Kelet-Magyarország, 1991. április (51. évfolyam, 76-100. szám)
1991-04-13 / 86. szám
1991. április 13. HÉTVÉGI MELLÉKLETE 9 Ötven éve történt Szatmárban — felhangokkal Ezerkilencszáznegyvenegy márciusában Szatmárvármegye ünnepre készült. A történelmi események újabb fordulóján Szatmárnémeti lett a megyeszékhely. A város főterén a házakon nemzeti lobogókat és a vármegye színeit viselő zászlókat lengetett a tavaszi szél. A Pannónia környékén díszsisakos rendőrök irányították a szokatlanul megnőtt forgalmat. A megye törvényhatósági bizottsága első ülésére készült, ahol a helyi notabilitások mellett egy vendéget is vártak: gróf Teleki Pált, Magyarország miniszterelnökét. Március 27-én délelőtt érkezett meg a motoros különvonat a szatmári pályaudvarra. A kiszálló miniszterelnököt a megye és a város tisztviselői üdvözölték. Teleki Pál ezután fogadta a tiszteletére kivonult cserkészek parancsnokának jelentését, majd ellépett a díszsorfal előtt, ezután kíséretével a Pannóniába hajtatott. Az összegyűlt bizottsági tagok az ünnepi nap jelentőségének megfelelően, valamennyien magyar, vagy magyaros ruhában érkeztek a gyűlés színhelyére. A földszinti részen ott voltak a most kinevezett román ajkú bizottsági tagok is — nemzeti viseletűkben. Negyed tizenegykor lépett a terembe gr. Teleki Pál, akit a terem közönsége lelkes ovációval fogadott. (Fekete magyar ruhában, csizmásán sietett az emelvény elé, ahol fogadta az üdvözléseket.) Streicher Andor alispán megnyitója után Kozányi Zsigmond vármegyei főjegyző felolvasta a törvényhatósági bizottsági tagok kinevezéséről szóló belügyminiszteri leiratot és a tagok névsorát. Ugyanekkor közölte a régi főispán felmentéséről és az új főispán kinevezéséről szóló leiratot is. Az alispán javaslatára küldöttség ment dr. Kölcsey Ferenc (új) főispánért, akinek székfoglaló beszédéből érdemes idézni. Többek között ezt mondta: „...Ma, amikor majdnem azt lehet mondani, az egész világ háborúban él, szinte csodaszámba megy kormányzatunk azon óriási erőfeszítéssel elért eredménye, hogy országunk mintegy korallsziget emelkedik ki a háború által felkorbácsolt világégés vérzivatarából... ...Elvárom és megkövetelem a nemzetiségektől, hogy helyezkedjenek bele az új rendbe. Ne vindikáljanak maguknak olyan előnyöket és jogokat, amelyek nem illetik őket, igyekezzenek az adott helyzettel megbékülve belehelyezkedni a magyar közigazgatás és jogszolgáltatás parancsaiba... Vármegyénk területén élő román lakosság túlnyomó többsége igyekszik, akar is belehelyezkedni az új környezetbe és közigazgatási rendszerbe, s csupán elenyésző csekély töredéke az, amely tudomásom szerint kívülről jövő uszításoknak bedőlve, az irredentizmus karjaiba dobta magát... Amilyen mértékben megértő és segíteni akaró szándékkal állok a román néppel szemben, éppen olyan elhatározott szándékom az is, hogy ezt az aknamunkát... minden erőmmel megakadályozzam és letörjem. — Más a helyzet a vármegyénk területén élő német kisebbségekkel szemben. Az itt élő német kisebbségiek, az ún. svábság, rég múlt időben letelepedve e helyen, az őket környező magyarság testvéri érzületétől áthatva majdnem teljesen elma- gyarosodott, s így én ezen teljes lélekben magyarrá vált német származású embereket nem is tartom kisebbségieknek.” (E harcias dörgedelmekhez nincs sok hozzátennivaló. A békés korallsziget pontosan három hónap'múlva a világháború aktív résztvevője lett. A nemzetiségek kérdésében is megvan a főispánéval ellenkező különvéleményünk is.) A korabeli tudósítások szerint Teleki Pál miniszterelnök hatalmas éljenzés közepette emelkedett szólásra. Elsősorban megemlítette, ne vegyék szerénytelenségnek, ha felszólal a közgyűlésen, amelyen háromféle minőségben vesz részt. Első minősége, hogy e megye szülötte, második minősége a vármegyei törvényhatósági bizottsági tagsága, és a harmadik: a miniszterelnöki méltóság. (Csak úgy zárójelben közöljük: Teleki Pál Budapesten született. Egyetemi tanulmányai után szolgabíró volt Szatmármegyében. A politikai életben 1905-ben jelent meg, amikor a szatmármegyei nagy- somkúti választókerület ország- gyűlési képviselővé választotta. Ezt a kerületet 1911-ig képviselte.) Több témát érintett a miniszterelnöki hozzászólás. Megemlékezett a nemzetiségekről is. Kifejtette, hogy „nálunk nem nemzetiségi, hanem hazafisági érzések az irányadók. Nem nemzetiségeknek, hanem a hazafiaknak volt otthona ez a magyar föld. Azt az embert, aki átérezte és megértette a mi nemzeti feladatainkat, hazafinak nevezzük. Azokat értettük, akik ezeket az országos és magasabb rendű kérdéseket átérezték, akik át voltak hatva a nemzet egységétől. Ezeknek mindig otthona és kenyéradója volt ez az ország.” Teleki Pálnak a nemzetiségi probléma mindig kardinális kérdés volt. Ó legalább látta, érezte ennek súlyát. A szatmári beszéd mintha ellensúlyozná a Kölcsey- féle kardcsörtetést, ám ő sem tudta kivonni magát az új területszerzés diadalából. Még az: nap délután visszatért a fővárosba, ahol új politikai helyzetkép várta. (Hír érkezett a jugoszláv Cvetkovic-kormány puccsal történő eltávolításáról, új kormány alakult; Pál régensherceg helyett a kiskorú II. Péter király vette kezébe az államfői hatalmat.) A jugoszláv tragédia eseményei ismertek. Teleki Pál levonta a konzekvenciákat. Szatmári útja után egy hétre halálhírét vette az ország népe. A hivatalos vármegye az elhunyt miniszter- elnök ravatalára koszorút küldött és a temetésen küldöttségileg képviseltette magát... A megyei lap április 13-i számának főcíme: Délen is kinyílt a börtönrács. Honvédségünk Nagypénteken megkezdte az eddigi, Jugoszláviához csatolt magyar területek visszafoglalását. Nyéki Károly kisebbségek területek vagy a kelet-európai orosz birodalom. A nemzetté válás folyamata jelentősen különbözött ezért Nyugat- illetőleg Közép-Európá- ban. Mik voltak a legfontosabb különbségek? A Rajnától nyugatra fekvő területeken a politikai lojalitásnak ez a formája egy jóval hosszabb ideig tartó folyamatban alakult ki. Korábban létrejöttek az egységes köznyelv normái, régebben működött egy többé-kevésbé egységesített állami közigazgatás és jogszolgáltatás. Közép-Európában ezzel szemben az államok kulturális- nyelvi tekintetben meglehetősen tarkák voltak, lehetetlen volt jelentős népcsoportok sérelme nélkül etnikai-nyelvi közösségeket összekapcsolni politikai (állami) szervezettel. A 18. század végén és a 19. század elején nagy dinasztikus birodalmak osztoztak ezen a területen. A birodalmak alattvalói sokféle anyanyelvű, kulturális és vallási hagyományú közösségekhez tartoztak, gyakran nagy mértékben eltérő gazdasági és civilizációs szinten éltek. A modern nemzet így a mi tájainkon eleinte inkább törekvés, cél, ideológia volt, s nem pedig valóság. Nyugati importáru, ha úgy tetszik, amely sok tekintetben nem felelt meg az itteni valóság szerkezetének. Nincs mit csodálkozni azon, hogy e törekvéseket először történészek, néprajzkutatók és írók fogalmazták meg. A megtervezett nemzetállam szemben állt a dinasztikus birodalmak valóságával. Gondoljunk például a lengyelekre, a múlt században hiányzott hazájuk az európai térképekről; a lengyel területeken a Habsburg Birodalom, Poroszország, később Németország és Oroszország osztozott. És ha a jövendő nemzetállamnak nemzet és állam egységén kell alapulnia, nehéz föladatot vállaltak a nemzeti ideológia megfogalmazói. A lengyelek, magyarok, csehek történelmi állama ugyanis igen nagy számban foglalt magába más anyanyelvűeket, akikre azt lehetett mondani, hogy nem a nemzet tagjai, de akkor mi legyen velük: hagyják el azt a földet, vagy váljanak nyelvileg is lengyellé, magyarrá, csehvé? A német felvilágosodás hagyományából származik a nemzet fogalmának másik értelmezési lehetősége. Eszerint nem az a döntő, hogy ki melyik államnak a polgára, hanem az, hogy milyen az anyanyelve, népi kultúrája, etnikai származása. Magától értetődő, hogy azok a népek, amelyeknek vagy nagyon távoli vagy igen csekély volt az állami hagyománya, elsősorban ezeket a tulajdonságokat akarták figyelembe venni. Többek között a kisebb szláv népek — szlovákok, szlovénok — és részben a románok és a szerbek. Ők először az egységes kultúra és nyelv fontosságát hangsúlyozták, de steni és csodálatos elme volt, s mivel / remekül értett a geometriához, nemcsak szoborműveket alkotott, hanem sok építési tervet is fölvázolt, alapraj- — zot s egyéb épületterveket. Ifjú fővel elsőként fejtette ki, hogy gátak közé kellene szorítani az Arno folyó Pisa és Firenze"közötti szakaszát; vízi erővel működő malmokat, kallózókat és gépeket tervezett, s mivel a festészetet választotta hivatásának, nagyon sokat gyakorolta a természet után való ábrázolást — írja híres életrajzában Vasari Leonardóról. És mintha ez az ötszázéves életrajz folytatódna most a Széchenyi Könyvtárban, az Aktualitás és mítosz című kiállítás is egységben tárgyalja a festő, a szobrász, a grafikus, meg a mérnök, az anatómus, a geológus, a botanikus, a feltaláló, a filozófus, a repülést és az optikai jelenségeket kutató Leonardo életművét. Az Olasz Kulturintézet és az Országos Széchenyi Könyvtár a magyarországi olasz kulturális napok alkalmából igazi attraktív tárlatot állított össze, amelyen felvonultatja a reneszánsz legnagyobb alakjának alkotásait. Eredeti Leonardo-festményeket, leheletfinom rajzokat, tanulmányokat, metszeteket, másolatokat, olasz, magyar és angol gyűjteményekből. Láthatunk mérnöki rajzokat, építészeti terveket és rekonstruált modelleket, anatómiai tanulmányokat, betűterveket, térképeket, a művész első önéletrajzát, korabeli kéziratokat. A kiállítást összeállító Alessandro Vezzosi professzor, a firenzei Museo Ideale igazgatója feltárta és dokumentálta Leonardo da Vinci életművének magyar vonatkozásait is. Nemcsak azáltal, hogy részletesen elemezte Leonardónak a magyarországi gyűjteményekben lévő alkotásait, hanem bemutatja azokat a dokumentumokat is, amelyek bizonyítják: az itáliai reneszánsz festőfejedelme, ha nem is járt Magyarországon, ismerte, számon tartotta országunkat. Bemutatják azokat a térképeket, amelyeken Leonardo lerajzolta Magyarországot, a Kárpátok vonulatát, a Duna folyását. Megtudhatjuk a kiállításon, hogy barátai és tanítványai révén Leonardo kapcsolatban állt Mátyás udvarával, s hogy egy Madonna-képet is festett a királynak. Feltárta a kutatás, hogy Leonardo motívumai jelennek meg egy farkashidai palota kerámiapadozatán. Leonardóról már a kortársak is ámulattal beszéltek, írtak. Azóta is megszámlálhatatlanul sok könyv, tanulmány foglalkozik rejtélyes életével és kimeríthetetlenül gazdag munkásságával. E kiállításra is megjelentettek egy igényes és az újabb kutatások eredményeit reprezentáló katalógust. Emelögépezet óriáságyúk szállítására csakhamar kiderült, hogy a cél azonos: a nemzetállam létrehozása. e ez maradéktalaD nul soha, és Kelet- Közép-Európában sehol sem sikerülhetett. Vagy ha igen, akkor a szomszédok, a szóban forgó területen élő kisebbségek rovására. így végül is csak korlátozott értelemben nevezhetjük nemzetállamnak a kiegyezés utáni Magyarországot, hiszen a mintegy 50 százalékát kitevő nem magyarok lehettek ugyan a magyar nemzet tagjai, de ahhoz le kellett mondaniuk nyelvükről, erre pedig túlnyomó többségük nem volt hajlandó. Nemzetállamot kívántak. S az első világháború utáni „nemzetállamok”. szintén csak korlátozott értelemben voltak azok, mivel milliós más nyelvű tömböket foglaltak magukba. Úgy tetszik, ez az ellentmondás ennek a századnak a végén is föloldha- tatlan. Kiss Gy. Csaba r---------------------------------------------------------------------------------------------------------1 A Uj szerepben Sötétszürke kabátos, korosodó asszony áll a színpadon. Fején sapkát visel, vonásai fáradtak, elgyötörtek. Lányát szapulja, férjét nógatja, unokáját riogatja. Nagydarab, fásult asszony. Csak amint megszólal, változik egyszeriben ismerőssé. Pécsi Ildikó új színházban. S új szerepkörben? A nagymamát játssza a József Attila Színház Csap, bambino előadásában. Az ötvenes évek robotjába belefáradt nagymamát, akinek a kor kínjain túl szükségszerűen viselnie kell a család minden gondját-baját. Pécsi Ildikó remek karaktert hoz. Első szerepe a megújuló József Attilában. Léner Péter igazgató hívó szavára szerződött a színházhoz, épp akkor tájt, amikor azt rebesgették, megpályázza — tán meg is tette? — az akkor még Népszínház nevet viselő teátrum igazgatói tisztét. Ám úgy látszik, nagyobb volt a csábítás, a majdani szerepek és főként a közös munka vonzereje. Pécsi Ildikó odahagyta a Józsefvárost, s Angyalföldre szerződött. Pedig tudható-hallható volt, színésztársai nagyon bíztak benne, komolyan akarták is, hogy igazgatójuk legyen. A színésznőben azonban győzött a színész! Félredobta színházszervezői akarását, hogy részt vegyen egy színház új arculatának kialakításában. És Pécsi Ildikó mostanában nemcsak a színpadon, a televízióban, a szinkronban, a rádióban, szóval a színészi munka megszokott színterein jeleskedik. Nemcsak azzal hívja föl magára a figyelmet, hogy magán színiiskolát szervez, hogy az Imádok férjhez menni rendezésére készül. Nemcsak így kívánja kamatoztatni azt, amit most már gazdagnak mondható művészi pályáján megtanult, megismert. Színházában, kollégái mesélik, új szerepkörben is tetszeleg. Fejébe vette, foglalkozni fog a színészet menedzselésével. Nos nem menedzserirodát nyit, nem a szó szoros értelmében vett menedzselésről van szó. Egyszerűen arról, hogy önmaga szavával, hitelével, baráti és szakmai kapcsolataival, önzetlen, jó szóval segít abban, hogy a színészet visszaszerezze megkopott nimbuszát. Hogy beszéljenek, írjanak a színházról, a színészekről, akikről mostanában egyre kevesebb szó esik, hisz a politikai, gazdasági viharok úgymond elvonják a figyelmet a színházról, elveszik a helyet a kultúra elől. Pedig a színésznek kell a fény — nemcsak a színpadon —, kell, hogy beszéljenek róla. Mert csak így nyer visz- szaigazolást mindaz, amire fölesküdött, hogy szórakoztat, hogy tanít, hogy embert formál. S mindezt Pécsi Ildikó tudja jól. R. K. Pécsi Ildikó a Csao, bambino című színdarabban HMM Hl ÍS ■■ ■I Kelet, A Magyarország
