Kelet-Magyarország, 1991. április (51. évfolyam, 76-100. szám)
1991-04-20 / 92. szám
10 II Kelet a "agyarorszag hétvégi melléklete 1991. április 20. ■ ■ —^ .......——— ——— Utas a Hikariról i** Sztálin menyasszonya Még ma sem általános és hétköznapi, ha valaki csak úgy eljut Japánba, de azért már ritkaság- számba menő csodabogárnak sem nézik az utazót. Viszont: ha az a valaki, aki eljutott, álmaink vonatán, a Hikari expresszen is utazik, mi több, annak vezetőállásában, a masiniszta mellett, majd a Hitaofei kutatórészlegében azt is látja, hogy gyorsítható fel egy vonat háromszáz kilométeres sebességre, az már nem egyszerűen turista, hanem valami más, annak szakmai háttere lehet, annak története van. — Magam sem számítottam — hogyan is számíthattam volna — arra, hogy egy ilyen, egész életre szóló élményben lesz részem, mint volt jó öt hónappal ezelőtt az az egy hét, amit egy szakmai delegáció tagjaként Japánban tölthettem, a nekünk szinte utópiának tűnő japán vasúttal való ismerkedés jegyében. Aki ezt mondja: Szabó Andor vezénylőtiszt, a MÁV nyíregyházi vasúti csomópontjáról. Azon a reggelen, amikorra találkozásunkat egyeztettük, a pályaudvar peronján várt. Nem úgy, mint egyik halandó szokta a másikat, hanem valahogy úgy, ahogy bizonyára csak hajós tud várni kikötőben vagy pilóta a repülőtér betonján. Nem fürkészte a vonat felől áramló utasokat, hanem úgy nézett a vágánypárok, szerelvények, gépek és kocsik sokaságán keresztül távolba, hogy tekintete egyszerre összegezte és elemezte is mindazt, amit látott a világ azon darabjából, amelyben igazán otthon érzi magát. Élete delén járó termetes férfi, egészen rövid, őszülő hajjal. Beszélgetésünkkor ugyancsak rövid, ennélfogva ritkábbnak tűnő körszakállt viselt, míg az utazáson készült fényképeken ennél tekintélyesebbet, sűrűbbet. Szeméből a feltárulkozni, az emlékeivel szembesülni akaró ember parányi feszültséget hordozó kíváncsi várakozása sugárzik felém. Ilyenkor a beszélgetőtárs nem is annyira a kérdésekre kíváncsi, hanem arra, hogy vajon ő mit fog mondani. Hát tessék! — Szegeden születtem, egy nyolcgyerekes metodista pap legidősebb fiaként. Ott jártam az általános, majd Dombóváron a középiskolát. Innen Pest, műegyetem, közlekedésmérnöki kar. Azután tíz éven át a Keleti pályaudvaron, illetve Kelenföldön teljesítettem szolgálatot, végül ide nősültem Nyíregyházára. — Honnan eredeztethető vonzalma a vasút iránt? — A metodista lelkészek rengeteget utaznak, és az édesapám kicsi koromban sokat vitt magával. Talán ezért volt, hogy a vonat egyre nagyobb helyet töltött ki diákköri álmodozásaimban: a játékvonat, a nyári vonatozások, egy budapesti utazás, a Lillafüred expressz, az állomások szaga... — Vallásos létemre 1970-ben pedagógusnak nem mehettem, pedig nagyon szerettem volna tanítani, így hát maradt a másik szerelem: közlekedési mérnök lettem, bár hozzáteszem, hogy ennek ellenére nem műszaki beosztásban dolgoztam; mindig forgalmi ember voltam. — Hogy kerül egy szegedi kötődésű, Budapesten dolgozó ember Nyíregyházára? — Szoros összefüggésben azzal, hogy én — mint azt már kivehette a szavaimból — születésemtől vallásos környezetben nevelkedtem, vallásos ember vagyok. A házasságom története talán nem is mindennapi módon kapcsolódik a metodista egyház azon változásaihoz, amelyeken az elmúlt tíz évben ment keresztül. Szokatlan talán, de köze van a magyarországi metodisták 1981-es egyházszakadásához. A kapcsolathoz az akkori magyar politikai ellenzékkel, a csalódás egy hitéletben köttetett barátságban, szembefordulással, majd visszatalálással apámhoz. Ilyen, a lélek számára viharos események sodrában találtam meg a feleségem, és így kerültem Nyíregyházára. Öt gyermeket nevelünk, közülük négy a feleségem első házasságából való. Diplomatatáskájából sok-sok fénykép, katalógus, prospektus kerül elő, meg egy pár evőpálca. — Azt az egy hetet kicsit kárpótlásnak is érzem. Budapesten a vallásosságom miatt jó ideig mellőzöttségben volt részem. Mérnöki diplomával dolgoztattak váltótisztítóként, váltókezelőként is. Szerencsére ez már a múlté. A '89-ben megalakult Vasutas Dolgozók Szabad Szakszervezetének kezdettől tagja vagyok, aminek itt, Nyíregyházán erős Sokan ismerték, s tudták róla, hogy homloka és arca mély re- dőit a romániai magyarság kisebbségi sorsát megélve gyűjtötte be. Budapesten született, ám 1983 tavaszáig Romániában — Temesvárott, Kolozsvárott, Bukarestben — élt. Fiatalon — kitérők után — lett újságíró, de hamarosan a szépírók jeles toliforgatói között emlegették nevét. Megjelent a Sárkányeregető ének című verses-, majd a Lírai röplapok című prózai kötete. Mindkettőt betiltották. Kortársai bizalmából írószövetségi tisztviselő lett, aztán a Kriterion Könyvkiadó főszerkesztője, azután rádió- és televízióműsorok főszerkesztője. Sokat és sok mindent megpróbált, a siker azonban ritkán lehetett útitársa. (A meztelen lány és a Svájci villa című köteteivel írószövetségi díjat nyert.) Itthon a megjelent kötetei — Kék folt, Svájci villa, Haldoklás anyanyelven, Apám könyve, Hazába kiáltott szó — mellett publicisztikai írásokkal (Diurnusz) s köz bázisa van. 1990 nyarán Japánból Magyarországra is küldtek meghívót egy szakszervezeti szervezésű nemzetközi vasúti biztonsági konferenciára. A szempontok mérlegelése után hárman képviseltük a magyar vasutat, köztük a VDSZSZ részéről én, innen Nyíregyházáról. Londonból Szibérián átrepülve érkeztünk meg Tokióba. Japán már a repülőgépről nézve is olyan — különösen Szibéria víz- hó-jég birodalmához képest — mint egy virággal díszített ékszerdoboz. — Érezhetően más világ, mint a miénk? — Más! A japán ember csupa udvariasság, segítőkészség és fegyelmezettség. Fanatikus a munkaszeretetük. Egy évben négy nagyszabadságuk van, napi tíz—tizenkét órát dolgoznak, esténként 6—8 óra tájban járnak haza. Ahogy megtudtam, 1955-ben voltak hasonlóan kilátástalan helyzetben, mint most Magyarország. És azóta hol tartanak...? Az egész hatalmas népet a gondosság, az ésszerűségre való törekvés szelleme hatja át. Innen már feláll, és úgy mesél. Újraéli az előadását, amelyet komoly előkészületek után angolul tartott a magyar vasút történelmi hátterű fordulópontjairól. Újra ott van a Hitachi Művekben, ahol olyan látvány fogadta, mintha tudományos-fantasztikus filmben sétált volna. Ott van a szerelvényen, amelyben klub, tárgyaló, és három háromszobás lakosztály is van, és minden, ami a fejlett elektronikát képviselheti. És élő virággal díszítik a vonatot. Ott áll a Hikari expressz vezetőállásában a 220 kilométeres sebességű száguldásban, hogy megcsodálja a szerelvények közötti térközbiztosítás műholdról vezérelt, számítógépes rendszerét. Hogy a vonatból megpillantsa a Fujit, a japánok szent hegyét. A szemem láttára valósággal újraéli az élményeit, amiket nyilván sohasem fog elfelejteni. A Szuper Hitachi és a Hikari expressz, a Fuji szent hegye álomszerű emléke marad. A magyar vasút magyar pályán, magyar városok és falvak között halad a jövő felé. A mi életünkben már csak úgy, ahogy. Műholdas irányítás nélkül. Réti János NAGYON RÁFÉRNE már a hanyatlás ezer jelét mutató magyar filmre egy tisztességes, harsány siker, ami azzal biztathatna, hogy van lehetőség az elmozdulásra a mélypontról. Azt már megtanultuk az amerikai filmesektől, hogy el kell felejtenünk régi, szép szólásunkat, amely szerint jó bornak nem kell cégér, hiszen még Schwarzeneggert is komoly tévéreklámmal szokás felvezetni. Bacsó Péter nem panaszkodhat, Sztálin menyasszonya című filmjét úgy harangozták be, mintha valamelyik hollywoodi stúdióban készült volna. Naponta jelent meg Básti Juli a képernyőn szőkén és felismer- hetetlenül, hogy a mozikba invitálja az elpártolt közönséget. Tartok azonban attól, hogy a reklámköltséget a kidobott pénz rovatba lehet elkönyvelni, mert ez nem az a film, amiért a közönség kezét-lábát törve özönlik a moziba, bár azt nyomatékkai kell hangsúlyozni, hogy erről a legkevésbé Básti Juli tehet, hiszen ő ebben a történetben pályafutása egyik legjobb alakítását nyújtja, és külön tisztelet illeti meg, hogy vállalta azt a maszkírozási bűvészmutatványt, amellyel a felis- merhetetlenségig elcsúfították. MEG LEHETNE ugyan kérdezni Bacsó Pétertől, mi vezette éppen most Tyendrjakov novellájához, amelyből Köllő Miklóssal és Natalja Aszmalovával a forgatókönyvet írták, de ez már eső után köpönyeg. Az események valahol a Szovjetunióban játszódnak a 30-as évek idején (az első jelenetsorban az időpontot ültetőén pontos utalást kapunk, biztos, ami biztos), a helyszín tipikusnak szánt orosz falu vodka- zpgárussal, oszlopra szerelt hangszóróval, a főtéren felállított Slztálin-képpel, dominózó rendőrrel. Hogy mi történt ez idő tájt a Stzovjetunióban, arra nézve a szépirodalom (Iván Gyenyiszo- vlcs egy napja, Az Arbat gyermekei, Doktor Zsivágo — hogy csak a legfontosabbakat említsük), a tényirodalom (lásd a Befejezetlen forradalom, a Tovább... Tovább... Tovább vagy a Több fényt! című köteteket) és a dobozból kiszabadított filmek sorozata jóvoltából már korábban bőséges információkat szerezhettünk. Ezekhez képest Bacsó semmi újat nem ad, sem eseménytörténetben, sem az emberi viszonylatok rajzában. (A rendező A tanú-ja a magyar viszonyokra vonatkozóan elkészültekor felfedező érvényű volt, és a Te, rongyos élet pedig ezért figyelemre méltó, mert amikor újat már nem lehet mondani a korról, akkor a humoros-karikaturiszti- kps ábrázolásának még megvan a létjogosultsága.) BEVALLOM, néhány cselekménymozzanatot is hiteltelennek érzek. Nehezen tudom elképzelni, hogy a 30-as évekélején még lehetett saját lova valakinek, mint a filmbeli Zorkának (Cserhalmi György játssza, törögeti ebykedvűen a diót a vázlatosan megrajzolt figura bőrében). És ha lova elkobzásáért bosszút állva megúszhatja a helyhezkötéssel, az aligha a rendszer szigoráról vall. Az sem meggyőző, hogy a bolond Paranyát, aki Sztálin menyasszonyának nevezi magát, elengedjék vallatói, hiszen aki a bölcs vezért bármilyen módon megszentségtelenítette, lett légyen bolond vagy ép elméjű, egyformán kivonták a forgalomból. De hát Tyendrjakov csak jobban tudja, meg kellene próbálnunk hinni, legalább neki. Hinnénk is, ha története"legalább érdekes, izgalmas cselekményfordulatokban bővelkedő lenne, de nem bővelkedik, a diktatúra működésrendjének lélektani háttere pedig kevésbé attraktív az ábrázolás számára, így a lassan csordogáló történetben legfeljebb néhány kabinetalakítás (például Pécsi Ildikóé, Székely B. Miklósé) vonja magára a figyelmet. AKI OROSZ TÉMÁT filmesít meg, annak szembe kell néznie azzal a nehézséggel, amit a szláv levegő megteremtésének gondjai okoznak. Az orosz ember világa ugyanúgy magán hordozza a nemzeti jegyeket, mint minden más népé, s ezt kívülről megteremteni nehéz feladat. Bacsónak sem sikerül. Benedek Miklós, Bezerédy Zoltán, Újlaki Dénes ugyanazokat a figurákat hozzák, akik a helyükön voltak a Te rongyos élet görbe tükrében, de itt sehogy sem illeszkednek a film hangulatába. Jobb lett volna talán saját portánkon maradni. Itt is akad még némi házimunka. Hamar Péter Trikolórkereszt élességével tette ismertté a nevét. Legújabb könyve, A hisztéria szükségállapotai a romániai forradalom meg nem valósított reményeinek tükre, a nemes célok elvetélésének társadalomrajza, az egymás mellett is lobogható trikolórkettős (a piros-fehér- zöld és a kék-sárga-piros) történelmi idejű keresztbe lengésének oknyomozása. Alcíme: Kellemetlen kézikönyv Romániáról — mind a tartalomról, mind a szerző céljairól eligazító. Bodor Pál fél évszázados romániai léte tapasztalataival nemcsak írása intonáló kérdését (Miért írtam ezt a könyvet?) poentírozza, hanem mindazon kétkedéseket és hozzájuk illeszthető, történelem által hitelesített magyarázatokat is, melyek a trikolórkereszt létrejöttéhez, tartóssá válásához vezettek. Mennyiségében, minőségében bőséges az ismeret s a tapasztalás, mik egymás mellé, egymásra rakódtak itt is, ott is, de sok a torzító nézet, szemlélet, mi nehezít kézfogást, eszmecserét, hinti a kételyt, szítja az ellentétben állást. Közöttük kísérel meg rendet tenni Bodor Pál. Higgadt, a tényeket végtelenségig tisztelő, megfontolt érvelésű megmutatása — statisztikai adatokkal, a hagyományokról, nacionalizmusról, hatalmi harcok ürügyeiről szólva — tisztán értelmez és a közjó érdekében a tisztességes emberi magatartásra, a közös összefogásra serkent. Tárgyilagosak a beszélgetései, és a nemzetgyűlölet ellen föllépő románok körében is keresi mindehhez a társakat. Sajnos, sikerélménye kevés. Azonban ez nem Bodor hibája. A már és a még határán sok a téveszme, a tudatlanság, s a rájuk alapozott közéleti „kontinuitás”, következésképpen Bodor megfogalmazott pesszimizmusa az események tükrében igazoltnak is látszik. (Szabad Tér Kiadó, 1990) Miklós Elemér Hamarosan a mozikban: HALÁLRA JELÖLVE. Az amerikai film főszerepében: Steven Seagal, Joanna Pacula és Keith David. Nyelvében él... Elfelejtett népek A világ nemzeteinek nagy családja — hirdetik az ENSZ-ről a politikusok. S hogy meggyőzőbb legyen az érv, olykor hozzáteszik, hogy már 159 tagja van a világszervezetnek. Csak ennyi. Vélhetjük annak a brüsszeli találkozónak az ismeretében, ahol megalapították az ENSZ alternatíváját — „legalább 5000 nép nevében”. Az elfelejtett népekről van szó. Mert így nevezték magukat a szervezetet létrehozók, Észtországtól a ki tudja hol található Paupuázsiáig. „Egyetlen dolog hozott össze bennünket: az, hogy létezünk, továbbá, hogy minden erővel harcolunk azért, hogy olyan némzetté váljunk, amilyenné lenni szeretnénk” — nyilatkozta a szervezet frissen megválasztott elnöke, az észt szárnazású Linnéd Mail. Az ÖNPE, vagyis azoknak a népeknek a szervezete, akiket sehol sem képviselnek •— 12 tagú, de arra számítanak, hogy az észt, lett, grúz, örmény, tibeti, turkesztáni, tajvani, kurdjsztáni, az ausztráliai bennszülöttek, az albániai görögök és a már említett paupuázsiaiak mellett rövidesen a tagok között tudják az erit- reaiakat és az amazóniai indiánokat, meg másokat. Hogy mi a távolabbi cél? Idézzük a Le Monde tudósítását: Megindító volt az ausztráliai benszülöttek képviselőjének felszólalása: „Az én népem 60 ezer éves, és én mégsem fejezhetem ki magam az anyanyelvemen. ”
