Kelet-Magyarország, 1991. április (51. évfolyam, 76-100. szám)
1991-04-27 / 98. szám
91. április 27. HÉTVÉGI MELLÉKLETE jffsisképpeiii lesz végre^ TÚLÉLÉS V an e tehát válság vagy nincs? Nem kerülhető meg ez a cérdés olyan időkben, ami- tor a mással össze nem téveszthető válságjelek között így feltétlenül meglétére .ital: ez pedig az, hogy mind görcsösebben hangoztatják 'elelős emberek: nincs. Ezek az emberek a kor- nányzat kincstári optimiz- nussal felvértezett politikusai, köztük maga a minisz- erelnök. „Akadnak ráutaló elek, de globális válságól nem beszélhetünk” — mondta nem is olyan égen. Beszélni beszélhetünk 'óla — szerencsére —, hiszen volt egy olyan válság- dőszak ebben az országsán, amikor beszélni sem /olt szabad a témáról. Igaz, aki akkor az ellenkezőjét deklarálta nap mint nap, hamarosan meghátrálni kényszerült. Mi, újságírók azonban azóta is azok között vagyunk számon tartva „akiknek nagymértékben köszönhető”, hogy az emberek csupa ilyesmivel vannak traktálva. Márpedig válság akkor is volt, és ma is van, bár a fogalom természetével nem nagyon egyezik, hogy folyamatos jelenséggé váljék. Egy rendes válság ugyanis fenyeget, beköszönt, árt, aztán kilábalnak belőle. A mi válságunk speciális természeti csapás. Ahogy a Financial Times közelmúlt- béli cikke írta, „a magyarok többsége egy évtizede szenved a stagnáló élet- színvonaltól. A demokráciától és a gazdasági liberalizálódástól vártak megváltást, de egy évvel a szabad választások ^itán fogy a türelem, amelyen az ország kényes stabilitása egyensúlyoz." Az ország minden bajtól leginkább sújtott megyéjéből nyugtatom meg a tekintélyes lapnál dolgozó kollégát: nem ismer ő minket eléggé. Azt tanácsolom, menjen el egyszer szívspecialisták konzíliumára. Megtudhatja, hogy a sok kis rohamtól sűrven elgyötört motor nem úgy viselkedik, ahogyan a laikus elvárná. Az infarktus csak kerülgeti, de nem éri el, mert minden „apró” válság arra készteti a koszorúereket, hogy áthidaló erecskéket fejlesszenek, tágítsanak. így aztán rendre átvészelnek olyan attakokat, amelyek egy fiatal egészséges szívet mellében hordó embert percek alatt kivégeznek. Ilyen szív a mi országunk. Társadalmát át- és átszövik azok a kapcsolatok, íratlan szabályok, összefonódások, amelyek minduntalan levegőhöz juttatják a következő válságig. Ebből aztán természetszerűleg következik, hogy a válság túlélése nem az aktuális kormányzat érdeme, hanem a népléleké. Hogy aztán ez a néplélek és a felsorolt társadalmi megnyilvánulások egészségre utalnak-e, az más kérdés. Ugyancsak orvosok a megmondhatói, hogy az egészségtelen állapothoz, mint például a magas vérnyomás, úgy hozzá lehet szokni, hogy rendbetételébe belebetegszik a páciens. PACBAN A z a mezőgazdaság „sertésileg” úgy rossz, ahogy van. Parasztostól, agronómusostól, téeszelnökös- től, kisgazdapártostól siralmas csapat. A furcsa az, hogy két éve még egészen tisztességes sonkát tudtak ünnepre előállítani, de a pénzhajhász lelkűk rossz útra vitte őket. A „csapat” azon tagjainak, akik nem olvasták az Élet és Irodalom április 12-i számát, elmondom: Bertha Bulcsú tisztelte meg emígyen a gazdásztársadalmat. Azon okból, hogy az általa vásárolt sonka nemigen találkozott ama páceljárásokkal, amit szintén nagyon érzékletesen ír le — zsengébb korából. Az általam nagyra becsült Jelenségek sorozat nemkülönben tisztelt szerzője nézze el nekem, ha néhány megjegyzést fűzök csípős szavaihoz. Abban nem jár messze az igazságtól, hogy a mai sonka „gyorsjáratú repülő által” hú- zatik át a füstölőn, és a füstnek alig van alkalma „megnyalni” az oldalát. A páclében úgyszintén kibírja egy lélegzettel, hiszen jóformán él még szegény pára, amikor a feldolgozás folyamatán végigsuhan. Afelől is megnyugtatom, hogy a rendes füstölt sonka iránt jómagam, és az említett „csapat” ugyanolyan kívánalmakat támasztunk. Ám mi a Jelenségek szintjénél többet tudunk az okokról. A gyorsjáratú repülők tempóját nem az említett és igaztalan jelzőkkel csúfított emberek diktálják. Az eset árnyaltabb értelmezéséhez további jelenségeket is tanácsos tanulmányozni. Mindenekelőtt a magyar pénzpolitikát. Amikor beruházáshoz negyven százalék, forgóeszközhöz pedig semennyi kamatért lehet hozzájutni, kihallatszik a ketyegés a füstölőből, de még a pácléből is. Én a Bertha Bulcsú által leírtnál még jobb sonkát is ismerek, pedig attól összefutott a számban a nyál, hiába csak lelki szemeim előtt jelent meg. Ez pedig a vállaji svábsonka. Megmondhatják az ottani svábok, de a többi sonkájáról híres náció Szebentől Prágáig, hogy hány hét az érlelés. Azt pedig a legközelebbi bankfiók mondja meg, mennyivel lesz drágább minden nappal az a sonka, amit pedig manapság csak leértékelve lehet eladni. Ha csak mint számtanpéldát tanulmányozza majd az esetet a tisztviselővel, megtudhatja hány nappal kellene előbb elkezdeni a pácolást és a füstölést — mint magát a disznóölést. A parasztok, az agronómusok, a téeszelnökök, és a kisgazdapártosok nevében üzenem tehát, hogy nem felejtettek még el ebben az országban rendes sonkát „előállítani”. A pénzhajhász lelkeket pedig abban a testben kell keresni, melyhez az agrárollót nyitó kéz tartozik. Tisztességes, gondosan pácolt, füstölés után szellős padláson, rendesen megért sonkák közös élvezete reményében: Esik Sándor KOLDULÓ KULTÚRA Politika és kultúra viszonya egy elsődíjas tanulmány tükrében Nagyon ritkán fordul elő, mondják a szakemberek, hogy elsőéves főiskolás díjat kapjon a tudományos diákkörök országos konferenciáján, az meg valóban csak kevés hallgatónak adatik meg, hogy mindjárt első díjat nyerjen. így igen becses az a helyezés, az országos első díj, amit Mitykó Jánosnak, a nyíregyházi tanárképző főiskola történelem—népművelés szakos hallgatójának ítéltek oda a napokban a Debrecenben megtartott rendezvényen. A téma ötlete Palkóné Knoll Ilona főiskolai adjunktustól származik, aki arra inspirálta a hallgatót, térképezze fel, milyen a parlamenti pártok viszonya a kultúrához a választási kampány dokumentumai alapján, illetve elemezze egy városi önkormányzati képviselő-testület tagjainak kulturális elképzeléseit. A főiskolára éppen csak bekerült fiatalember a dolgozatból is kiérezhető fegyelemmel, tudásszomjjal és igényességgel fogott munkához, elég nehéz időszakban, az első vizsgák előtt. Karácsonykor is ezzel volt elfoglalva, ám most boldogan érzi, megérte. Jóleső érzés, hogy a rengeteg munkának meglett az eredménye — pl. ötödéves, akadémiai aranyérmes egyetemistát is megelőzött. Politika és kultúra találkozási pontjait keresve előbb azt nézte meg, a hat párt milyen terjedelemben foglalkozik kulturális kérdésekkel a választási anyagaiban, az országos programnyilatkozatokban, az országgyűlési képviselőjelöltek propagandaanyagában, a választási plakátokon és szórólapokon. Azt találta a tanulmányozott anyagok alapos áttekintése után, hogy éppen a koalíciót alkotó három párt foglalkozott viszonylag keveset kulturális kérdésekkel. Egy MDF-es országgyűlési képviselőjelölt a négyoldalas programjában nem említi sem a művelődést, sem az oktatást, az országos 12 pontban a nyolcadik helyen öt sorban szerepel a kultúra. Rangosabb szinten kezeli a kultúra kérdéseit a KDNP, e pártnál tíz alapkövetelés közül a kultúra a harmadik helyre került, majdnem elhanyagolható viszont a kulturális terület a független kisgazdák programjában, a kutatott helyek közül mindössze egy választási plakáton tűnt fel a kultúra, másfél sorban. Jóval erőteljesebben foglalkoztatták az oktatás és művelődés kérdései azokat a pártokat, amelyek később a kormány ellenzékébe kerültek. Egységesen lépett fel a későbbi ellenzék az első helyen fontosnak tartott kérdésekben: az intézetek önigazgatása, a tanszabadság, az iskolarendszer kialakítása, a kultúra alapértékeinek megbecsülése, az önnevelés és a kultúra területén az Európához igazodás, valamint a hagyományteremtés és a hagyományok őrzése ügyében. Ezek közül számos szerepelt a koalíciós pártok programjában is, de a legmarkánsabban a vallásoktatás, illetve a keresztény eszmeiség érvényre juttatása jelentkezett hasonlóan egységesen. Megfigyelte, hogy a vizsgált 15 kulturális kérdéskörhöz való viszony alapján nagyjából kiraj- zolhatóak lettek volna a későbbi választási eredmények és az ,ierőviszonyok, ugyanis gyakran estek egybe a mostani ellenzék, illetve a mostani koalíció pártjainak válaszai egy-egy szakterületről alkotott véleményben. Előfordult viszont, hogy fontosnak megítélt kérdéskörökre egy-egy párt reagált csupán, a többi nem foglalkozott vele. A felsőfokú intézmények telepítése és fejlesztése csupán az MDF programjában volt megtalálható. A kedvezményes taneszközellátás kérdésével csak az MSZP foglalkozott, és ugyanez volt a helyzet a tömegkommunikáció társadalmi tulajdonba helyezésével kapcsolatban is. Végül a kutatómunka összegzéseként azt állapíthatta meg, hogy a nagyító alá vont 15 kérdéskör közül 10 az MSZP, 9 az MDF, 6 az SZDSZ programjában megtalálható volt, a másik három párt 5—5 kulturális kérdéssel jelentkezett. Utólag mondja el Mitykó János, a kérdés szakértője a következőket: — Leendő művelődésszervezőként elfogultságot érzek a téma iránt, hiszen valószínűleg kulturális területen fogok majd dolgozni, legalábbis ott képzelem el az életem, de jelenleg úgy látom, kidolgozott kulturális koncepciója egyik parlamenti pártnak sincs, a koalíció pártjai egységesen nem képzelik el a kultúrát, és lehet, hogy szó van róla, de bizonyítékot nemigen látok. Hasonlókat ad közre egy 75 ezres város önkormányzati kép- viselő-testülete tagjainak kulturális elképzeléseiről. Egyebek között arra keresett választ, a képviselők hogyan képzelik el a művelődési szféra további működését, működtetését. Az derült ki, hogy a megválasztott képviselők egy részének nem sok köze volt azelőtt a kultúrához, egyáltalán nem vettek részt semmilyen kulturális megmozduláson, a 45 tagú, zömmel SZDSZ-es testület tagjainak több mint negyven százaléka válaszolta azt, hogy a családban művelődési célokra nem költenek pénzt. Ami a jövőt illeti, a képviselők egy része a könyvtár ügyében nem tudott véleményt alkotni, a művelődési házra a képviselők több mint harmada nem tart igényt. A mozival kapcsolatban majdnem kétharmados többséggel úgy nyilatkoztak, nincs szükség művészfilmek vetítésére, ahelyett a majd magánkézbe kerülő mozikban játszanak kaland- és horrorfilmeket, hiszen arra vevő a közönség. A túlzott anyagiasságot lehetett megfigyelni a színház megítélése alapján is, a költségvetési támogatás egyértelmű csökkentése mellett foglaltak állást, de hogy miért, arra nem tudtak magyarázatot adni. Van még a városban levéltár, annak sorsáról a képviselők többsége nem tudott választ adni, mert az intézmény munkájáról nem tudtak véleményt alkotni. Még az a szerencse, hogy a hallgató nem Nyíregyházát választotta a vizsgálódás színhelyéül. Vagy nálunk ennél sokkal kedvezőbb a helyzet? A dolgozat elkészültével és díjazásával a folyamat nem szakadt meg, Mitykó János követi és feldolgozza az eseményeket, és két év múlva, amikor arra legközelebb lehetőség lesz, ismét jelentkezik az összehasonlító vizsgálatokkal, elemzésekkel. Baraksó Erzsébet Dokumentumok Szabolcs-Szatmár-Bereg megye történetéből 1948—1953, Nyíregyháza, 1991 A Rákosi-diktatúra első évei ....bár a rám eső részt nem én írtam, csak éltem és gyűjtöttem azt” —- ajánlotta az egyik munkatársa e kötetet figyelmembe. Sallai József megállapítása úgy hiszem, igaz valamennyi dokumentumgyűjtőre, hiszen azzal a képpel szemben, ami elénk tárul történelmünknek arról az öt esztendejéről, amikor kötelező volt az optimizmus, miközben másfél milliónyira tehető a ki- sebb-nagyobb vétségekért vagy csak vélt bűnökért elítéltek száma, humanista embernek más véleménye nem lehet. Akik akkor voltak fiatalok, szerelmesek, ifjú szülők, talán őriznek szép élményeket, de a dokumentumok erről nem tudnak meggyőzni egyetlen fiatalt sem. Miért, mi történt öt év alatt? — kérdezheti az idegen vagy a most eszmélkedő, hiszen a hivatalos történelem nagy gyárakról, kiválómunka-versenyekről, önkéntes felajánlásokról, kulturális rendezvényekről, a hazaszeretet nevében leleplezett reakcióról olvashat itt több mint másfél száz iratot. Eközben pedig elgondolkozhatunk azon, mit jelent az önkényuralom. Vajon 1848/49 után Haynau véres megtorlása volt-e kegyetlenebb, mikor az új épületben bebörtönözve várta majd’ egy éven át jó néhány magyar honvéd, hogy a hadbíróságnak nevezett statárium meghagyja vagy elveszi-e az életét, vagy ez a huszadik századi horror. Nyugodtan merem rémtörténetnek nevezni azt az öt évet, amikor tervszerűen ment az ellenség keresése, amikor a boszorkányüldözések korát idéző vallomások könnyítettek az ítélethozók lelkiismeretén. Ha ugyan igényelték ezt! Olykor arra gondoltam az iratok olvasása közben, micsoda cinizmus kellett ahhoz, hogy a megalázott, tönkretett emberekből még önmagukra is elítélő vallomást kicsikarjanak. Hogy az anya könyörögjön fiának, hogy tagadja meg, hogy a pap kérje híveit, hogy ajánlják fel az adó ellenében az egyház javait; hogy művelt emberek gügyögő jelentéseket írjanak arról, milyen terveket készítenek egy álkulturális mozgalom számára. Abszolutizmus — mondtuk ki a Bach-korszakról. Mennyivel inkább az volt ez az öt év! Akkor legalább idegenbürokraták álltak a hatalom hivatalainak élén, száz évvel később viszont épp a hazafiság nevében szónokoltak azok, akik adták-vették vagy inkább pocsékolták legszebb hazai értékeinket, elsősorban honfitársainkat. Mindez országosan is igaz. A Szabolcs-Szatmár-Bereg megye történetének ebbe a fejezetébe bepillantást engedő gyűjteményes kötet azonban rossz érzéseinket még inkább fokozhatja. Ebben a gyűjtőmunkában nem vettem részt, de a korszakot szinte „bontatlan állapotában” ismerhettem meg, amidőn levéltárosként először kezdtem a megyei tanács irataival foglalkozni, történeti értékű dokumentumait a jövendő számára rendezni. Jól emlékszem, jegyzeteimet is átnéztem, valóban minden lényeges területre kiterjedt a szerkesztőnek, Botár Józsefnek és munkatársainak a figyelme. Akkor hát miért hiányoznak a munkaversenyből a sztahanovisták ebben a térségben? A kérdésre nehéz szívvel is könnyű válaszolni. A megyében nem fejlesztették az ipart. Innen a munka nélkül maradók, a fiatalok elkényszerültek Sztálinvárosba (Dunaújvárosba) maltert keverni, kohásznak, bányásznak tanulni, mert a szomszédos nagy szövetséges közelében sem akartak az ország szélére ipart telepíteni. Az az 1953 júniusában elhangzott kritika, amelyben Nagy Imre valóban a legpontosabb bírálatát adta a Rákosi Mátyás vezette párturalomnak, a mi megyénkben nem négy pontból, csupán háromból állhat, mert a túlzott iparosítás, illetve a nehézipar arányának túlsúlya itt nem érvényes (nem vehetjük ide a rabok és kitelepítettek által létrehozott tiszalöki erőművet!). A mezőgazdasági termelés elhanyagolása és túlzott társadalmasítása viszont annál inkább jelen van a forrásokban, sőt, itt fedezhető fel a társadalmi szét- marcangolás, az ellenségeskedés szítása, a valós feszültségek helyébe bűnbakok állítása. Elképesztően kisszerű vádak alapján mentek tönkre sorsok, siklottak ki életek, és került végül az ország sötét, árnyékos oldalára ez az egykor szabadságsze- retetéről híres vidék. Milyen lehetett a Nagy Imre által harmadik fő vádként emlegetett életszínvonalromlás itt, ezek után nem is kétséges. Amiről kényes lenne szólni, arról csak a sorok között olvashatunk, valahányszor adó- és terménybeszolgáltatásokról, békekölcsönjegyzésekről írattak jelentést. Az ókoriak dodonainak nevezték azt, ha a mondandó oly mértékben volt kétértelmű, hogy csupán az olvasó szándékától függött, mit akart belőle megérteni. Úgy érzem, az ideológiai jelentések lényege nem az, amit akkor az inflációs jelentések kérdéseire válaszoltak, hanem, hogy az akkori írástudók, de a kisemberek ezrei is, a túlélés érdekében dodonai módon fogalmaztak. A császárnak megadták ami a császáré... Az utókor pedig — épp e kötet segítségével is akár — megértheti lelkiismeretük vívódásait, a valós feszültségek, tenni akarások és bukások, kollektív összekacsintások dodonai nyelvezetét. Ez a kötet fő érdeme. Tisztességére válik a történetírás munkásainak, hogy híven válogattak. Csupán egyetlen megjegyzést kell megemlítenem. A szerkesztői útmutató már szól arról, mit vállal a kötet, a bevezetőre talán szükség lehet, de nem feltétlenül. Ebben a formájában ugyanis inkább krónikája a korszak eseménytörténetének, mint elemző útmutató az 1948—53-as időszakkal ismerkedő számára. A történettudományi és a társadalomelméleti tanszék kollektívájának, külső munkatársainak munkájához gratulálhatunk, mert segítséget nyújtottak egy valós értékelés meghozatalához. Dr. Láczay Magdolna || KeletA fBaayarország 7
