Kelet-Magyarország, 1991. május (51. évfolyam, 101-126. szám)
1991-05-11 / 109. szám
1991. május 11. A M Kelet agyarország HÉTVÉGI MELLÉKLETE 11 Hfe Mostanában csupa rossz hírt hallani Tiszakerecseny- ben. Ez a Bereg peremén lévő, alig 1200 lelket számlá- ' ló kis falucska jó- , részt magára van utalva, ezért az országos döntések is olykor másféle vetületet kapnak itt. Bevallom, még sohasem jártam Tiszakerecsenyben. Bereg felé az út többnyire csak Vásá- rosnamény felé vezet. Azon túl legfeljebb Tákos, Csaroda vagy Túristvándi és Kölese felé veszi az útját az idelátogató. Tiszake- recseny és Mátyus pedig még a térképen is olyan messze van, s a táj csöndes szépségén túl nem is igen ígér más látnivalót. így aztán ritkán vetődik erre az idegen. Ráadásul a lónyai kishatár- mentí forgalom, ami némi színt hozott Kerecseny életében, most korlátozódott. Közeli szomszédok Kardos József és Liba Endre. Mindketten nyugdíjasok, nemrégen még a helyi Dózsa tsz-ben dolgoztak. Mindkettőjüket az utcán találom. Kardos József biciklijére kötve a kapa, éppen a földjére indul. Tőlük kérdezem, mi újság a faluban. — Mi újság lenne? — kérdeznek vissza. Csak annyi, hogy nehéz a megélhetés. Egyre több a munkanélküli, s nem tudni, mit hoz a jövő. A két gazda nyugdíja 5600 forint, bizony ezt szégyen még kimondani is. Vásárosna- mény 25 kilométerre van, emiatt a gazdasszonyoknak is reménytelen a piacolás, így többnyire csak saját szükségletre termel itt mindenki. Szinte az egyedüli keresetkiegészítő a jószág lenne, ám ez is egyre bizonytalanabb. Még szerencse, hogy a Beregtej átveszi a tejet, de mostanában — érthetően — ők is jobban megnézik a minőséget, ami bizony jó néhány gazdának gondot okoz. Bencs Tibor, a Dózsa tsz elnöke csupa megértés. A három településen (Tiszakerecseny, Ló- nya, Mátyus) működő szövetkezetben tavaly hárman igényelték vissza a földjüket, az idén pedig ketten. Ki is mérték nekik annak rendje-módja szerint a területet. Jönnek persze mások is érdekElszakadt a védőháló lődni, de a második kérdésük, hogy számíthatnak-e majd a tsz- re, ha kiválnának. A talajmunkához több millió forintba kerülő gépek kellenek, és a termék értékesítése is egyre nehezebb. Bencs Tibor szerint ők megértették az idő szavát, (mennyire másként hangzik ez, mint mondjuk tíz évvel ezelőtt), segítenek majd, ahogy tudnak. A váltás szerinte azért sem okoz itt problémát, mert mindig nagy hagyo; mánya volt a háztájinak. Ha egy családban két-három tsz-tag volt, akkor akár három-négy hold földet is kaptak. Úgy tűnik, Tiszakerecsenyben nem lesz föld- foglalás, földhöz viszont bárki hozzájuthat. Pécsi László már a polgár- mesteri hivatalban vár az iskola igazgatójával. — Nem akartam elvállalni a polgármesterséget, mert nehéz idők jönnek, amikor a vezető kénytelen népszerűtlen intézkedéseket hozni, talán a polgár- mesterségem négy éve alatt remélhetőleg változik valami. Egyébként itt jóindulatú emberek laknak, az összetartás is nagy. Nemrégiben építettünk világháborús emlékművet, járdát is társadalmi munkában készítettünk, ravatalozó is épül. Bár sok a cigány lakos, velük sincs különösebb baj. A szociális problémákról kérdezem inkább. A munkanélküliek száma napról napra nő, bár most alig ötven embernek nincs munkája. Munkalehetőség sem igen kínálkozik, a Tiszaszalkán lévő Ferromasch is egyre több dolgozóját bocsátja el. A vasüzem vezetői kénytelenek a fájdalmas lépések megtételére, mivel kevés a megrendelés. Sok kere- csenyi számára pedig az egyetlen munkalehetőség a Ferromasch volt. A község ugyan megpróbál munkalehetőséget teremteni, de hát ez nemigen tőlük függ. Remény van arra, hogy esetleg a háziipari szövetkezet vagy a Szív Alapítvány bedolgozás formájában tudna foglalkoztatni embereket. Nagy visszhangot váltott ki a faluban, hogy Tiszakerecsenyben kiszakad a szociális védőháló, a polgármesteri hivatal változtatott a korábbi gyakorlaton, és nem adott mindenkinek segélyt. A segélyosztás eddig többé-ke- vésbé úgy történt, hogy aki kért, az kapott. Most viszont jobban megnézik majd, hogy ki kap támogatást. Nem könnyű döntés ez, hisz ha valaki elmegy kérni, annak bizonyára szüksége is van a pénzre. Érthető a testület magyarázata is, az ő keretük sem feneketlen hordó, mindenkinek nem tudnak adni. Ráadásul az is kezd gyakorlattá válni, hogy némelyek már munkát sem igen hajlandók vállalni, hisz segélyből el lehet tengődni valahogy. Huszonnyolc család kapott eddig Tiszakerecsenyben nevelési segélyt, ami nem kis jövedelem- forrás, hisz gyerekenként közel havi háromezer forintot jelentett. Persze ez sem sok pénz, ha figyelembe vesszük, hogy egy rendesebb cipő ma már több mint kétezer forintba ke rül, és a ruha sem olcsó. A polgár mesteri hiva talban úgy vélik, ne a szülők éljenek ebből a pénzből, és ne a segélyt tekintsék kereseti lehetőségnek. Ráadásul olyan szülő is igényt tart erre pénzre, akinek a gyereke meg is bukott, tehát nevelésről nemigen van szó. Az önkormányzati testület ezért igen kritikusan felülvizsgálta a nevelésisegély-juttatás rendszerét, és sok családtól megvonta az eddigi támogatást. Az is érthető viszont, ha az érintettek el vannak keseredve, és a maguk igazát igyekeznek bizonyítani. Tény, hogy a faluban nemigen látni még a szegénység jeleit. Az itt élők a lehetőséghez mérten adnak magukra, és még a hátrányosabb helyzetűek is jól öltöznek. Győrffy Pál, az általános iskola igazgatója is megerősít ebben. A gyerekek az iskolába tisztán, jól öltözötten mennek, és szerencsére nem is nagyon hiányoznak: Emiatt intézkedni sem kellett. Pedig itt hamarabb tönkremegy a ruha, a cipő, mások a közlekedési viszonyok mint a városban. Tiszakerecseny az istenháta mögött van, a peremvidék peremén — hallom. Nem könnyű innen eljutni még Vásárosnamény- ba sem. Egy buszjegy 116 forint. Tessék kiszámolni, hogy egy négytagú család mennyiért utazhat el a legközelebbi városba, Vásárosnaményba, vagy ne adj’ isten a megyeszékhelyre. Autóval sem olcsóbb az utazás. Márpedig olykor muszáj beutazni vásárolni, annál is inkább, mivel a kerecsenyi boltokban mostanában rosszabb az ellátás. Az igazgató úr szerint a ruházati cikkek választéka mintha szegényesebb lenne az utóbbi időben a faluban. (A legközelebbi gyógyszertár a tiszaszalkai is zárva volt három hónapig, és gyógyszerért Naményba kellett utazni.) A tiszakerecse- nyieket a lónyai kishatármenti forgalom korlátozása is hátrányosan érintette, hisz a Kárpát- aljáról érkezők sok mindent hoztak magukkal, és olcsón lehetett tőlük vásárolni. Sokat jelentett az, ha fele, harmada áron lehet egy gyermekcipőt vagy egy szerszámot venni. Pláne azoknak, akiknek kevés a pénzük. A kishatármenti forgalom megszűnése miatt a vállalkozó kedv is csökken. Itt nincs kire építeni, nincs betérő idegen. Talán éppen emiatt a polgár- mesteri hivatalban úgy döntöttek, piacot létesítenek, ahol gazdát cserélhetne a termény, a használt holmi. A község vezetőivel járjuk a falucskát, ahol sok szép, régi parasztház található. A porták rendezettek, idegenforgalmi célokra a falusi turizmus keretében is sok szép épületet lehetne hasznosítani. Az egyház is erős itt, szép, rendben tartott templomokat, imaházat látunk. Sajnos, a vidéket mostanában a természet sem kíméli, a diófák barkái feketék, két hete lefagyott a jövendő termés, a jó pénzt hozó dió. És vajon mi lesz Tiszakerecseny jövőjével? Bodnár István okán kerülgetik, hogy keS reken kimondják, a társadalom egy jelentős része — elsősorban a bérből és fizetésből élő százezrek, milliók — megriadt a rendszerváltástói. Sajnos, alig van manapság olyan munkahely — legyen az gazdasági vagy szellemi —, amely nyugodt, alkotó légkört, megélhetési biztonságot garantálhatna dolgozóinak. Földindulásszerű mozgásban van minden, és az ember csak kapkodja a fejét, gondterhelten indul munkába és érkezik haza, nem tudja, meddig számítanak a részvételére, mikor szűnik meg, alakul át, kap új gazdát a cége, s mindez tőle függetlenül történik. Nincs hatalma, hogy befolyásolja a döntéseket, folyamatokat. Nemrég köztársasági elnökünk is beszélt erről egy német újságnak adott nyilatkozatában, a korai kapitalizmus legbrutálisabb vonásait említette, melyektől jó lenne megóvni magunkat, még ha az előttünk lévő — és az ország többsége által választott — utat nem kerülgetjük ki. Buktatói, torz kinövései, embertelen praktikái azonban alighanem csökkenthetők. Erre szolgálnak azok a törvények, jogszabályok, melyek a munkavállalók, az egyes emberek jogait hivatottak érvényesíteni. Ugyancsak ezt a célt segítik azok a formálódó, igaz nagy nehézségek árán születő lépések, melyek összefoglalóan szociális hálót eredményezhetnek. Amíg azonban ezek az erőfeszítések még csak érlelődnek, s nem tudnak hatni az egyének életkörülményeire, ne csodálkozzon senki, ha az átlag állampolgár a piacgazdaságra való áttérést azonosítja a munkanélküliséggel, a kilá- tástalansággal, az elszegényedéssel, az inflációval, az önkizsákmányolás állandósulásával. S nem tud tapsolni, ha állandóan azt hallja, hogy a vállalkozások élénkítésére ilyen vagy olyan intézkedéseket hoznak. Mindenkiből nem lehet vállalkozó, közismertek ezek feltételei, az egyéni tőke, a szerencse, a jó piaci helyzet, a személyes adottság. Nincs mindenkinek üzleti érzéke, talán nem túlzunk, ha azt mondjuk, a többség Valóságunk közelképben Szorongó derékhad nem az üzletek révén, hanem a napi tisztességes munkája, szakmájának gyakorlása után szeretne megélni, s jobb életet teremteni magának és családjának. De éppen előttük nincsenek olyan lehetőségek, amelyek e derékhadat, igazában a társadalom többségét, „helyzetbe hozhatná”. A fejük fölött döntenek munkahelyük sorsáról, ahol egy életet eltöltöttek és gyarapították annak anyagi és erkölcsi értékeit. Ők lennének az igazi gazdák, de legfeljebb — szerencsés esetben — részjegyet vásárolhatnak a privatizált cégüknél, ami természetesen nem teszi őket még csak résztulajdonossá sem. Beleszólásuk igen csekély lehet az új köntösben megjelenő gazdasági társaságban. A lényegi döntéseket a jelentős tőkével belépők tartják a kezükben, akiknek érdeke ritkán találkozik az egyes dolgozói érdekekkel. Változó valóságunk keserű piruláit nem könnyű lenyelni, és még csak az út legelején vagyunk... Nem divat manapság a munkásokról beszélni, pedig a társadalom igazi tartópilléreire továbbra is a munkások, akik megtermelik az értéket, az eloszthatót, a lefölözhetőt, a nemzeti jövedelmet, amire az ország gazdasága épül. Nem valamilyen külön, sokáig dogmaként, hazug demagógiaként hozsannázott munkásérdekekre gondolunk. Köztudott, ha egy társadalom egészséges gazdasági, szellemi, erkölcsi lábakon áll, ott a munkás, a paraszt, az alkalmazott, mindenki boldogul. Egy ország gazdasági szerkezetének átalakulását azonban, bárhogyan is nézzük, zömében a kétkezi munkások érzik meg. Az ő bőrükre megy a privatizáció, a korszerűsítés, a szerkezetátalakítás, amely esetleg szakmájuk, munkahelyük, lakóhelyük elhagyására kényszeríti őket. Egy ilyen méretű társadalmi mozgásra nincs felkészülve a tegnap még terv- gazdálkodás szisztéma szerint programozott társadalom. S ezen nincs mit csodálkozni, de az is igaz, sürget az idő. A késlekedés a piacgazdaság lépcsőfokainak kiépítésében óriási károkat okozhat, lassítja az életfeltételek jobbítását célzó gazdasági fellendülés megalapozását. De ugyanilyen fontos addig is megoldást találni az életszínvonal javítására. Szorongásos, a filléres kiadások gondjaival küzdő, bizonytalanságban élő, életkedvének morzsáit is felélő derékhaddal aligha oldható meg a nagy átmenet, a rendszerváltás. Különösen elgondolkoztató, hogy a nehézségek java a középkorúakat terheli, a 40—50 évesek korosztályát, akiknek egyszerre kell a saját munkahelyükön talpon maradni, egyben anyagi segítséget nyújtani a még tanuló, vagy már dolgozó, netán állás nélkül vegetáló gyermekeiknek. Nem lakásra, arra aligha telik, a mindennapi költségekre is tőlük várják a szülői támogatást. Egyre több e korosztályhoz tartozó emberrel találkozom mostanában, akik rendszeres havi támogatást adnak a gyermeküknek, hogy azok fizetni tudják az OTP-részletet, a személyes kiadásokat, vagy a kisgyermekkel járó kiadásokat. Mindezt, természetes, nagyon sok szülő eddig is megtette, amíg nem volt ilyen szorító a helyzet, ahol csak tudta, segítette a gyermekeit, az így van rendjén. Valóban. De most már ez a segítség egyre inkább az „adakozók” napi koplalását, rongyosodását jelenti, s egy olyan önkizsákmányolásra készteti az emberek tíz- és százezreit, amely nemcsak hosszú, rövid távon is veszélybe sodorhatja a középkorú társadalom tagjainak testi és lelki egészségét. S lehet- e majd csodálkozni, hogy mélyül a szakadék a nemzedékek között, családon belül is. Nem véletlen, hogy az utóbbi időszakban ugrásszerűen megnőtt az idegrendszeri, lelki panaszokkal küszködök száma, akik között sajnos, egyre több a fiatal, 30 éven aluli beteg. * Úgy tűnik, jócskán meg kell fizetnünk a piacgazdaságra való áttérés tandíját, s az is köztudott, nincs más út. Bármilyen fájdalmas is, óvatos becslések szerint is jó öt-tíz év múlva várhatunk lényeges javulást, gazdagodást. Addig értelemszerűen nem csökken, sőt erősödhet a feszültség, a szakadék az újgazdagok, az átmeneti konjuktúra lovagjai és a napi megélhetési gondokkal küzdő többség között. Amíg ugyanis alig néhány óráig vár vevőre a több száz ezer forintos nyugati kocsi, bunda, luxuscikk, addig egyre több felszólítást küldenek pénzbefizetésük teljesítésére a különböző szolgáltató vállalatok, mert drága minden, a hideg víz is, a meleg víz, a fűtés, az áram, a gáz, a napközi, az óvoda, hogy az élelmiszerekről ne is szóljunk. Eszünk ágában sincs a szegényeket a gazdagok ellen hangolni. A gazdagok, vagy gazdagodok közül nagyon sokan tisztességgel megdolgoznak a pénzükért, vállalkoznak, kockáztatnak, üzleti tehetségüket kamatoztatják. Ha tisztességgel „leadóznak" és nem akarják rabszolgasorban tartani munkásaikat, áldás rájuk. Profitjuk egy része, adójuk az államháztartást gazdagítja, így közvetve a gazdasági egyensúly megteremtését segíti. Akik pedig az átmeneti időszak zavarosában, jogi szabályozatlanságának cseppfolyós terepén vadásznak és — egyszerűen szólva — csak azt nem csapják be, akit nem tudnak —, azokon is kár háborogni, ha szép villáikat, kocsijaikat látjuk. Nehéz, szinte lehetetlen bizonyítani, hogy gazdagságukat nem tisztességes úton szerezték. Sajnos, őket rá kell bízni a még csak formálódó üzleti etika és jogalkotás és alkalmazás regulázó hatalmára, ami önmagában nem mindig garancia, hogy a mindenkori szerencselovagok ne találjanak aprócska réseket, ahol kijátszhatják az írott és íratlan törvényeket. Sovány vigasz, hogy ilyenek a világon mindenütt vannak. Változó valóságunkat így nem mindig könnyű derűsen és bizakodón megélni, pedig derű és bizakodás nélkül nemcsak a rendszerváltás, de az emberi létezés is elképzelhetetlen. Belső emberi erőforrások híján, riadtan, félve botorkálni az új úton, amelyről nem mindig tudjuk pontosan hová is vezet, embert, társadalmat próbáló vállalkozás. * Érdemes itt emlékeztetni II. János Pál pápa legújabb, a szociális kérdésekkel foglalkozó enciklikájának arra a részére, amelyben szokatlan erősséggel bírálja a fejlett piacgazdasággal rendelkező országokat, mondván; önmagában a piac- gazdaság nem képes feloldani az emberi nyomort, megszüntetni az emberek millióinak szegénységét. izonyosan így igaz, de mit B szóljunk mi, akik még csak elindultunk, épphogy néhány lépést tettünk azon az.úton, amelyen a fejlettebb országok már évtizedek óta haladnak, s irigyelt gazdaságukkal nem képesek száműzni a nyomort, a szegénységet. így hát ha valamire talán a legnagyobb szükségünk van ezekben a nehéz években, úgy tűnik, az elsősorban a türelem, az önmérséklet, a bölcsesség. Csak az elején említett szorongást, kiszolgáltatottságot, tehetetlenség érzetét, csak azt tudnánk feledni... Páll Géza
