői érdeme, hogy a történet világképét ironikusan átszínezte, fanyarabbá tette. A színpadkép is (Ambrus Mária), a jelmezek is (Papp János) azt sugallták, hogy az ábrázolt világ fölött eljárt az idő. De leginkább a színészek játékában volt ez tetten érhető. Gados Béla Julienje nem iga­zán hódító ember. ’Nehéz róla elképzelni, hogy a karjaiba hulla­nak a nők. Inkább kiöregedőben lévő férfi, aki nem akarja tudo­másul venni: a fiatalok a fiatalsá­gukkal hódítanak. Gados Béla tette a fejét, hogy haja ne takarja el a szemét, és minden meggyő­ződés nélkül felnevetett. ,,Szü­leid előtte váltak el?”— kérdezte Tibor, aki itthon évfolyamtársa volt az egyetemen. „Á, nem, már azóta. De már akkor sem éltek valami jói. Nehogy azt hidd, hogy azéd nem megyek haza. Ha már idejöttetek, láthatjátok, hogy ezt otthon nem találom meg. ’’ Hosz- szú másodpercekre csend tele­pedett közénk. Csak a menet- rendszerű hullám robaja törte meg, közben pedig a léghajó motorjának a berregése. Julcsi hanyatt feküdt, sapkájának sild­jét a szemére húzta. „Úgy repülnek el heteim, hó­napjaim, hogy alig-alig van időm valami egyébre. Délelőtt tenisz­leckéket adok, tudjátok odahaza is nagy voltam teniszben. Délu­tán egy iskolában dolgozok, ahol a tanároknak készítem elő az órákat. Itt nem olyan sematikus az oktatás, mint otthon. A peda­gógus válogathat, hogy melyik tankönyvből mit vesz át. Rette­netesen érdekes és igényes munka a kezük alá dolgozni. Este hattól pedig egy olasz étte­remben vagyok..." Megfordult, ránk nézettt, és a szokott, kény­szeredett mosollyal mondta: „...felszolgáló. Igen, pincér. Cso­dálkoztok? Meghívlak bennete­ket vacsorára. Nézzétek meg hogyan kellene kinézni egy nor­mális étteremnek." Idétlenül hallgatott a társaság. Tibi törte meg a csendet. „Azért „valakire” csak van időd..." „Naná, majd apáca leszek." Felszakadt belőle az első őszin­te hahota. Mohó kezekkel mata­tott táskájában, és egy halom színes fotót szedett elő belőle. Zord északi tájak tűntek fel a képeken. Zúgó hegyi folyók mel­lett sárga széldzsekiben kapasz­kodott egy jóvágású férfibe, az­zal a mosollyal, mely nem a szebbek közül való. Szélborzolta haja a gép által kimerevítve nem keltett jó benyomást. Egy másik képen idős házaspár társaságá­ban ugyanők. „Apósjelölt?" — jópofáskodott Tibi. „Hát, mit tu­dom én..." Felugrott, és elrohant a habok felé. * A hullámok közelebbről még ijesztőbbek voltak. A fagyos le­helet, ami kísérte őket, fel se tűnt. Srévizavi sodortak végig a parton, mint egy falka kamion. A hullámlovasok emberfeletti erő­vel küzdötték be magukat valami száz méterre, ahol felálltak a deszkájukra. Aki elvétette, úgy repült, mint egy könnyű forgács. Egy toronymagas víznyelv min­ket is elkapott, kezünk,' lábunk majd’ eltört, amint kiterített ben­nünket a partra. „ Ettől a gerin­ced is megroppanhat" — száro- gatta a haját Julcsi. Engem tótá­gast állított a hullám, és a tegna­pi leégés hólyagjait ledörzsölte a homok. A könnyem majd’ kicsor­dult a kíntól. Julcsinak hatkor kezdeni kel­lett az étteremben, így szedelőz- ködni kezdtünk. A társaság szétszakadozott, mi lemaradtunk egy kissé, csak beszélgetés­foszlányok hallatszottak hátra lánytól és Tibortól. „Anyut fel szoktam hívni, tudod nagyon jó, hogy Debrecent crossbáron le­het tárcsázni". „A fatert?" — kérdezte Tibor. „Már Bátor is be van kötve". „Tényleg" — tor­pant meg Julcsi. „Fel kellene hívnom... van két éve, hogy nem beszéltem vele." különösen a második felvonás­ban jó, akkor, amikor szabad fo­lyást enged a figurának. Vannak kifejező gesztusai, árnyalatai annak a felismerésnek a kifeje­zésére, hogy Stephanie mellett a helye. A címszereplő Molnár Erika igazi „kaktusz”. Az első felvo­násban még az az ember érzé­se, hogy nem az övé a szerep, de a másodikban minden kétsé­get kizáróan meggyőz a téve­désről. Szabályosan kivirul a szemünk előtt, olyanná válik, akit valóban meg lehet szeretni. A darab slágerének eléneklésé- ben (Jamaicai trombitás) pedig remekel. Régóta várunk arra, hogy egyszer Molnár Erika is „uralja" a színpadot. Majzik Edit Antónia szerepé­ben igazi meglepetés volt. Nem tudok szabadulni a gondolattól, hogy ebben barnára festett haja is ludas. Érvényesebben tudott jelen lenni: bájos volt és hódító, temperamentumos és szenvedé­lyes. Nő volt. Jó nő. Ilyés Róbert Igor szerepében nagyszerűen oldotta meg a feladatát. Az első felvonásban aktív lehetett, a másodikban kicsit háttérbe szo­rította a szerző. Simor Ottó Nor­bert szerepében a tőle megszo­kott színvonalon oldotta meg az öreg, de kéjsóvár férfi szerepét. A vígjátéki hangulat egyik motor­ja volt. Csorba Ilona énekesnője a szerelem romantikus szálait szövögette a zene nyelvén. Pan- kotay István alezredese kissé „kilógott” a profik közül, Orosz Annának ezúttal nem jutott külö­nösebben nehéz feladat. Minden jó, ha jó a vége. A Mó­ricz Zsigmond Színház ezzel a darabbal kezdi a következő év­adot. Reméljük, hogy a tapsok­ból jut majd az egész szezonra is. Nagy István Attila Kocsis Zoltán művészetről, politikáról, menedzselésről Jótékonysági koncertet adott a közelmúltban Má­tészalkán Kocsis Zoltán zongoraművész, aki odavaló születésű feleségével Hauser Adrienne zongoramű­vésszel 1989 őszén alapítványt hozott létre a szatmári térségben élő fiatal tehetségek felkarolására. Beszél­getésünk abból az alkalomból készült, hogy a nagy sikerű koncert bevétele újabb összeggel gyarapítja az alapítványt. — Hogyan alakul az alapít­vány sorsa? — A várakozásnak megfele­lően. Különböző üzemek, intéz­mények adtak változó összege­ket, és eddig egy magánszemély is támogatta az alapítványt, melynek jelenlegi tőkéje csak­nem háromszázezer forint. Ez az összeg nem elegendő arra, hogy minden arra érdemes fia­talt jutalomban részesítsünk, ezért igen erős szelekcióra kényszerülünk, s ez végül is nem baj. Idén 12 jelentkező kö­zül választottuk ki az öt díjazot­tat. Második alkalommal oszthat­tuk ki a pályázat díjait, összesen 35 ezer forintot. Most főképp nyári kurzusok, táborok, tovább­képzések finanszírozására for­díthatják a pályázati díjakat. — Szeretném tisztázni, hogy ez az alapítvány nem csupán a zenei tehetségek felkarolását szolgálja, hanem minden művé­szeti ágat figyelemben részesí­tünk. Zenei területen már koráb­ban jöttek az országnak ebből a szegletéből olyan tehetségek, akik nemzetközi színvonalon is bizonyítottak. Most az keltett erős meglepetést, milyen kiemel­kedő képzőművészeti tehetsége­ket találtunk. — Elmondaná-e, hogyan kezdődött a kapcsolata a vá­rossal? — Semmiféle kapcsolatom 1977 előtt nem volt a várossal, akkor jöttem ide először játszani, és meg kell mondanom, nem volt tele a terem, de nem úgy men­tem el, hogy ide se jövök többet. Mindig meghagyom egy-egy vá­rosnak azt a lehetőséget, hogy aznap este a rosszabbik közön­ségével találkoztam... — Ön most kezdett egy komolyzenét népszerűsítő tévésorozatba, noha egyes hangversenyeken olykor több a zenész a színpadon, mint a hallgató a teremben. Mi volna ezzel a cél? — A mai felpörgetett élet egyenes következménye, hogy nagyobb tömegek távolodtak el a klasszikus zenétől. Nem is cso­dálkozom azon, hogy nem jut idő és energia a zene meghallgatá­sára és az ezzel együttjáró kon­centrációra. A fáradt társadalom maga vet ki magából nehezen Csanddy János: Valami dal... Piros málna a Hargita alatt, tűző nap-égette vérbogyó: lesz-e szüret, lesz-e szüret véralvasztott hegyek alatt? Vagy kivágják fekete vesszeid, lesarabolják gyógyír-magadat, s a hegyek alatt medicinádból írmag se marad. Távoli föld fia, titkon, messze visszavágyok a rokon fenyvesekbe, s valami dal, valami régi dal csodát ígérve dünnyög a fülembe. emészthető dolgokat, és a ko­molyzene feltétlenül ezek között van. Épp ezért örültem Bányai Gábor fölkérésének: csináljunk a televízióban egy komolyzenét népszerűsítő sorozatot, amely­nek az az elsődleges célja, hogy talán lényegtelennek tűnő de ér­dekes momentumokkal a lényeg­re irányítsuk a figyelmet. Ha ügyetlenül is indul, hiszen tisztá­ban vagyok vele, én nem vagyok egy Antal Imre-típusú, profesz- szionista tévés személyiség — remélem, mégis eléri a műsor azt a célt, hogy a figyelmet újra felkelti olyan dolgok iránt, ame­lyekről hajlamosak vagyunk elfe­lejteni, micsoda fantasztikus kincsek. — Pénz is kell a kultúrá­hoz — Önnek mi a vélemé­nye a művészet és mene­dzselés, a mecenatúra jelen­legi kapcsolatáról? — Megcsappant az érdeklő­dés a koncertek iránt, ugyanak­kor a jegyek, lemezek ára csilla­gászati magasságúra szökik — mindez együtt zenei kultúránk — Ön gyakran hallatja szavát politikai kérdések­ben. Miként érzékeli most művészet és politika viszo­nyát? — Egy jól működő társadalom­ban, egy virágzó gazdaságban a művészeknek sem lehet gondjuk — azonban a magyar kulturális élet most irtózatosan nagy prob­lémákkal terhelt. Nem csak azért van ez így, mert van né­hány vezető, aki messianisztikus hajlamoktól fűtve, átgondolat­lanul intézkedik, hanem azért is, mert a gazdasági élet nem stabil és az emberek — a mű­vészek legalábbis! — anyagi problémákkal küszködnek, ami az effektiv munkára hat ki leg­inkább. — A kulturális tárcáról az a vé­leményem, már éppen elég bak­lövést követett el az új rendszer­ben ahhoz, hogy az ígéreteikkel szemben legalábbis bizalmatla­nok legyünk. Elképesztő, ami itt az utóbbi időben lezajlott. Tavaly a zenei ágazat került válságba, most a színházi világban csapott le a mennykő. Mi tavaly tiltakoz­tunk, aláírtunk egy petíciót néhá- nyan, beadtuk, de nem történt semmi. Az az érzésem néha, mintha tudatosan szétvernék a kultúrát. — Azt érzékelem, hogy most már nem a hatalom deklarálásá­ról, hanem egy hatalmi harcról van szó, amelynek elsősorban a kultúra issza meg a levét. Nem elsdrvadásához vezethet. Úgy látom, a régi mecenatúra — ha ugyan annak lehetett nevezni az időnkénti „vállonveregetést” — összeomlott, új viszont még nem épült, nem épülhetett ki. Mint ahogy nagyrészt várakozik a kjülföldi tőke, a befektető is, hogy miként is alakulnak majd a dolgok itt, hazánkban, egyelőre várakoznak azok is, akik esetleg szívesen támogatnák a kultúrát. Mecénások persze vannak, de általában nem egyes személye­ket, vagy csoportokat támogat­nak, hanem inkább alapítványo­kat. Azt hiszem, ha arról volna szó, hogy pl. a Fesztiválzenekar megmentése, vagy további mű­ködtetése érdekében privát me­cenatúrát, muzsikus baráti kört vagy másfajta menedzselést, mondjuk pártoló tagsági egyesü­letet hoznának létre, volnának je­lentkezők. A kockázattal persze itt iS számolni kell, vajon jó hely­re kerül-e az a pénz, nem te­szem-e rossz lóra, de a „pakli­ban” ez is benne van, és milyen jó érzés az, ha az ember úgy hajthatja álomra a fejét, hogy valakinek segített. A magam részéről — aki pár alapítványt támogattam már — úgy érzem, eddig jó ügyekre adtam a pénzt. olyan itt az újrarendeződés, mint amikor egy hirtelen nyári zápor után kisüt a nap, hanem, mint amikor egy őszi-téli vihar után borongós, ködös, felhős marac az ég, a kulturális közhangulat roppant komor, feszült és szo­morú. Olyanok döntenek, akik sem az általuk felügyelt szakte­rülethez, sem a hatalom gyakor­lásához nem értenek. A kulturá­lis vezetői réteg túldimenzionálta a politikai hatalmát. — Remélem, egyszer csak lecsitul ez a poltikai hűhó, rende­ződnek a körülmények, legaláb­bis annyira, hogy az emberek ismét azon veszik majd észre magukat, jé most van egy sza­bad délutánom, amikor elmehe­tek kirándulni, vagy zenét hall­gathatok, színházba mehetek. Lehet, hogy az átmeneti időszak­ban, amíg ez az idő elérkezik, az emberek a családjukhoz mene­külnek — s a család újbóli meg­erősödése ismét bázisa lehet egy új nagy formátumú társadal­mi összetartásnak, ami létezett már Magyarországon, ha nem is ebben a században... — Köszönöm a válaszait. Baraksó Erzsébet II Kelet ^ Magyarország 9 >

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents