Kelet-Magyarország, 1991. május (51. évfolyam, 101-126. szám)

1991-05-18 / 115. szám

991. május 18.

II Kelet

. a Magyarország

HÉTVÉGI MELLÉKLETE

A fájdalom jelképe

Kormányfői vizit

A

mennyiben semmi rendkívüli esemény nem jön közbe, várhatóan e hónap utolsó napjaiban Szabolcs-Szatmár-Bereg megyébe látogat Antall József miniszterelnök. Előzetes jelzések szerint több gazdasági szakember is vele tart, hogy — megyénk MDF-es képviselői külön kérésére — a helyszínen tájékozódjék e rendkívül nehéz körülmények között élő országrész gondjairól.

Maga a kormány is rendkívül nehéz helyzetben van, mégis egyre fokozódó várakozás előzi meg ezt a munkalátogatást. Nem titok, hogy segítséget várnak az itt élő százezrek a felelős kormánytól az egyre elviselhetetlenebb gazdasági-társadalmi feszültségek enyhítésében. Csupán a legsúlyosabbat említjük itt meg: a munkaügyi államtitkár számolt be arról a nyilvánosság előtt nemrég, hogy áprilisban a nyilvántartott munkanélküliek száma 20 ezerrel nőtt, és már meghaladja a 164 ezret. Ez leginkább a keleti megyéket, s azon belül is Sza- bolcs-Szatmár-Bereget sújtja. Itt ezer emberből máris 90 van munka nélkül. Gyorsan tegyük hozzá: nem az elmúlt másfél év „eredménye" ez, hiszen köztudott, hogy a demokratikus választásokat megelőzően is az országnak ez a része sínylette leginkább a munka- nélküliséget.

Folytathatnánk a nehézségek listáját az infrastruktúra elmaradottságával, a szinte napról napra élesedő szociális helyzettel éppúgy, mint a még így-úgy talpon maradt vállalatok létével, amely leginkább hasonlít a minden pillanatban szétpukkanó buborékhoz.

Készültek már a korábbi esztendőkben is vészt jelző feliratok a kormánynak, s mint

tapasztalhattuk, csak szerény eredményre vezettek. Csodákra persze, a mostani kabinet sem képes, józan ésszel nem is remélhetjük, hogy egy csapásra minden megváltozik május végétől. Sokakkal együtt azonban valljuk: még e nagyon szorongatott gazdasági helyzetben is indokolt keresni, és rá is lehet lelni azokra a közbülső megoldásokra, amelyek legalább fékezik a leszakadást az ország más, kedvezőbb adottságú, s a múlt rendszerben nem ritkán kedvezményezett területeihez képest. Szakemberek dolga fölkutatni azokat a kecsegtető megoldásokat, amelyek például adókedvezménnyel vagy más módon idecsalogatnák a hazai és a külföldi tőkét; vámszabad terület létesítésével miként lehetne fellendíteni a pangó gazdasági életet a három országgal határos Szabolcs-Szatmár-Bereg megye peremén. A növekvő országos munkanélküliség lecsapódása is leginkább itt érzékelhető (ide térnek haza a másutt elbocsátottak is). A szűkös tartalékalapból talán lehetne juttatni a napi megélhetési gondok könnyítésére.

Mégsem helyes csak valamiféle kívánságlistát a kormányfő elé rakni; sokkal inkább indokolt olyan elképzelések, kezdeményezések felvillantása, amelyek viszonylag szerényebb központi támogatással is kivitelezhetők, s lendületet adhatnának az elmozduláshoz a holtpontról.

Reményünk így nem légből kapott e közelgő látogatás miatt. Ha a szerény lehetőségek közepette a megértés, a segítő szándék kerekedik felül, s ezt kézzelfogható döntések követik, akkor lépésről lépésre, az itt élők nekifeszülésével együtt, sikerülhet az elmozdulás.

Bankfityisz

H

a én bankigazgató volnék, százszor meggondolnám, hogy kinek adjak hitelt. Eltöprengve olvastam ugyanis a minap a bankok szándékát, hogy csak a tehetősebbek — magyarul a gazdagabbak — reménykedhetnek nagyobb összegű hitel felvételében. Egyszerű az ok: ijesztően szaporodik a rosszul törlesztők tábora, sok a behajthatatlan követelés, ezért jól megnézik a bankok, hogy a hozzájuk hitelért fordulók rendel- keznek-e megfelelő garanciával a visszafizetésre.

De nem vagyok bankár, környezetemben olyanok élnek, akik egzisztenciális gondokkal küzdenek, félnek a munkahelyük elvesztésétől (ha még nem veszítették el). Ezek az emberek nem rendelkeznek nagy értékű nyugati álomautókkal, milliós bankbetéttel, nem tőzsdéznek, legfeljebb egy öröklakásuk van, vagy jó ismerősük, aki hajlandó kezességet vállalni. Igen ám, de a bank már a kezesben sem bízik, mert a kezes keresete is olyan, mint a kutya vacsorája, lehet, hogy holnap már megszűnik, miként a cég, amely az igazolást kiadta.

Bonyolítja ezt az ellentmondásos helyzetet, hogy bár már megkezdődött az egzisztenciahitelek folyósítása — amelyet csak magánszemélyek kaphatnak, kizárólag vállalkozási célra —, ám itt sincs minden a rendjén. Mértékadó gazdasági körök szerint az E-hitel iránti kérelmek többségét a bankok (15 pénzintézet) megalapozatlanság miatt valószínű, el fogja utasítani. Ennek egyszerű oka, hogy járatlanok a leendő vállalkozók a kérelmek elkészítésében, azok megalapozásában, a megkövetelt üzleti tervet képtelenek elkészíteni (még a gyakorlott vállalkozók sem tudják igazán, miként is készül egy ilyen üzleti terv). Alapos számítások, 5 évre előre kidolgozott árbevételi elképzelés éppúgy része ennek, mint az úgynevezett eszköz-forrásterv. Bár észbontóan bürokratikusnak tűnik ez az egész procedúrá, a bankok nem engednek a huszonegyből, mert nekik garanciákra van szükségük, s ezért legfeljebb a saját dolgozóik próbálnak meg így-úgy tanácsokat adni a tanácstalan kezdőknek. Ha adnak egyáltalán. Aztán: a törvényt követő kárpótlási jegyekhez — előzetes becslések szerint — jó ha év végén hozzájutnak az érintettek, akkor, amikorra már az előprivatizáció során a kisebb pénzért megszerezhető boltok, vendéglők, műhelyek jó része gazdára lel. Ez a fáziscsúszás azt eredményezheti, hogy már csak nagyobb vállalatok „megvételére” jelentkezhetnek majd a jegytulajdonosok, amivel az esélyük szinte nulla lesz.

Intő jelek ezek, amelyeken az egész kárpótlási, illetve privatizációs ügy elcsúszhat, zsákutcába juthat, elértéktelenedhet a korábban igazságtalanul elvett vagyonokért juttatandó, részleges kárpótlási összeg. Ahhoz, hogy ne a kapualjakban, esetleg a kocsmákban fillérekért cseréljenek gazdát a megszerezhető kárpótlási jegyek, érdemes e tünetekre nagyobb figyelmet fordítani, s a felelős kormányzati szerveknek megelőzni ezt a gazdasági kisiklást.

Angyal Sándor

Emlékmű a háború áldozatainak

Minden képzőművészeti alkotásnak, szobornak, emlékműnek, festménynek, megvan a maga előélete. Közismerten sok mindentől függ, milyen lesz az alkotás, amely egy város közterét díszíti, magára vonja-e a figyelmet, elgondolkoztat, vagy éppen teljes közönyt áraszt. Bizonyosan sokban függ a születendő mű lényege, karaktere az életre- hívóktól, leegyszerűsítve a megrendelőktől is, hiszen ők fogalmazzák meg, milyen gondolat, jelkép művészi kifejezését szeretnék viszontlátni.

A perdöntő talán az, amikor találkozik a „megrendelő” igénye és a művész által elképzelt, még csírájában rejtőző alkotás előképe, és elkezdődhet a munka. De még van egy tényező, ami azért nem lényegtelen: a pénz;

mennyiből kell a kívánt alkotást életre kelteni...

Milyen utat járt be születése előtt a május 26-án Nyíregyházán felavatásra váró II. világháborús emlékmű, amelynek születési körülményeiről az alapítvány kuratóriumának elnökével, dr. Fazekas Árpáddal beszélgettünk. Korábban már több alkalommal foglalkoztunk a témával. Mi minden kellett ahhoz, hogy az emlékmű, Gyurcsek Ferenc Munkácsy-díjas szobrászművész alkotása valósággá váljék? Mikor kezdődött?

— Három évvel ezelőtt vetődött fel Nyíregyházán, hogy a II. világháború áldozatainak emlékére az Északi temetőben szobrot állítsanak. Ekkor még a megyei tanács hirdette meg a pályázatot négy művész számára, azonban az 1988. augusztus 13-i ülésén a Képző- és Iparművészeti Lektorátus egyetlen pályaművet sem talált megvalósításra alkalmasnak. így jött létre, az MDF javaslatára a nyíregyházi emlékműbizottság, amelynek kuratóriuma '89. február 17-én alakult meg. Előkészítettük a gyűjtést, amelyet '89 május 1-jén indítottunk el, s még 1989-ben október 1-jei és november 15-i határidővel országos ötletpályázatot hirdettünk. Sajnos azonban, a tíz pályamunka közül a '89 decemberében megtartott lektorátusi bizottság ezúttal sem találta egyiket sem kivitelezésre alkalmasnak.

— Mi történt ezek után?

— A Képző- és Iparművészeti Lektorátus szakértő bizottságával tavaly januárban a kuratórium tagjai, újabb szakértőkkel is kiegészítve, végigjárták Nyíregyháza összes terét. Ekkor kiderült, a legalkalmasabb nem a Tanácsköztársaság tér, ahová először a szobrot felállítani gondoltuk, hanem a volt Lenin tér, a jelenlegi Országzászló tér. Ha ugyanis az eredeti elképzelés szerint a Tanácsköztársaság téren, az ott lévő I. világháborús szoborral harmonizáló alkotást kívántunk volna felállítani, az körülbelül húszmillió forintba kerülne. így a szakmai zsűri véleményére és a meglévő anyagiakra alapozva, eldöntöttük, hogy az emlékművet az Országzászló téren állítjuk fel.

— A helyszíni szemle után azt is tisztáztuk, hogy az akkor rendelkezésre álló másfél millió forintot figyelembe véve felső határként hárommillió forintban határozzuk meg lehetőségünket. Ennek megfelelően a Képző- és Iparművészeti Lektorátussal együtt hirdettük meg azt a meghívásos pályázatot, amelyre öt művész kapott meghívást: Ben- csik István, Pécs; Gyurcsek Ferenc, Kis Nagy András, Katona Zsuzsa, Budapest és Sebestyén Sándor, Nyíregyháza.

— Tavaly május 24-én Nyíregyházán a bírálóbizottság ülésén egyhangúlag Gyurcsek Ferenc pályázatát fogadta el. A kuratórium ezzel egyetértett, így kapott megbízást a II. világháborús emlékmű elkészítésére a művész, aki a monumentális köztéri alkotások egyik elismert művelője, 1942-ben született, 1963—68 között végezte a Képzőművészeti Főiskolát, 1972-ben Rómában volt ösztöndíjas, s elsősorban a köztéri monumentális szobrászat érdekli.

— Mi volt az az elképzelés, amelyet az emlékmű remélhetően kifejez és egyezik a kuratórium, és a város lakóinak érzéseivel, véleményével is?

— Az volt a célunk, hogy Nyíregyháza valamennyi II. világháborús áldozata emlékét őrizze az emlékmű, fajra, vallásra való tekintet nélkül. És nagyon megörültünk, amikor megláttuk a szobrász pesti műtermében az emlékmű modelljét. Tulajdonképpen a szobor lényege, egy markolatával a földbe tűzött kard, a kard pengéje eltörött. A szobor öt méter magas, 2 méter 10 centi szélés, és a vastagsága egy méter, süttői fehér mészkőből készült. A keresztes hadjáratok idején, templomok hiányában, a hardosok a földön leszúrt kardjukat, keresztnek gondolva imádkoztak...

— Ide egy megjegyzés kívánkozik: Ön említette, hogy az em- lékmű fajra, vallási hovatartozásra való tekintet nélkül kíván emléket állítani a II. világháború áldozatainak, körülbelül tizenkétezer embernek. A munkatáborokba, haláltáborokba elhurcolt zsidóknak, a várost ért angolszász bombatámadás több száz polgári áldozatának, s azoknak, akik a fronton haltak meg, majd pedig akiket a szovjet csapatok itthonról hurcoltak el. Ezért egy egyetemesebb szimbólumot képzelne el az ember, márpedig Gyurcsek Ferenc alkotásának fő motívuma a kereszt...

— Mind a kard, mind a kereszt ősrégi, általános szimbólum és motívum. A két dombormű nagyon szép és megejtő, tulajdonképpen a pietá a legnagyobb fájdalom kifejezésére szolgál, egy anya összeroskadt fiát támogatja. Nincs a szobron katonaruha, de mindenki érzékelheti, hogy

rendkívüli fájdalomnak vagyunk a szemtanúi. A másik oldalon pedig a nyírségi madonnát látjuk, aki eszelősen magához szorítja bepólyázott csecsemőjét. Itt is csak kendőt látunk, drapériasze- rűen, de ez már a jövőt is felcsillantja, a menekülő nő valahova tart, valami jövőt lát, remél.

— Tehát nem gondolja, hogy a nem katolikus vallásúak érzésvilágát beárnyékolja, hogy az emlékmű fő motívuma a kereszt?

— Újra csak azt mondhatom, egy ősi és általánosan elfogadott jelképről van szó és a reformátusoktól valóban nagy toleranciát kérünk, hogy éppen a templomukhoz közeli téren áll a hatalmas kereszt, amely újra hangsúlyozottan valamennyi háborús áldozat emékét hivatott kifejezni.

— Azt is megkérdezte az imént, amiért nem a tér szépen kiképzett részén, körülbelül, ahol a Lenin-szobor állt, helyezzük el az emlékművet, miért ettől távolabb a fák között. Ezt is a szakmai zsűri véleménye alapján határoztuk így, s reméljük, nemcsak méltó emléket állítunk ezzel az önkormányzat, a lakosság és a helyi vállalatok, munkahelyek anyagi hozzájárulásával a háború nyíregyházi áldozatainak, hanem a tér szépségét és meghittségét is elősegítjük.

Páli Géza

Történelmi visszapillantás

Tagosítások a megyében

Jaczkó Mihály nyíregyházi lakos levele a Földművelési Minisztériumhoz 1953. aug. 20-án.

Szüleimtől örököltem 1. kát. hold földet, mely tagosítás alá esett 1952 őszén. Bár a tagosító bizottságtól semmilyen értesítést nem kaptam erre vonatkozóan... cserébe lakásomtól kb. 15 km-re adtak földet helyette. Természetes nem fogadtam el, hanem mindennemű jogfenntartás nélkül, hivatalosan felajánlottam a Magyar Államnak. Kaptam egy igazolást, hogy a föld felajánlása folyamatban van. Öt hónapig vártam a választ és ekkor azt mondták, hogy a kérvényem elveszett, ami nem egy Állami hivatal munkafegyelmére vall. Ezzel szemben a beadási kötelezettséggel engem terheltek meg. Tekintettel arra, hogy a háztartáshoz szükséges legaprólékosabb dolgokat is a piacról kell beszereznem, így a beadási követelményeknek eleget tenni nem tudok.

A beadásom a következők: "74 kg kukorica, 60 kg napraforgó, 106 kg burgonya, 10 kg sertéshús, 9 kg marhahús^ 2,50 kg baromfi, 1,50 sovány baromfi, 3,75 kg tojás.

Remélem Önök megértik panaszomat...

Elvtársi üdvözlettel! szabadság.

A tagosítások az 1949. 3. sz. tvr. és az erre épülő miniszteri utasítások alapján kezdődtek meg az év őszén és 1953 őszét ill. az 1954-es évet leszámítva, 1956 őszéig tartottak. Ennek során az ország mezőgazdasági területének kb. felét, mintegy 8 millió kát. holdat tagosítottak, amiből 5 millió szántóterület volt. A tagosításoknak „köszönhetően” ezekben az években kb. 14 millió kát. hold azoknak a földeknek a területe, amelyeknek tulajdonosai feleslegesen változtak.

A rendszeresen ismétlődő tagosítások állandó bizonytalanságban tartották a parasztságot, hiszen nem tudta mikor mi történik birtokával, betakaríthatja-e terményét, hol adják ki és milyen miőségben a csereterületét. Legnagyobb kár az volt, hogy megingott a parasztok földhöz való ragaszkodása, hiszen ez többé már nem volt a biztos megélhetés forrása. Ezért tízezrével ajánlották fel a földet az államnak és vándoroltak az iparba. Mindennek a következménye az állandósuló élelmiszer- és takarmányhiány lett.

A tagosítások az ország többi területéhez hasonlóan, vagy talán még jobban, Szabolcs-Szat- már megyét is érintették. 1949— 1955 között a tagosítás 358 községet és várost érintett, úgy hogy egyeseket többször is tagosítottak. A megyei tagosításokból 253 részleges, 105 pedig általános volt. Ennek során kb. 40 ezer egyéni gazdaság több mint 100 000 kát. holdja került kicserélésre. Országosan itt tagosítot- ták a legtöbb községet, ill. a második legtöbb egyéni gazdaságot.

Az erőszakos tsz-szervezést összekapcsolták a tagosításokkal. A megye vezetése ebből nem is csinált titkot. Az 1951. augusztus 8-án tartott értekezleten az MDP megyei titkára meg is fogalmazta: „A tagosítás végrehajtása és a szövetkezeti mozgalom fejlesztése egységes, egymástól elválaszthatatlan feladatot képez." Nem hiányzott a megyei kelléktárából az egész országot elborító demagógia sem.

A megye vezetésének „parasztboldogító” szándékával nehezen összeegyeztethetők azok a törvénytelenségek, visszaélések és erőszakosságok, amelyeket mind a tsz-szervezés, mind a tagosítások során elkövettek. Ezek közül talán itt is a „kulák- ságra” mért csapás volt a legsúlyosabb. Az országos intencióknak megfelelően ezt a kérdést a megyében is kiemelten kezelték. Különösen éberen figyeltek arra, hogy a „kulák” ne „fészkelhesse” be magát a szövetkezetekbe. 1951-ben pl. a megyei pártvezetés azért marasztalta el a nagykállói „Vörös Zászló” termelőszövetkezet vezetését, mert a „kulákkérdés" terén nem volt elég éber, sőt maga a tsz-elnök is kulák volt. A tyukodi „Győzelem” tsz-be úgy „befurakodott” egy gazdagparaszt, hogy előtte 30 holdját leadta az államnak. Ezeket a jelenségeket a megyei vezetés az éberség hiányára, ill. opportunizmusra vezette vissza. 1950-ben az elvakult kulákelle- nesség oda vezetett, hogy kimondták: a csereföldjeiket a falutól minél távolabb és minél apróbb parcellákban kell kiadni. így aztán elérhető volt a cél, hogy felajánlják földjeiket az államnak. 1951-ben azonban már rájöttek, hogy a rengeteg felajánlott földdel sem a szövetkezetek, sem pedig az állami gazdaságok nem tudnak mit kezdeni. így azévben már módosítottak az elven és arra figyelmeztették a tagosításért felelős helyi funkcionáriusokat, hogy a „kulák" ha nem is kap azonos értékű csereingatlant, de a parcellák lehetőleg egymás mellett legyenek, hogy azokat meg tudják művelni. A diszkrimináció mellett más módszereket is alkalmaztak a „kulákság” likvidálására. Tiszadobon pl. megfélemlítés céljából kulákpert konstruáltak. Ennek során egy főt egy évre, egy másikat pedig nyolc hónap börtönre ítéltek. Ez nem volt egyedi eset.

A tagosítások során nemcsak a tehetősebb paraszti réteget, de a dolgozó parasztokat is komoly sérelmek érték. A hatóságok gyakran még a törvénytelenségektől sem riadtak vissza.

A tagosításokban oroszlán- részt vállaltak a helyi párt és állami szervek. Az ésszerűtlen központi utasítások miatt a helyi vezetők gyakran nehéz helyzetbe kerültek. Ebből következett, hogy különösen a helyi és a járási tanácsok vezetői vonakodtak a tagosításoktól, nehezen vagy egyáltalán nem vállalták a tagosító bizottság elnöki tisztségét. A központba küldött jelentések gyakran arról tájékoztatnak, hogy a helyi szervek nem veszik fel a kapcsolatot a tagosító bizottságokkal, nem biztosítják a tsz-szervezéshez a népnevelőket és a pedagógusokat. Sza- mosbecsen pl. a tanács elnöke a földek kicserélése ellen foglalt állást. Ezt természetesen a megyei pártvezetés nem hagyta szó nélkül. Voltak viszont a megyében olyanok is, akik kíméletlenül, a központi utasításokat is „túlteljesítve” irányították a tagosításokat.

A parasztság egyre nagyobb ellenszenvvel fogadta az ismétlődő tagosításokat. A tiltakozások alapvető formája az volt, hogy nem jelentek meg a cseretárgyalásokon vagy visszautasították a kijelölt csereingatlant. 1952 őszén pl. Nagykállóban 171 dolgozó paraszt ötszöri idézésre sem ment el a cseretárgyalásra. Nyírtasson 33 paraszt nem jelent meg a birtokba adáson. A szektás fordulatot követően az 1955- ös tagosítások idején Kispaládon 25 egyéni gazdálkodó tiltakozott a földrendezés ellen, később sem a birtokok számbavételén, sem pedig az elhelyezkedési tárgyaláson nem jelentek meg. Mondani sem kell, mindehhez akkoriban nagy bátorság kellett.

A megyében csakúgy, mint országosan egészen 1956 őszéig folytatódtak a birtokviszonyokat sokszor feleslegesen felforgató, a föld népének oly sok megpróbáltatást okozó tagosítások. Szabolcs-Szatmárban 1949—1956 között kb. negyvenezer parasztgazdaságot bolygattak meg, ziláltak szét, s ezzel óriási kárt okoztak a szabolcsi földművelő népnek.

Dr. Nádasdi József