Kelet-Magyarország, 1991. április (51. évfolyam, 76-100. szám)
1991-04-06 / 80. szám
8 U Kelet a magyarnrszag HÉTVÉGI MELLÉKLETE 1991. április 6. Dráma helyett vígjáték--------------------------------------------------------------S----------------------------------I--------------------I-------l-------m---------------I—Í-----•....i.........!__I A kisiklott vonat A „legvalószínűbb” magyar Rényi Alfréd, a matematikus Az már eleve sikernek számított, hogy a Móricz Zsigmond Színház új bemutatóján csupán néhány szék maradt’üresen. Jól gondolták a színház vezetői, amikor abban bíztak, hogy a Ri: chard Clayderman-koncert csak kevés számú színházbarátot hódít el a Szigorúan ellenőrzött vonatoktól. Bohumil Hrabal munkája Jiri Menzel filmje révén tett szert világhírre. Az Oscar-díjas alkotás forgatókönyvét is ketten írták, így joggal feltételezhető, hogy a film jól közvetíti Hrabal gondolatait. Az író világlátása a cseh irodalmi hagyományokból is táplálkozik: együtt van benne Hasektól örökölt kisemberi meleg humor, a hősi gesztusok groteszk tükörben való láttatása. De jellemzi őt az élet bölcs (némi rezignáltságtól sem mentes) szeretete is. Hrabal a német megszállás alatt pályamunkásként dolgozott, ezért a Szigorúan ellenőrzött vonatokban megjelenített helyzetek, ismeretek minden bizonnyal személyesen megélt élményekből is táplálkoznak. Amikor Ivó Krobot cseh rendező színpadra állította Hrabal munkáját, nem a film forgató- könyvéhez nyúlt, hanem drámát írt a novellából. Ezért aztán új hangsúlyok jöttek létre, amelyekkel ném mindig lehet egyetérteni. A Szigorúan ellenőrzött vonatok Az érett férfi átadja tapasztalatait (Földi László és Petneházy Attila) nem a fasisztákkal szembeni ellenállásról szól elsősorban. Jogosultabb fejlődéstörténetnek nevezni, amelynek a középpontjában Milos Hrma áll. Hogyan lesz a szorongásos, a serdülést nehezen megélő kamaszból férfi, hős, ha a szükség úgy kívánja? Vagy másképpen: a szorongásos kamaszból is hős lehet, ha megérti a helyzet parancsát. Hrabal pontosan megrajzolja a személyiségformálódás egyes állomásait, lélektanilag hitelesek Milos gesztusai, s azok a környezetében élőké is, akik az „ejakulatio praecox”-hoz viszonyulnak. Nem orvosokként, pszichológusokként, hanem hétköznapi emberekként. Szégyenlősen, értetlenül. Hrabal Milosa fokozatosan építi önmagát, elsősorban a forgalmista Hubicka segítségével, egészen addig, amíg valóban be nem érkezik a férfiak közé. Nemcsak testileg, hanem gondolkodásában is. Ezért vállalja a szigorúan ellenőrzött szerelvény felrobbantását. Milosból csupán a sapkája marad, még a temetése is jelképes lehet, mert a huszonkét vagonnyi robbanóanyaggal együtt a teste is megsemmisül. Ivó Krobot átirata és rendezése megfosztja Hrabal művét ettől a jellemfejlődéstől. Rosszul értelmezett rendezői fogásként Milos halálával indul az előadás, majd a szorongásos fiatalember lejön a szemaforról, s elmeséli a történetét. Petneházy Attila Milosa csupán beszél a szorongásairól, a játéka semmit sem árul el erről a lelkiállapotról. Harsány jókedv, Hrabal-adaptáció a színházban Jelenet az előadásból (Majzik Edit, Petneházy Attila, Juhász György, Tóth Károly és Gados Béla) Harasztosi Pál felvételei. nagy gesztusok. Nagyon gyakran hiteltelen, amit csinál. Az előadás vége visszatér az indító-jelenethez annyi különbséggel, hogy Milos a géppisztolysorozat után még elmondja a nagymonológot, megátkozza a fasisztákat. Végül egy túlvilági jelenet, amelyben Milos mezítelenre vetkőzve megindul Mása felé, hogy neki is megmutassa: immár valóban férfi. Csodálkozom. Miért kellett a Szigorúan ellenőrzött vonatok gazdag jelentésű világából a Móricz Zsigmond Színház színpadán erotikus gesztusokra kihegyezett történetet csinálni? Hu- bicka (Földi László) szexuálisan túlfűtött, s igazából nem nagyon értjük, mi köze neki az ellenállási mozgalomhoz. Az állomásfőnök (Gados Béla) álszent fazék, mert M mikor kamaszodtam, hiszitek vagy sem, MmJk még nem volt Magyar- ß| országon televízió- adás. E régi-régi időkben a családok nem a szobában, fél szemmel a tévét nézve vacsoráztak, hanem a konyhában. Akkoriban az apák voltak a legregényesebb férfiak, nem volt kihez hasonlítani őket, nem töpö- rítették naponta kisemberekké, a történelem mellékszereplőivé a televízióban látott félistenek: miniszterek, pártvezetők, akik óvodáról, iskoláról gondoskodtak nekünk, s akik minden liter tejhez, mozi-, színház- és vonatjegyhez, gyerekinghez és -cipőhöz, minden adag üzemi ebédhez hozzájárultak néhány forinttal, mert szerettek bennünket, és gondoskodtak rólunk. Akkoriban még nem a televízió, hanem az apák hozták a családokba a híreket. Vacsora közben valósággal ittuk a szavukat, mi történt a nagyvilágban — vagyis a városban, a munkahelyen. Ők voltak az eleven magyar történelem is, ők voltak életünk meghatározó gondolkodói (filozófusai), lelkünk gyógyászai (pszichológusai), és — hogy végre témánkra térjek — pályaválasztási tanácsadóink. A vacsora volt a mi szemináriumunk, ahol hálát adtunk Istennek, hogy ételt, italt adott, és a főzeléket bundás kenyérrel úgy fogyasztottuk el, mint mennyei mannát, merthogy apánk folyton fölemlegette, mennyire örültek volna, ha a katonaságnál ilyen fejedelmi lakomát csaphattak volna, nem beszélve a hadifogságról, ahol egyetlen szem fagyott krumpli is megörvendeztetmiközben szidja Hubickát erkölcsi kicsapongásaiért, ő is szeretné befejezni a forgalmista történeteit. Krobot odáig elmegy, hogy az állomásfőnöknével ellenőrizteti, valóban férfi-e Milos. Az egész színpadi történésnek vígjátéki színezete van, holott Hrabal — s ezt Krobot tudja a legjobban — hőseinek a nevetése mögött ott van a reálisan értelmezhető cselekvés is. Szeretik a jókedvet, a humort, az életet, de nem komolytalanok. ■Ivó Krobot nyíregyházi rendezései — Őfensége pincére voltam, Ivanov — magasra állították a mércét. Ez a mostani elmaradt a várakozástól. Értelmetlenül felpörgetett volt az első felvonás (a színészek egymást licitálták túl a kiabálásban), végiggondolatlan volt a második (különösen a Mite őket. S a vacsora legtöbbször azzal az intelemmel zárult: „Szakács, hentes sose hal éhen! Nyolc nyelven beszélő papok, tudósok fagytak meg mellettem, mert nem volt étel a hasukban, ami fűtse őket! Szakácsnak vagy hentesnek menjetek!” így történt, hogy nővérem cukrász, bátyám hentes, én meg szakácstanuló lettem. És csakugyan, ahogy a szakma közelébe kerültünk, csodálatos, mi mindent ehettünk: marcipánt, borjúhúst, svédgombát, és őzfiiét áfonyával töltött főtt almával. Vittünk ezekből haza is, s apám evés közben elégedetten bólogatott: „Na, ügyel” Még egy ideig otthon vacsoráztunk, de már beköltöztünk a szobába, a díszhelyen álló televíziókészülék elé, és lassacskán elfelejtettük áldani Istent, hogy ételt, italt adott, hiszen tudtuk, hogyne tudtuk volna, hogy a finom falatokról nem O gondoskodott: mi loptuk! Nem Isten, mert Isten ilyet nem tesz. Nem tehet. Furcsa lett volna hát a nevét emlegetni az asztalunknál. Aztán egy közétkeztetést folytató vendéglátó vállalat kétezer főre szolgáló konyháján dolgoztam. Megvoltam itt is, jutott is, maradt is. Rég elfelejtettem már, miért lettem szakács, amikor egyszer csak koslatni kezdtek utánam, lépjek be a kommunista pártba. Bezzeg eszembe jutott megint apám, szaladtam hozzá, mit ajánl. Szükség lett a bölcsességére. — Ha nem lépek be — mondtam —. oda a sok szajré, a teli has. Aki belép, szabadon rabolhat, de aki ellenkezik, azt lebuklos halála utáni jelenet). Pedig a darab szereplői még hasonlítottak is J. Menzel filmjének figuráihoz. Úgy éreztük, hogy Petneházy Attila tudna igazi Milos lenni, Földi László szívesen levetné a rutinmegoldásokat, s alakítana egy mélyebb forgalmistát, nem csupán az asszonyfalót, Gados Béla eljátszaná a megszületni kész Hitlert, s Zubor Ágnes grófnője se csak arra vár, hogy a forgalmista ágyába menjen. Érthető, hogy a halál árnyékában felerősödik az élet utáni vágy, nyersebbekké válhatnak az ösztönök. Ennek megmutatása is jogos lehet, még a groteszk taszító tükrében is, de ennek a történetnek már nem Bohumil Hrabal a szerzője, s a mü címe nem a Szigorúan ellenőrzött vonatok. Nagy István Attila tátják, s akkor kész! Priuszos lesz, sehol sem alkalmazzák szakácsként... — Hát lépj be — mondta apám a hasáért megy az ember szakácsnak, a hasáért tép be a pártba is. Egy életed van, ne éhezz! Elgondoltam, így előre is hozhatom kicsikét a kommunizmust, amikor mindenki szükséglete szerint részesül a javakból. Hiszen ezt ajánlották föl mint párttagnak... Huszonkét éves voltam már. Kezdtem lábra meg észbe kapni, dolgoztatni az eszem, mi történik körülöttem, melyik ország, melyik város az enyém. Kellett volna egy ország, meg egy város, ami az enyém, hiányozni kezdett, hogy valahol otthon érez- zem magam a szülői házon kívül is. Már nem egyedül apám testesítette meg a történelmet, nem csupán ő volt okos, hanem én is. Nem élhetek, gondolkodhatom úgy, sejdült fel bennem, mint ő, aki a hadifogságból hazatérve is hadifogoly maradt, hiszen a mai napig a megmaradás alázatos és gyalázatos technikáját űzi, mintha nem a saját hazájában élne, nem ő lenne a nemzet egy tagja, akire, ha haloványan is, de hasonlítania kellene a nemzetnek. Beláttam azonban, hogy igaza van, amikor azt hajtogatja: „Vigyázz, fiam, nehogy elhidd, hogy szükség van rád. Ha üres a hasad, senki vagy. Csak addig vagyunk valakik, amíg tele a hasunk. A hasunk foglyai vagyunk!” Ettől kezdve párttag szakácsit nemzet azon nagy tudósai közé tartozott és tartozik, akik elsősorban értelmükkel és személyes példájukkal szolgálták a társadalmi haladást. Tárgyilagosan és röviden mérlegelve életművét, valamint életútjának főbb állomásait, azt mondhatjuk, hogy Ő volt a „legvalószínűbb magyar.” Egyrészt azért, mért elsőnek szervezte meg a hazai valószínűség-számítási iskolát és kutatóhelyet. Másrészről pedig azért, mert Ő volt az, aki a valószínűség-számítási gondolkodásmódot következetesen megtartotta. A tudomány azon nagyjai közé emelkedett és soroltatott, akik mindig egész lényükkel helyt tudtak állni mindenhol, ahol a kulturális felemelkedésről, ahol az alkotó tagadásról volt szó. Rényi Alfréd ezerkilencszázhu- szonegy március húszadikán született Budapesten, mérnök- és tudóscsaládból. Beleszületett azokba a csonka országbeli viszonylatokba, amelyben új rend kezdett kialakulni, új kulturális megosztottsággal. A sors iróniája, hogy tudományos pályafutásának kezdete felszabadulásunk keserves esztendejére esett. Ezerkilencszáz- negyvenötben doktorált matematikából Szegeden, Reisz Frigyesnél. Innen a Szovjetunióba ke-> rült aspiránsként, ahol huszonöt évesen nemzetközileg is jelentős számelméleti felfedezést ért el. Ezerkilencszáznegyvenkilenc- ben, a szabadságharc leverésének centenáriumán, a Mindszen- ty-per és a Rajk-per évében tért vissza Magyarországra, és kapott katedrát a debreceni egyetemen. Egyúttal levelező tagja lett az Akadémiának és a Kossuth- díj második fokozatát is átvehette. A köztársaság politikai és intellektuális vezető értelmiségi rétegéhez tartozott. Ezerkilenc- százötventől a Magyar Tudományos Akadémia Alkalmazott Matematikai, (később) Matematikai Kutató Intézetét igazgatta, egészen haláláig, ezerkilencszázként főztem. A környék gyáraiba, iskoláiba, intézményeibe vitték nagy alumíniumedényekben a főztünket, ott felmelegítették, ki- porciózták, az emberek pedig megették. Ez a közétkeztetés. Ettek, amit kaptak. Közben az egyik lány, aki a konyhán dolgozott, kiszemelt magának. Tetszett neki a pepita nadrágom, a szakácssüvegem, neki én nagy ember voltam, azon kívül, hogy férfi, biztos támasz is. Összemelegedtünk, a családjának is juttattam ezt-azt. Egyszer meghívott magukhoz vasárnapi ebédre. Akkor tudtam meg, hogy apja is, anyja is — vak! Az ebédrevalóról persze előre gondoskodtam. Az asztalnál a vakok rákezdték: „Aki nekünk ételt, italt adott, legyen annak neve áldott!" Mint valamikor nálunk. Csakhogy most úgy éreztem, hogy nekem szól a hálaadás, mert a négy vak szem rám irányult. A lány két élő szeme is! Annyira megzavarodtam, hogy kis híján azt mondtam, ne nekem, hanem a pártnak köszönjék, hiszen ha nem lennék a párt tagja, nem hozhattam volna ki a konyhából a dézsmát szabadon, s a fizetésemből, bizony, nem telne a szüleim, meg az ő asztalukra, és a sajátomra is ennyi ennivaló. De még mielőtt szóltam volna, megéreztem, hogy nagyon kicsi a Magyar Isten, alamizsnával szerez jogot a nevére, nem csodákkal! Ezt olvastam ki a vak öregek báva s a kedvesem könnytől csillogó szeméből, amelyek melhetven február l-ig. Irányításával és szervezésével az intézet nemzetközileg is ismert és elismert műhellyé vált. Nem csak a tudományos életben, hanem a közéletben is több fontos tisztséget látott el. Tagja volt a Bolyai János Matematikai Társulatnak és egyik szerkesztője a Matematikai Lapoknak. A Nemzetközi Statisztikai Intézetnek négy éven keresztül volt az alelnöke. Több államban vendég- professzorként tartott előadásokat. A Szovjetuniótól az Egyesült Államokig, Európától Japánon keresztül Ausztráliáig. Az évek során közel háromszáz dolgozata jelent meg. Könyveit több világnyelven is kiadták. Különösen sok tudományos cikket írt hazai és nemzetközi hírű tudósokkal és professzorokkal. Nem specializálódó tudósként az államszocializmus időszakában írta meg a Dialógus a matematikáról, valamint a Levelek a valószínűségről című könyvét. Párbeszédeiben a matematika és alkalmazásának elvi kérdéseit irodalmi eszközök alkalmazásával is ki tudta fejezni. Olyan rokonszenvesen szerény tudós-nevelő volt, aki az egyik szemével a valószínűségszámításra, a matematikai statisztikára, az információelméletre figyelt, a másikkal pedig arra, hogy a matematika módszereit hogyan lehetne sikeresen és eredeti módon alkalmazni a matematika különböző ágaiban, a természettudományokban, az iparban, a mezőgazdaságban és a nyelvészetben. Akik megismerték — személyesen vagy írásai,alapján —, azokban többnyire Rényi maradandó megbecsülést ébresztett. Ha gondolatainak belső kohézióját, szellemének minőségét kutatjuk, akkor alig akad olyan jelentőségű tudós-tanár, aki rövid idő alatt ilyen nagy teljesítményű szintézist tudott megalkotni. Mint kiművelt emberfőre, nemzetünk ma is büszkeséggel tekinthet. Szűcs Sándor Imre m lé odaláttam a szüléimét is. Megértettem, milyen ára van az üdvözülésnek... Hiszen a vakok nem látják, amikor a konyhában sportszatyorba csomagolom a húst, amit hazaviszek vagy ide- küldök. Nem láthatnak, amikor pártttaggyűlésen a közétkeztetésről nagyokat mondok. A vakok (akár „látók", mint apám, akár csakugyan vakok, mint ezek itt) áldásukkal gondoskodnak róla, hogy az adakozók egyformák legyenek. Jó fiatalembernek éreztem magam, és büszke voltam a jóságomra. Jó voltam szüléimhez, jó ehhez a lányhoz és a szüleihez. Hozzászoktam a tudathoz, hogy én jó vagyok, és szerettem is jó lenni. Nekem természetes érzés volt jót tenni, és sosem gondoltam arra, hogy lopott konyhai nyersanyagért (húsért, zöldségért és egyebekért) dicsérik az Istent és engem mint (enyveskezű) jobbágyát a Földön. Itt a vége. E lmondtam ezt Nektek harmadik gyermekünk születése napján, a kommunista párt hatalmának ösz- szeomlása után, pártokon kívüliként mint változatlanul a közétkeztetésben dolgozó szakács, aki eltemette ugyan édesapját, de most is hálatelt szívvel gondol rá, hogy erre a mesterségre indította, különben talán nem is tudná egyetlen keresetből jóllakatni a családját. így legalább most is alkalom adódik minden étkezéskor — ha kicsi és magyar is — dicsérni Istent. Gulay István: Kicsi magyar Isten
