Kelet-Magyarország, 1991. április (51. évfolyam, 76-100. szám)
1991-04-13 / 86. szám
1991. április 13. 7 ÄRSQKlis ■i i 5 v • hé KSÉI Másképpen lesz iuiegre? Az iskolák „még mindig”-jei G yakorta hallhattuk helyzetüket védelmezni kényszerülő pedagógusok szájából a következő mondatot: JtHa már bent vagyok az osztályban, s becsuktam magam mögött az ajtót, megnyugszom, csak a gyerekekre figyelek. ” Az iskola, a tanterem mint boldog-sziget sokak számára tűnt menedéknek a mind zajosabb társadalmi mozgások zűrzavarában, jóllehet a mély rétegekben mindig is munkáltak egymásnak feszülő indulatok. Ha aztán robbant a botrány, akkor mindjárt odafigyeltünk(tek)! Mostanában, sajnos, egyre több a „vulkánkitörés”, s bár az általánosítással együttjáró torzítás veszélye esetünkben is kísért, mégis azt mondom: tovább növekedett az elégedetlen pedagógusok száma, egyre gyakoribb a nyílt szembefordulás — igazgatóval, helyettessel, kollégával; a naponkénti ütközések, lassan, de biztosan felőrlik az alkotó energiákat, látszatcselekvésekbe sodorják még a legjobbakat is. „Eszközként” pedig marad a személyeskedő vitatkozás, a névtelen levél, a tömegkommunikációhoz forduló segélykérés. Jóllehet: az okokat, a hátteret, az elszabaduló indulatok és gondolatok motívumait kellene inkább megvizsgálni, amúgy istenigazából, s ezután igazi orvoslást adni a bajoknak, mert egyébként a terjedő kórba a „beteg”, az iskola pusztul bele. A jelzések naponta érkeznek — harsogóbban vagy csöndesebben —, elérnek bennünket. , .Abbahagyom, elegem van az iskolából, valgmi nyugalmasabb munkahelyre megyek.”— hallhatjuk. És szomorúan sok a pedagógustemetés is: korgi elégések, indokolatlanul és véglegesen lezárult életutak. És a nyitva maradó kérdések: miért? S a keresett válaszokban a visszatérő fordulat: „még mindig...”! A túlterheltség mint a töréshatárra kerülés egyik fő oka. A pedagógus munkaidejében nem jelenik meg markánsan a háttérmunkára fordított idő, nem is szólva a regenerálódásra fordítandóról. Feszültségeket támaszt az iskolák romló feltételrendszere, de gond a motivációhiánynyal küzdő „gyerektömeg” is, az eredménytelenség. A tanárok nyakába szakadt önállóság sem csak pozítivumokat hozott. A korábban mindig irányított ember most gyámoltalannak érzi magát. Összekuszálódott az iskolák belső viszonyrend- szere, sokszor a „fortélyos félelem” igazgat, s nem a kinevezett vezető. És az anyagi elismerés... A pályakezdők és a nyugdíj előtt állók tudnak erről valós dolgokat mondani! A presztízsvesztés, amit oly sokszor emlegetnek, hogy el is hisszük. De nem lenne etikus, ha nem szólnánk arról, amit egy szóval: pályaalkalmatlanságnak neveznek. Mert ilyen is akad! A pedagógusképzés még mindig nem szabadult meg a kontraszelekciótól. Nem készít fel a tulajdonképpeni feladatokra, arra, hogy mi is van az iskolában: a társadalmi környezet hatásaira, arra, hogyan kell bánni a szülőkkel, a gyerekekkel, a kartársakkal. Pedig ezek ismerete és „megtanulása” nélkül igencsak hosszadalmas lesz menetelésünk a független, demokratikus, önálló iskolák felé. Tudós-tanár vagy diplomás napszámos? A z oktatásirányítás rendszerváltása a szemünk előtt zajlik, nem minden aggodalomtól mentesen. A főhatóság és az intézmények közvetlen kapcsolattartását megcélzó elképzelés lényege: az áttételek kiiktatása, a bürokratikus beavatkozások megszüntetése. Ezek nem is rossz dolgok! Sőt! Az pedig, hogy az iskola maga váljon egyfajta szakirányítási szintté — az igazi önállóság legszebb megnyilvánulása lehetne. Ha meglennének a feltételek... ismételhetjük unásig! De a helyzet ettől még nem sokat változik. A szakmaiság ugyan már kezdi elfoglalni az őt megillető helyét iskoláink értékrendjében, s a gyorsan szaporodó iskolakísérletek is mutatják: valami már megmozdult a leggyorsabb helyzetfelismerők körében, azokon a helyeken elsősorban, ahol eddig is a szakmai viták, véleménycserék adták a hétköznapok tartását. Igaztalan lenne megbántani bárkit is, de nem az ilyen intézmények alkotják a „döntő többséget”. Azoktól az általános vagy középiskoláktól, melyekben a feltételhiányok túlóradöm- pingbe, a felduzzadt tanulólétszámokkal folytatott napi küzdelemre kényszerítik a tanárokat, szóval: tőlük nehéz elvárni a szakmai műhellyé válást. A napi feladat- teljesítés kötelezettsége — általában — az elmélyültebb agymunka rovására valósulhat csak meg, s az oly sokszor nosztalgikusan emlegetett tudós-tanárok helyett maradnak a diplomás napszámosok, a dédelgetett szakmai karrierről szőtt álmokat előbb-utóbb feladó munkavállalók. Nem lehet csodálkozni, ha kevés a tudományos jel- legű-igényű publikáció, vagy bármilyen írásos „megmutatkozás”. Csak példaként: harminchat középiskolánkból mindössze tizennégy jelezte, hogy folytatnak ilyen tevékenységet. A megnevezett huszonhárom tanár közül tizenhatnak van egyetemi doktorátusa, s a produktum: harminc-negyven publikáció. Nemcsak nálunk, általában is kevés a kutató-búvárkodó pedagógus, az egy-egy tantárgy szakirodaimában valóban tájékozott, olvasott egyéniség. Az iskolán belüli szakmai vélemény- és értékrendformálásban pedig rájuk várna a motor-szerep, annak a szintnek a bemérése, amihez igazodni lehetne, ami belőlük — helyben — teremthetné meg a tanácsadás most éppen széthullóban lévő fórumait. Sok mindennek meg kell változnia azonban, hogy ez csak megközelítőleg is így legyen. Kállai János || Kelet a Magyarország hétvégi melléklete Andy Warhol 85 nagyméretű szerigráfiáját (nyomatot) állították ki a közelmúltban Budapesten, a Műcsarnokban. Közülük most kettőt mutatunk be a legismertebbek közül: Marilyn Monroe; Séta a Holdon. Mindkettő 1987-ben készült Napjaink kihívása Sokszínű iskolarendszer A kik egy kicsit is odafigyelnek az oktatásban zajló folyamatokra, sok új dologról értesülhetnek. Sokszínűvé vált az oktatás. Vannak 6, illetve 8 osztályos középiskolai elképzelések. Magániskolákról, közösségek által támogatott vagy vallási felekezetek által létrehozott iskolákról lehet hallani. Tehát szerkezetében és gondozásában, gazdasági hátterében is változik az iskolarendszer. Az ateista államnak jobban megfelelt az egysíkú iskolarendszer, az alattvalóképzés. A polgári demokráciában egy többelágazásos iskolarendszer fejlődött ki. Hazánkban is ilyen volt a felépítés 1948-ig. Ott, ahol a polgári fejlődés nem szakadt meg, ez továbbfejlődött, finomodott. Csak ezen az úton lehet előrelépni. Akik ezt megtették, komoly eredményt tudnak felmutatni a gazdaságban, pl. a velünk összemérhető országokban: a szomszédos Ausztriában, északi rokonainknál, a finneknél vagy távolabb, Dél-Koreában. Az utóbbi két ország sokkal mélyebbről indult, mint mi, és egyelőre elérhetetlen példaképek lettek. Mi a titkuk? A valóságból indultak ki. A sokszínű oktatási rendszerrel, jól szervezett formákkal alkalmazkodtak a társadalmi szükséglethez és a diákok életkori sajátosságaihoz. Jól felszerelt iskolákat hoztak létre, alternatív tankönyvek, ügyes szemléltetőeszközök segítik az oktatást. Az iskolákat az iskolaszékeken keresztül maguk a közösségek irányítják, így azt magukénak érzik. Hiszen ha már adóznak, akkor azt akarják, hogy a pénzük jól legyen felhasználva. Ilyen helyen a nagypapa a tanévnyitón azt mondja az unokájának: Jól megbecsüld magad ebben az iskolában, mert megtiszteltetés számodra, hogy idejárhatsz. Láthatod, hogy ez milyen jó iskola, hiszen a nagyapád is ilyen sokra vitte, és ezt ennek az iskolának köszönheti. A szociális gondoskodás is magas fokú ezekben az iskolákban. A tankönyveket, füzeteket és az íróeszközöket is az iskola adja. .Mivel a tanulók előtt sokféle továbbhaladási lehejpség van, a szülőknek jól kell választani, fel kell ismerni, hogy mi felel meg .legjobban gyermeküknek. Tehát az önállóság, a felelős döntés a felnőtt polgárnál is jelentkezik. Tudnia kell jól, megalapozottan dönteni. Napjaink történelmi folyamatai szükségként vetik fel a változtatást, hogy újrakezdjük, újrateremtsük a sokoldalú iskolarendszert, amellyel nagyobb eséllyel találhatjuk meg helyünket Európában. A jelenlegi rossz gazdasági helyzetben persze ez nem könnyű. Egy iskolát, egy gimnáziumot az első világháború után egy közösségnek létrehozni ugyancsak nagy megpróbáltatás volt. Minta lehet számunkra, hogy ha akkor nekik sikerült, tehát ha van kellő bátorságunk és akaratunk, akkor nekünk is sikerülni kell. Ezért határoztam el, hogy leírom a nyíregyházi katolikus gimnázium létrehozásának és működésének történetét. Megmutatva, hogy mennyi mindent megcsináltak már elődeink. Példát mutatva, hogy tehetséges és szorgalmas tanulók számára érdemes áldozatok árán is létrehozni olyan iskolát, ami lehetővé teszi számukra a széles körű kibontakozást. Az ilyen iskola kitartóvá és jó közösségi emberré teszi, a szó nemes értelmében polgárrá neveli diákját. Ehhez nagy tudású, elhivatott emberek kellenek, a gimnázium tanárai ilyenek voltak. Szerencsésnek mondhatom magam, mert olyan tantestületben kezdtem pályafutásomat, ahol több idősebb kollégám korábban ennek az iskolának volt a tanára. Amit ma újnak hiszünk, az már akkor is megvolt, legfeljebb más névvel illették őket, így fakultálhat- tak pl. nyelvekből, rajzból, énekből, fizikából. Az önképzőköröknek diák elnöke volt. Olyan élet volt ezekben a körökben, hogy a diákok számára máig eltartó élményt adnak. A különböző sportversenyek az egész város számára programot adtak. Olyanok voltak, mint az irodalmi rendezvények, erről beszélni kellett. Én ilyen iskolát kívánok a ma diákjainak, és ha lesz kitartás a közösségben, tanárokban, akkor hiszem, hogy ezek újra létrejönnek. Dr. Molnár Zoltán Volt egyszer egy gimnázium A NYÍREGYHÁZI Királyi Katolikus Főgimnázium alapításának és negyedszázados működésének története tanulságos és példa értékű lehet napjainkban, amikor új szerkezetű, oktatásinevelési tartalmaiban is változó iskolák létesítésén fáradozunk, vagy legalábbis töprengünk: hogyan lehetne a múlt már megszenvedett, s több szempontból visszaigazolt értékeire alapozva (mint pl. a nyolcosztályos gimnázium) valamiképpen mást, jobbat létrehozni az igencsak rászoruló oktatásügyben is. Egy nagyobb terjedelmű (tizenöt oldalas) iskolatörténeti tanulmány (szerzője: Molnár Zoltán, a nyíregyházi Arany János Gimnázium igazgatóhelyettese) jellegénél fogva inkább szakfolyóiratok profiljába illik. Annak a rögös útnak a bejárása viszont, amit városunk második főgimnáziuma létesülésétől a megszűntéig megtett, főbb etapjaiban mindenképpen túlmutat a „történeti érdekességen”. Az alapítás ötlete 1920-ban pattant ki a város többet akaró vezetőinek, polgárainak a fejéből, de a kivitelezés akkoriban sem ment könnyen! Az ideiglenes épületben elhelyezett, minden vallási felekezet tanulóira „nyitott” iskola 1921-ben felvéte- liztetett először. Ettől kezdve megindult a folyamatos küzdelem az önálló épület létrehozásáért, mivel a helyiséggondok már az első perctől kísértettek, s szinte hihetetlennek tűnik ma a hatvan (!) fölötti osztály létszám! AZ ISKOLA SEGÍTŐ egyesülete az adományokból, a kultusz- miniszter — Klébelsberg Kunó — a Tanulmányi Alapból először háromszáz-, majd újabb ötszáz- millió koronával tette lehetővé az építkezés elkezdését 1925-ben. Az igen sokszínű, a gyerekek személyiségfejlesztését nagyon „korszerűen” megvalósító, oktatómunkáját egyre tartalmasabban szervező gimnázium az 1928/29. tanévben érettségiztetett először. Ekkor már több rendkívüli tárgyat is „bevittek” a tovább épülő falak közé: német—francia társalgás, gyorsírás, rajz, festés, zene, vívás volt a kínálat. A harmincas évek gazdasági nehézségei nem kerülték el ezt az iskolát sem. Megjelent a sorkoszt „intézménye”, majd — bár az épületet csaknem permanensen bővítették az évek során — újabb helyiséggondok jelentkeztek. A konkrét folytatást az 1936-os évszám jelzi. Aztán...aztán: a háború! Az 1939/40. tanévben már katonai beszállásolásról ad hírt a krónikás, de közben folyik a tanítás! Az 1942/43. tanév „címszavakban”: tanárok katonai behívása, hadikórház működtetése, nőtanárok az iskolában, az Angol kisasszonyok segítségnyújtása, majd 1944 októbere: a háború testközelsége — gyermekhalottak, a frontról soha vissza nem térő tanárok, lepusztított (még teljesen be sem fejezett!) iskolaépület. És mintegy dacolva a rombolással: az első komoly jubileum, a fennállás huszonötödik évfordulója az 1945/46. tanévben. A KÉZIRAT az 1948-as dátummal ér véget. Államosítás. Az utód: az Állami Vasvári Pál Gimnázium. A történet innen másfelé kanyarodik, de a „voltak” emléke, tetteik, eredményeik ötletadó ereje felénk sugárzik az idők távolából. Folyóirattallózó Komoly hagyománya van már a debreceni irodalmi napoknak. Manapság persze a legtöbb hagyomány kérdésessé vált a történelem forgószelében, ám az irodalom maga mindenképp győztesként került ki a rendszer- váltásból, legalábbis akkor, ha erkölcsi tartását nézzük. S a debreceni rendezvény szervezői általában meg tudták találni azokat a témaköröket, amelyek valóban korkérdések. Az Alföld című folyóirat közli a tavalyi tanácskozás teljes anyagát. A romániai magyar irodalom 1970—1990 közötti két évtizedéről folyt az eszmecsere hazai és szomsZédbeli magyarok, románok, angolok részvételével, s már maga ez a tény is Közép- és Kelet-Európa radikális változásainak köszönhető. Cs. Gyimesi Éva indító előadásának a tézise az volt, hogy a szabadsághiány nemcsak politikai, hanem esztétikai értelemben is meghatározza az irodalmat, amely ily módon egynemű- vé válik, rákényszerül arra, hogy egyoldalúan közösségközpontú értékrendszer szerint szerveződjön. Az előadó ugyan hangsúlyozta, hogy nem a közösségközpontú helyett, hanem amellett kér-követel helyet más érték- rendszereknek is, nevezetesen a szabadságközpontúnak, tétele mégis és érthetően' vitát kavart. Kétségtelen, a szocializmus kora visszaélt a közösségközpontú értékrenddel, s így le is járatta azt, ám rendkívül súlyos hiba volna erre hivatkozva lemondani róla. Bonyolítja a helyzetet, hogy a szabadságelv, a személyiségelv — vagy nevezzük bármiként is — szinte egyöntetűen arra hivatkozik, hogy árt a műalkotásnak, ha az eszmei-erkölcsi és az esztétikai értékek és azok minősége keveredik egymással. Bevallom, ezt a gondolatmenetet mindig csak egy pontig tudtam igazán követni: addig, hogy az eszmei érték nem helyettesítheti az esztétikait. Ilyenféle tételt azonban inkább csak a diktatúrák és a diktatórikus ideológiák fogalmaznak meg, és soha nem az igazi esztétikák. Azokban ugyanis az esztétikailag megformált, tehát művészileg érvényessé tett eszmei és erkölcsi értékek elemzésére és minősítésére kerülhet sor. Vagyis egy eszmei-erkölcsi érték létezhet nem csupán a művészet, hanem a tudomány, a mindennapi életvitel szintjén is, egy esztétikai érték viszont aligha létezhet anélkül, hogy eszmei-erkölcsi értékeket foglalna, magába. Ezt oly könnyen belát- hatónak tartom, hogy igazából nem is tudom, akkor hát miért nem arról folynak inkább a viták, hogy melyek is azok az eszmeierkölcsi értékek, amelyek a legfontosabbak. Mert valójában nem egy erkölcs- és egy esztétika-központú irodalom áll itt egymással szemben, hanem kétféle, s véglegesen egymásba soha nem oldható eszmeiség és er- kölcsiség. V. G.
