Kelet-Magyarország, 1991. április (51. évfolyam, 76-100. szám)
1991-04-27 / 98. szám
1991. április 27. || Kelet a Iwagyarorszag hétvégi melléklete Egy falukutató naplójából Az utolsó p arasz tbety ár Talán nem gyakori, hogy valaki külső hatásra kezd el érdeklődni szülőfalujának története iránt. Legalábbis ekkor kezdi el tüzetesebben büjni a könyvtárakat, levéltárakat, s jegyezgetni az idős emberek visszaemlékezéseit. Szűcs István nyíregyházi középiskolai tanárt néhány éve egy televíziótól érkezett levél késztette faluja múltjának feltárására, kutatására, s azóta sikerült évszázadokkal visszamenni a nagy időalagútban. dag a falunk: az egyház 1641- ben olyan harangot öntetett Eperjesen, melynek testvére ma is Kolozsváron, a Farkas úti toronyban szól. Kultúrtörténeti tényt őriz az úrvacsorái ónkanna, melyből csupán kettő van az országban. 1675-ben egy nagyszebeni kézműves készítette, s egy kutyafejű tatárt ábrázol. Rajzának eredetijét a Nemzeti MúTerjedelmes naplójegyzet gyűlt össze a levéltári és egyéb kutatásai alapján. Azóta szinte szenved a hatalmas tehertől, szeretné kutatásainak legérdekesebb morzsáit megosztani elsősorban Kisar lakóival, de másokkal is, akikben él egy kis érdeklődés a szűkebb pátria múltba vesző emlékei iránt. Menjünk vissza úgy jó hétszáz évvel, milyen volt akkor Kisar? — Sajnos, az 1241-es időkről szóló levéltári feljegyzések nem éppen szívet melengető eseményekről tudósítanak — jegyezte fel naplójában a falukutató tanár. — Halászfalu volt ekkor a község, és tatárhordák dúlták fel, irtották ki lakóit. Újranépesült, s 1374-ben János tárnokmester és testvére, Domonkos I. Lajos királyunktól kérte meg az Ari nevet, amely a falu nevévé vált. Más főrangú emberek mellett egykor a Rákócziak is bírták a falut és határát, majd a szatmári békekötés után Károlyi Sándor kapta a határ nagy részét... Mit jelent az a megjegyzés, hogy Kisar a Tisza legkedvesebb gyermeke? — Tulajdonképpen a falu történelme olyan, mint a tájhoz tartozó sok szatmári falué. Mégis van néhány jegy, ami megkülönbözteti a többitől. A Tisza a mi falunk határában folyik a leghosszab- ban, 11 kilométeren át, és a falu alatt alkotja eredetétől számítva az első állandó szigetét, mely után terül el a horgászok ismert helye, az Igornya. Nevezetes történelmi események is kötődnek Kisarhoz? — Igen, ha nem is túl jelentősek.A ma Gyűtjőnek nevezett dűlő bolyén hadakozott 1565-ben Hasszán basával Swendl Lázár hadvezér. A csata emlékét ebben az évben szeretné megörökíteni a falu népe. Azt is tudjuk, hogy I. Apaffy Mihály fejedelem 1681. szeptember 21. keltezéssel debreceni táborából védlevelet állított ki Kisar oltalmára. — Tárgyi emlékekben is gazzeumban őrzik. Úgy hallottam, irodalomtörténeti érdekessége is van a falunak... — Móricz Zsigmond az Elbeszélések könyvében írta meg, hogy Sós Gyurka kisari féltelkes gazda volt az utolsó parasztbetyár a Felső-Tiszaháton. De régészeti emlékeink is jócskán vannak, a nyíregyházi Jósa András Múzeum igazgatójának irányításával tárták fel Remeteháton egy régvolt falu és templom helyét. Valóban igaz, hogy Kisar nem fogyó falu, mint nagyon sok a környéken? Mi lehet ennek az oka? — Azt mondhatom, a föld, a táj eltartóképessége volt talán a legdöntőbb, és ez ma is, ami ideköti a falu népességét, sőt, hazahozza azt a kevés elvándoroltat, akik másutt kerestek megélhetést. A századfordulótól napjainkig mindig ezer felett volt a lakosság száma, még a tsz-szer- vezés után sem volt számottevő az elköltözés. — Bizonyos, hogy itt az emberek nem szoktak hozzá a függőséghez. A harmincas években a földterület 52 százaléka volt törpebirtok, a 10 és 50 hold közötti arány 20 százalék, az egy holdnál kisebb földterület aránya csak 2 százalék volt. Kisarra nem volt jellemző az alvég-felvég megosztás. Említhetnénk még az egyház hagyományőrző, közösségformáló szerepét, a faluközösség nagyon sokáig élő és eleven összetartó erejét, a szórakozás, a színjátszás, a versmondás, daltanulás, a bálok hagyományait, az udvarlás, a pár- választás helyi szokásait. Vadregényes víziparadicsom De a múlt kutatója miként nézi a jelent és a jövőt? — A jelen is őrzi a falu életképességét. A tsz évek óta eredményesen gazdálkodik. A környéken sehol nincs ennyi vállalkozó fiatal, fuvarozó — ezer lakosra számítva —, mint nálunk. Nagyot fejlődött az árvíz óta a lakáskultúra is, a közművesített lakások száma, az udvarok rendje és tisztasága. Ha ezekhez társul a lakásokba bevezetett telefonok száma is, akkor az előmozdítja a falu idegenforgalmát. — De a táj szépségén kívül mielőbb fel kell készülni a vendégek fogadására is, mégpedig az idegen nyelv tanulásával, a vendéglátással, a kiszolgálással, a bolti ellátással. Mert könnyen megeshet, hogy Kisar lakossága a nyári hónapokban megduplázódik, hisz a falusi turizmus óriási lehetőségeket tartogat a mesés természeti környezetben meghúzódó Kisarnak. P. G. Kotta nélkül, fölényesen A Nemzeti Filharmónia utolsó bérleti hangversenyén, szerda este a Miskolci Szimfonikus Zenekar lépett fel városunkban. Az előző évadban adott koncertjükön is meggyőződhettünk a zenekar komoly fejlődéséről, de ez a mostani hangverseny még meggyőzőbb volt, átütő sikert aratva. A műsoruk első részében Kó- kai: Verbunkosszvitje és Bartók: I. Rapszódiája szerepelt. A két mű részben rokon, ennek ellenére merőben eltér egymástól. Mind a két darab a verbunkostánc karakterében íródott, de a Kókai-mű habkönnyű, szórakoztató stílusban, míg Bartók alkotáKulimár János: Véremben oldódnak Sorsom zaklatott festője szakadt képek felhőin \ álmodja életem. í Virra szíva éjszakák zsongó muzsikáján tündöklő jövőt rajzol. Zokogó vulkánokon gázol át a tenger, véremben oldódnak a sírkövek. Kótics Ferenc: Színház sa magán viseli alkotójának mindig, mély tartalommal teli gondolkodásmódját. A Rapszódia hegedűs szólistája Keller András hegedűművész volt. Az első tétel igen nehéz akkordokat felvonultató fő témáját példás precízség- gel, tisztán, tömör hangzással, feszes ritmikával szólaltatta meg. A gyors tétel száguldó futamai sem jelentettek számára technikai problémát, de itt hiányzott a hangzás intenzitása, nem emelkedett ki eléggé a gazdag és bonyolult zenekari szólamok közül. Az első szünet után George Gerschwin: „Rhapsody in Blue” című, rendkívül népszerű műve aratott nagy sikert. Ez nemcsak az ismert műnek szólt, hanem a kiváló előadásnak is. Az est karmestere Kovács László, Liszt-díjas karnagy játszotta a zongora- versenynek is beillő mű zongoraszólamát, és onnan irányította a nagy zenekari apparátust is. Mint zongorista, és mint karmester is igen jó volt. A zongorajáték mellett még az egyes fúvós hangszerek szólóinak megformálására, aprólékos kidolgozására is kiterjedt a figyelme. Azt hittük, hogy a kialakult jó hangulatot, már nem lehet fokozni, de nem így történt. Ottorina Respighi: „Római ünnepek” című, négytételes műve, úgy is mint mű és úgy is mint előadás felemelő és lenyűgöző volt. Nem hiába tanult Respighi Pétervárott Rimszkij-Korszakovtól. Briliáns hangszereléssel tárult elénk az irodalmi, költői, történeti elemekből összeállt impresszionista mű. Talán nincs is olyan hangszer, mely ne szerepelt volna ebben a műben. Kovács László karnagy kotta nélkül, teljes fölényességgel — ami a zenekar játékáról is elmondható — a zenére, hangzáseffektusok sokaságára koncentrálva szólaltatta meg, maradandó emléket hagyva bennünk, ezt a zseniális művet. A Miskolci Szimfonikus Zenekar, és karmestere, Kovács László nem mindennapi teljesítményét a lelkes nyíregyházi közönség nagy ünnepléssel viszonozta. Elismerés a Nemzeti Filharmóniának az évad magas színvonalú hangversenyeiért, és azok műsorszerkesztésének változatosságáért. Kelet és Nyugat között És mit akarnak a nemzetek? „Nyelvében él a nemzet” 3. SZÉCHENYI ISTVÁN SZAVAI szállóigévé váltak, hozzájuk társítjuk azokat a nagyszerű eredményeket is, amelyeket a reformkor hozott az anyanyelvű kultúra fölvirágoztatá- sában. Magyarul kezdtek beszélni a mágnások, a városi polgárok, a könyvek, az újságok, a színház. Az országgyűlés és a helyi képviselő-testületek. Ugyanakkor az ország lakóinak jelentős része nem magyar anyanyelvű volt. így ami nekünk előrehaladás, eredmény volt — ma is annak tekintjük —, a más nyelvűeknek esetleg veszteség, visszaszorulás. A túlzó magyarosítás veszélyeire híres akadémiai beszédében maga a nemes gróf figyelmeztetett 1842- ben. A mi Európánkban úgyszólván kétszáz éve szüntelenül az egyik legnehezebb kérdés a nyelvek együttélésének és elválasztásának a problémája. Mennyire jellemző, hogy az utóbbi hónapokban a szerbek és a szlovákok is törvénybe foglalták nyelvük jogait. Ez a törvényhozói cselekedet nemcsak történelmi késettséget mutat, hanem a — nyelvileg is egységes — nemzetállam létrehozásának a szándékát is, a kisebbségi nyelvek önkéntelen lekezelését. Joggal tekinthető nyelvek szempontjából színes mozaiknak kontinensünknek ez a középső sávja. Többnyelvű tájak színes szőttesét figyelhetjük meg, vegyes lakosságú városokkal, a társadalmi tagozódás szerinti különböző nyelvhasználattal. Nem volt ritka eset, hogy más nyelven beszélt az uralkodó, mint alattvalói, más nyelven társalogtak egymás között az arisztokraták s a polgárok, más nyelven szóltak egymáshoz a nemesek és a jobbágyok. E tájakon később születtek meg a szabályokkal és normákkal meghatározott, egységes nemzeti nyelvek, mint Nyugat-Európá- ban. A nemzeti nyelv itt egyszerre volt alapja és célkitűzése is a nemzetté válásnak. Hosszabb ideig tartott a nyelvi norma rögzítése, többek között azért, mert az itteni nyelveket nem használták az államéletben, a közigazgatásban, szerény szerepet kaptak a tudományos és kulturális életben. Úgy látszott tehát, előbb kell megteremteni a nemzeti nyelvet, utána következhet a nemzet, a nemzetállam létrehozása. TÉRSÉGÜNK NYELVEIT négy szempont szerint csoportosítjuk, hogy megválaszolhassuk azt a kérdést, milyen szerepet játszottak a nemzetté válásban. Először: milyen hagyományra tekintett vissza; másodszor: a nyugati, illetőleg a keleti kereszténység kultúrköréhez tartozik-e; harmadszor: a köznyelv és a nyelvjárások viszonya; negyedszer: a nyelvi kérdés jelentősége a nemzeti ideológiában. A lengyel, a cseh és a magyar nyelv régi anyanyelvi hagyományra tekinthetett vissza a XVIII. század végén. A kultúrában régen diadalra jutott az anyanyelv (a bibliafordítások a XVI. század utolsó negyedében születtek meg), helyet kapott a közéletben és a tudományosságban is. A XIX. század elején sikerült e nyelveket a kor igényeinek megfelelően korszerűvé alakítani. Sokkal töredezettebb volt a délszláv nyelvek hagyománya, a románé és a szlováké. E népek a XVIII. század végén is vagy a népnyelvtől eléggé különböző írott nyelvet használtak, vagy megmaradtak eltérő nyelvjárások szintjén. Róma és Bizánc öröksége e tekintetben is különböző utakat szabott térségünk népeinek. Figyelemre méltó európai szempontból is, hogy milyen hosszú ideig megmaradt a latin nyelv a közélet bizonyos szintjein, elsősorban a lengyel-litván nemesi köztársaságban és a magyar királyságban. A kultúra és a közgondolkodás számos jelenségére máig érezhetően rányomta bélyegét e tradíció. A horvát rendek még az 1836-os magyar országgyűlésen is a latin tárgyalási nyelvért szálltak síkra. A bizánci kultúrkörhöz tartozó népeknél a görög játszott hasonló szerepet, illetőleg az óegyházi szláv. A közeli nyelvjárást beszélő horvát, szerb és boszniai délszláv népek között választóvonalat húzott, hogy a nyugati vagy a keleti kereszténységhez csatlakoztak. HOGY MENNYIRE EGYSÉGES vagy nyelvjárások szerint tagolt egy nyelv, az számos földrajzi és történelmi tényező következménye. A délszláv területeken például a sűrű, hegyes vidékek elválasztó jellege mellett fokozta a tarkaságot a török megszállás okozta népvándorlás. Ha az egyik póluson a magyar és a lengyel nyelvet helyezhetjük el, ahol nem voltak túlságosan nagyok a nemzetté válás korában a nyelvjárási különbségek, a másik póluson találhatjuk a horvát és a szlovák nyelvet. A XVI—XVIII. században például mind a három fő horvát nyelvjáráson kialakult irodalmi nyelv. A szlovákoknál igen nagymértékben eltért a három dialektus; az a nyelvújítási kísérlet — Anton Bernolá- ké —, amely a nyugat-szlovák nyelvjáráson alapult, nem tudott nemzeti köznyelwé válni. A szláv nyelvek között általában nem volt éles a nyelvi határ, így nemegyszer az is kérdés volt; hol lehet, hol legyen a nemzeti nyelv határa. Külön nyelv-e a szlovén és a horvát, a szlovák és a cseh, a szerb és a horvát? Hogy miképpen döntötek a nyelvi norma, a köznyelv dolgában, az sorsdöntőén befolyásolta a nemzetté válást. Érdekes egybeesés, hogy a szlovákok 1843-ban döntöttek a saját köznyelv mellett, s hét esztendővel később a horvátok és a szerbek közös normát fogadtak el. Mindkét esetben viszonylag kis értelmiségi csoport választott. Döntésük mind a mai napig meghatározó érvényű. ÁLTALÁBAN ELMONDHATÓ , hogy a nyelvi kérdés azoknak a népeknek a nemzetté válás alfája és ómegája volt, amelyeknek viszonylag kevés közjogi-állami hagyományuk volt. A szerbeknek, románoknak, szlovákoknak, szlovénoknak elsősorban az anyanyelv volt a nemzet. Lengyeleknek, cseheknek, magyaroknak és horvátoknak pedig a nemzeti lét fontos tulajdonsága. Kiss Gy. Csaba Babka József 9
