Kelet-Magyarország, 1991. április (51. évfolyam, 76-100. szám)
1991-04-06 / 80. szám
1991. április 6. HÉTVÉGI MELLÉKLETE * Április 11. — a költészet napja Szép szóval mérni a világot J ózsef Attila nem időszerű — mondta egy hivatalnok arra a kérdésre, amelyben névadójának választotta volna a költőt az egyik általános iskola. Időszerű- e hát József Attila, s időszerű-e még a költészet? Az elmúlt évtizedek nem kedveztek annak sem, hogy a költő megtalálja az őt reálisan megillető helyet a magyar és a világirodalom huszadik századi nagy teljesítményei között. Szívesebben tekintette őt a hivatalos irodalompolitika a Mondd, mit érlel... és a Munkások című versek költőjének, mint a Reménytelenül vagy a Nagyon fáj lírikusának. József Attilának túlságosan sok köze volt azokhoz, akik között a Ferencvárosban nevelkedett: a munkásokhoz. Arról már ritkábban szóltak, hogy közülük is ki akarták ebrudalni a párt legjobbjai, az emigráció fenevadjai. József Attila érzékeny, törékeny, sérülékeny alkatú ember volt, mint minden nagy művész. ,,Jaj, szeressetek szilajon,/hessentsétek el nagy bajom” — írta Kiáltozás című versében. A szeretet utáni vágy súlya alatt összeroppant ő is, mint sokan mások nemzedéktársai közül, s választották az öngyilkosságot, vagy kitántorogtak Amerikába. József Attila fegyelmezett versbeszéde gyakran akadályozza a hozzá való eljutást is, mert alig vannak ellágyuló pillanatai, amelyekbe az érzelmeket szomjúhozó lélek be- lekapszkodhat. De éppen ez a magatartása adja lírája erkölcsi fedezetét. Időszerű-e még a költészet? A szavakon innen és túl követeli a helyet magának! A szó: önmagunk érvényesítésének lehetősége, a szó; menedék félelmeink elől, hűvös barlang és lakatlan sziget, a szó: a társra találás gyönyörűséges hite és reménye, a szó: szakadék széli csönd és havas csúcsok szikrázó magánya. A szó: izzadó tenyér és csalfa szándékok menedéke. A szó nem tiltakozik a hazugság ellen, mégis megmozdít szívet és kezeket. Akaratot és hitet. dőszerű-e még a költészet? Amíg ember lesz a földön s kívüle, lesz tavasz, nyár, ősz és tél. Amíg szeretünk és gyűlölünk, akarunk valamit önmagunkkal. Amíg felemeljük a tekintetünket, hogy megmártózzunk a másik ember pillantásában. Mindaddig időszerű lesz a költészet. József Attila: Nagy László: Csoórí Sándor: Kiáltozás Tűz Jaj, szeressetek szilajon, hessentsétek el nagy bajom! Eszméim közt, mint a majom a rácsok közt le és föl, vicsorognak és ugrándozom, mert semmit sem hiszek s nagyon félek a büntetéstől. Halandó, hallod-e dalom, vagy zúgod csak, mint a vadon? Ölelj meg, ne bámulj vakon a kifent rohamkéstől — nincs halhatatlan oltalom, akinek panaszolhatom: félek a büntetéstől. Mint fatutaj a folyamon, mint méla tót a tutajon, száll alá emberi fajom némán a szenvedéstől — de én sírok, kiáltozom: szeress: ne legyek rossz nagyon — félek a büntetéstől. Budaházi István: Gyászom Elmentél, mintha itt sohasem jártál volna. Itt hagytál, minket itt hagytál. Pedig a kezünk könyörgően feszült az égre, s az átvirrasztott éjszakák is mind a napfölkelte felé óhajtották ziháló tüdődet. Hiába. Am nem, nem. Mégsem így volt. Volt még egy tekinteted, s csak aztán röppent el egy visító fűrész szabálytalan hangja után belőled a lélek. Tűz te gyönyörű, dobogó, csillag-erejű, te tiltsd be a mozdonyt halálra, hajszold, hogy fekete magánya ne legyen néki teher, tűz te gyönyörű. ihlet, mindenség-gyökerű, virágozz a vérző madárban, égesd hogy a sorsot kimondja, nem a hamuvá izzó csontja, virrasztó igéje kell, tűz te gyönyörű, jegeken győztes örömű, ne tűrd, hogy vénhedjünk sorra lélekben szakállasodva, hűlve latoló józanságban, ahol áru és árulás. van, öltöztess tündér-pirosba, röptess az örök tilosba, jéghegyek fölé pirös bálba, ifjúság királya, tűz! Verődöm, vonszolódom Hol a hazám? S hol vannak határai? Üstökön ragad ez a rokontalan, dunai szél s hurcol északra, délre, délkeletre. Az erdők megfeketedve állnak alattam, mint kiégett, gyalogsági laktanyák. Ütődöm kőnek, csillagnak, a tél gyémántos oszlopának s a csonkaság emlékhelyei kíméletlenül fölsajognak. Nincs semmi itt, amit nagy lélekkel el tudnék felejteni. Nincs semmi itt, amit öröknek hinnék! O, hány Mohács zivataros délutánjából kellett kimentenem a reményt, hogy ez a mai nap is még a mienk legyen. Verődöm, vonszolódom régi határtól új határig s fölnyög hozzám a letaglózott Börzsöny, Balassi horpadt sírja és én újra rémülten nézek hátra: mögöttem mintha kipusztult madárfajok tolla kavarogna a vörösödő alkony atban. Az oldalt összeállította: Nagy István Attila Madár János: Kimetszik belőlünk Fűszálakon, hol járvány az élet, megélesednek véreink. Kimetszik belőlünk a zajongó sorsot — tavasz hajszálrepedéseit a megkékült éghez, hogy homlokod magasából épüljön jövő, reményhez szelídült rend a feltámadáshoz. Ne félj arcodtól, megvédenék most a rögökkel fölfénylő kövek. Csillagaid. Csak légy fegyelmezett! Tengerhez méltó európai! Jene József: Gyalogosan hozom... A böjti szél a kertkaput rázza, nem bír vele, átbukik a kerítésen. Lyukat kapar a kutya onnan támad nyüszítve, ha idegen lépte kopog. Nagy hanggal üdvözli a kakas a napot. A tyúk már átkoppintja a jeget. Kerti ösvényen, gyalogosan hozom az ÜNNEPET. Nem vártak, s nem is csodálkozott senki. Anyám mindig megálmodta jöttömet. Bátran léptem haza. Ismert a kiskapu: nem nyikorgott. Meleg várt. Boldog vagyok. Tudom, itt nem tesznek fejemre töviskoronát. Kondor Jenő: A Tisza partján Néha öreg hegyek szívéből kiszakadva kőnek lenne jó — és kavics is mit felajzva sodor a folyó — sütkérezve aztán lelkemben őrzött régi köveken barna bőrű lányok melleit simogatná kimosott szőke fövenyem Bodnár István: Ha a Mester Ha a Mester hajlékomban megjelenne kilenc kufárt ostorával elkergetne Vánkosomra fehértollú kócsag szállna Medveálmom fuvolázva elkószálna Ratkó József: Hallgat a kút is Azt mondják, mélyről jöttem, kínnal kirakott kútból, követ, iszapot köptem. Úgy volt, ha úgy volt. Ringyó-szájúak állnak körül: odalent hogy van? Lökdösnek, kiabálnak — mondjam, na, mondjam! Hűségese a dalnak, én nem hozzájuk jöttem. Hallgatok fény-ütötten. Hallgat a kút is, hallgat. Literáti Márta: Felold a tenger már megyek de vállalom viszem az ájult éveket arcomra haltak a lörtgerincű nyarak kezemről minden kézfogás leszakadt hányszor ölelt s megrabolt a tenger partra vetett napszítta hitemmel ... én nem akartam templomos csodát csak nappalig védő páncél-éjszakát ölemre fut a bokros félelem: egyszer majd nem leszel te sem! ki mondja meg, hogy álmodtam — vagy éltem mielőtt elborítasz, feloldó tengerem? Hudák Erzsébet: Végül Kállai János: Miserere kicsinyke házunk térdre hullt — imádkozik; kerülj el bennünket fullasztó szegénység; panaszunk morzsái a szőnyegen, nincs alásöprés, nincs takarítás, nincs tisztára mosható önigazolás; anyám dideregve várja jöttömet, megindult a végleges visszaszámlálás; kopogtatok — az ajtónyitás csikorgó kitárulkozása szemembe vágja a pirultató kérdéseket; elvégeztetett, bevégeztetett, vissza nincsen út; hullámzó csöndben belépek, szétrebbennek az arkangyalok, csak Krisztus porcelánszobra mered a vitrinen; megőszült papírszavéltákkal terítünk; még sül a hús, de holnapi krumpli-hagyma-káposzta hegyeink tornyosulnak; imádkozik anyám; kerülj el bennünket megalázó nyomor, hogy átvészelhessük ezt a könyörtelen némaságot! Végül megtalálom helyem minden szerelemtől elsodortan innen a vágyon Túl azüveghegyeken az Operem ián az életen az éjszakákon Milyen nehéz magány súlyozza milyen nehéz minden morzsányi igazságom Antal Attila: Hidd el, Petőfi! Vérre menő csaták helyett mára csak a lélekre menő csetepaték — s mi neked az erdőntúli kukoricás nekünk majd ráncos betonudvar vagy vigasztalan kórház-vidék de addig — hidd el — hinni ma is szív kell magány présében lankadatlan verésű szív mint a tiéd volt: csúcsra járatott vér-erőmű! || Kelet a Magyarország
