Kelet-Magyarország, 1991. március (51. évfolyam, 51-75. szám)

1991-03-09 / 58. szám

1991. március 9.

HÉTVÉGI MELLÉKLETE

7

Bölcsőde — tünetegyüttes

Indulatok

A kárpótlásról folytatott parlamenti vita sokadik menetében — hétfőn este — többen felkaptuk a fejünket, amikor az egyik kormánykoalíció-beli képviselő elnézést kért az ellenzéktől egy korábbi felszólalás hangneme miatt. Tette ezt a saját nevében, mégis a felzúgó taps azt jelezte: sokak ' véleményét formálta meg, Parlamenthez illő módon. (A vitatott felszólalás egyes csoportok megkülönböztetését hangoztatta a kárpótlás tekintetében.)

Elmérgesedő vitáink közben megnyugvás volt hallani ezt a józanságra intő véleményt, mert bizonyította, hogy azért jelen vannak olyan erők is a közéletben, amelyek az önmérsékletet, a realitások figyelembe vételét szorgalmazzák. Szükség is van erre, hiszen nem kell ahhoz az Országházig elmenni, hogy tapasztaljuk: az utóbbi időben gyakorta elszabadulnak az indulatok a vita hevében. Történik ez olykor is, amikor nem kardinális ügyek forognak kockán, hanem kisebb kérdésekben ütköznek meg a nézőpontok.

Valójában örülhetnénk is annak, hogy mind több ember fejti ki nyilvánosan véleményét, mondja el, hogyan látja, miként éli meg a társadalmi változásokat, hiszen az elemi feltétele a demokrácia létezésének. Ugyanakkor nem hagyhatjuk figyelmen kívül a nehezülő életviszonyokat, amelyek nagyon sok embert érintenek, idegessé, indulatossá tesznek. Hiszen, aki a megszerzett egzisztenciáját érzi veszélyeztetve, vagy, aki csak tehetetlenül szemléli a helyzeti előnyben lévők előrehaladását, tőle nehezen várható el, hogy visszafogja háborgását, tompítsa méltatlankodását. Tehát egyszerre van jelen életünkben a lehetőség és a nehezen fékezhető indulat.

Márpedig valamiképpen mégiscsak meg kellene találni mindenütt, még a legnehezebb helyzetben is az okos, higgadt mérlegelés hangját, mert az elmérgesedő szócsaták munkahelyen, önkormányzatban

és felsőbb szinteken újabb akadályokat, torlaszokat építenek a hőn remélt kibontakozás útjába. Újfajta félelmeink újfajta szokásokat gerjesztenek. Aki nehéz helyzetében érzékenyebbé válik, nehezen, vagy egyáltalán nem képes felismerni a másik ember véleményében megtalálható bölcsességet; ehelyett eleve gyanússá válik neki az, aki eltérő állásponton van. Ezt is tapasztalhatjuk napjainkban, miként arról is meggyőződhetünk, sokszor nem is azt figyelik egyesek, hogy mit mond a másik, hanem, hogy ki mondja. Fiatal barátom mesélte a minap: baráti társaságban több mint fél óráig nagy egyetértésben cseréltek véleményt politikai-, gazdasági kérdésekről, ám amikor kiderült, hogy ő a rendszerváltás előtt milyen testület közelében dolgozott, a vele eddig azonos állásponton lévő beszélgető társa ezt követően úgy tekintett rá, mint a leprásra.

Nyílként röpködnek tanácskozásokon, szőkébb beszélgetéseken kellően végig nem gondolt szavak; mintha némelyek valóságos sportot űznének belőle, hogy akkor is nemet mondanak, amikor pedig szívük és eszük szerint helyeselni kellene. Szinte szokássá vált a negatív alapállás, s ez nem csupán a politikai szférában mutatható ki, hanem a mindennapi élet más területein is. Nem kivétel ez alól a család sem, ahol, mint jól érezhetően vázolta ezt az egyik elkeseredett férj: az ő felesége már minden mondatot csak nemmel kezd.

Szükség van persze a kontrollra, s nincs szükség a szolgai bólogatásra. A másik ember tisztelete mégis azt parancsolja, hogy érvekkel és ne ledorongoló hanggal közelítsünk álláspontjához, s ne játsszuk el a vérig sértődöttet, ha az érvek csatájában kiderül, hogy azért nekünk sincs mindenben igazunk. Csak ez a kölcsönös közeledés, az álláspontok mértéktartó és emberhez méltó egymáshoz illesztése, ötvözése eredményezheti a konfliktusok feloldását.

Zavarosban

L

eegyszerűsítő vélemény, ha csupán azt állítjuk: egy helyben topog a Parlament, a honatyák nem jutnak ötről a hatra. Amikor olyan súlyos kérdések dőlnek el, minthogy kié lesz (legyen) a tulajdon; kiket, milyen mértékben terhel felelősség azért, hogy az ország zsákutcába jutott; megállítható-e és milyen módon az infláció; mit kellene (lehetne) tenni a tömegessé váló munkanélküliség ellen és így tovább; akkor nem várható máról-holnapra gyors döntés. Közben igaz az is: gyakorta túlfűtött érzelem, pártösszecsapások — s újabban — személyeskedések raknak béklyót a törvényalkotókra, az eredményesebb buzgólkodásra. Ez okoz sokakban fásultságot, közömbösséget, nem ritkán ellenszenvet, bár időközben fontos döntések is születnek, részeredményeiként a botladozva bontakozó demokráciának. A törvények végül is megszületnek, s jól- rosszul hatnak életünkre, bár a késedelem okozta erkölcsi és anyagi kár sem akármilyen.

A nagyobb gond eközben, hogy az életünket elrendezendő törvények híján vajon működőképes marad-e az ország? Mert, hallani széltében-hosszában, egyre nagyobb és elviselhetetlenebb a rendetlenség, az összevisszaság országos méretekben, ami a tartós bizonytalanságból táplálkozik. Miközben gyengül a gépezet, egyre vérmesebben halásznak a zavarosban a gyorsan meggazdagodni akarók, a vagyon (át) mentők, a konjuktúra-lova- gok, akiknek istenigazában nem néznek a körmükre. A pénztelen kispolgár pedig csak kapkodja a fejét, kiszolgáltatottnak, bábunak érzi magát ebben az eldurvuló „játékban”.

Döbbenetes volt hallani a közelmúltban a rádió hullámhosszán azt az elkeseredett embert, aki áldozata lett egy vállalkozásnak: ő mostmár csak lopásból tarthatja el családját, mert odaveszett 150 ezer forintja; de mielőtt bevonul a börtönbe, elmegy és benzinnel lelocsolja, felgyújtja azt a vállalkozót, aki földönfutóvá tette...

A vállalkozás világában persze voltak és lesznek kockázatok és tragédiák, ám egy, a mainál jobban megszervezett és főként sokkal szigorúbban ellenőrzött, pontosabb számadásra szorított rendszerben csökkenthetők, de mindenképpen felelősségre vonhatók az újsütetű szélhámosok is. Ezért is kellene minden olyan tervezett törvényt és jogszabályt sürgősségi sorrendben napirendre tűzni és megalkotni, ami az ország, főként a gazdasági élet működőképességét legalább elemi szinten garantálná.

Angyal Sándor

Elosztani a szegénységet?

„A tudomány álláspontja szerint nemde a bölcsödének pszichés ártalmai vannak a kisgyermekek lelki fejlődésére nézve?” — fordult Nyíregyháza város képviselő testületi ülésén az illetékes hivatali munkatársához Mádi Zoltán polgármester úr. A kérdés költői volt, eldöntendő formájában a választ mintegy megelőlegezte.

Lehet, hogy az igenlésben csak én éreztem némi bizonytalanságot, ám nekem határozottan úgy tűnt, hogy a megszólított szívesen árnyalta volna az ítéletet. Az is lehet persze, hogy tévedtem. Tévedésemnek egyszerű magyarázata, hogy szerettem volna óvatosabb helyeslést hallani.

Eszembe jutott ugyanis a nyíregyházi lakótelepi munkáscsalád, amelyben az iskoláskorú gyermekek súlyos kommunikációs zavarai akkor váltak nyilvánvalóvá és a szomszédok számára is ismertté, amikor az iskolaérettséget vizsgálandó a súlyos (szellemi) fejlődésbeli elmaradást észlelték. Amiből csak annyi a tanulság, hogy

a család kívánatosabb közeg lehet a bölcsődénél — ha feltételezett szerepének megfelel.

A polgármester úr hivatkozott Svájcra is, ahol a bölcsőde intézményét nem ismerik. Ekkor meg az ötlött fel bennem, amit egy sok éven át Svájcban élt honfitársunk könyvében olvastam (Stralerlakó voltam) az ottani középosztálybeli háziasszony nem mindenben kívánatos helyzetéről. Megfordult a fejemben az is; lehetetlen, hogy a polgármester úr ne ismerné a nörszök és baby sitterek intézményét, amely az anyukák helyettesítését hivatott megoldani — Brinkmann professzorék módjára.

Egyáltalán: a családi nevelést csak idealizált formájában ismerő gondolkodás mintha elfelejtette volna: (nagy) polgáréktől felfelé a feleségek elsősorban társadalmi életet éltek és legfeljebb az esti búcsúpuszi erejéig találkoztak gyermekükkel. A parasztasszony meg a föld végében készített fekhelyet „bölcsődés- korú” gyermekének és mákgubó főzettel kábította, hogy ne zavarja kényszerű munkájában. Feltehetően József Attila sem panaszolta volna magárahagyatottsá- gát („Hagyja a dagadt ruhát másra, Engem vigyen fel a padlásra”), ha a nyomor és szegénység nem fosztotta volna meg az anyai törődéstől.

Ha ezeket az egészen elhanyagolható tényeket figyelmen kívül hagyjuk, jó m lélekkel Tévedhetünk visz- sza a boldog, bölcsödét- len múltba.

És akkor menetrendszerűen hangozhat el az az ítélet is — I mint a testületi ülésen —, hogy a I bölcsőde csak rossz követkéz- I ménye a kétkeresős foglalkozta- 1 tási modellnek, s hogy nem len- I ne rá semmi szükség, ha az I anya nem kényszerülne dolgoz- I ni, s a férj eleget keresne min- I dőjükre. És az egész, úgy ahogy I van, a pártállam torz rendszere.

Igaz, igaz, bólogatna az ember, ha nem olvasott volna arról, hogy 46-ban amikor az új forintot megteremtették, még nem volt I pártállam. S hogy a 38-as fizetések százalékában alacsonyan megállapított munkabér többek között a nemzeti vagyon 60%-át megsemmisítő háborús pusztításoknak is következménye volt. Ma már arról sem látszik tudni senki, hogy a női egyenjogúságnak (a Rákosi-korban a nevetsé- I gességig túllihegett) eszméje sokak természetes vágyát is kifejezte, s hogy ma sem kívánna minden asszony főfoglalkozású háztartásbeli lenni.

Előkerült továbbá az egyházi bölcsődék ideája — ámbár senki I sem világosított meg afelől, ho- I gyan lenne kikerülhető velük az I anyától való elválasztás káros 1 hatása — ha egyszer a lelki sé- I rülésnek ez az igazi kiváltó oka. I Ugyanezen meggondolásból kel- | lett fenntartással fogadnom a k magánbölcsődék létesítésére | vonatkozó korszakos ötletet is.

A magán gyermekmegőrzők létesítése, bizonyára jobb megoldást jelentene a városnak

és a nagyon tehetősnek, de nem a kiskeresetűnek. Őszintén szólva abban is kételkedem, hogy a drágább feltétlenül és mindig jobb szolgáltatás. Gyanítom, hogy inkább arról van szó: a pénz bölcsődétől a sírig képes előnyöket biztosítani, s még azt a látszatot is kelti és híreli, hogy ezeknek az előnyöknek hozzá semmi köze.

Lett légyen akárhogyan, amikor a magánbölcsődék üdvözítő voltáról kezdtek beszélni, végül is megvilágosodott az ember

elméje:

valójában arról van szó, hogy a bölcsőde elviselhetetlenül drága az önkormányzatnak.

A 3—6 ezer forintos állami támogatást minden gyermek esetében 70 ezer forinttal kell megpótolni. A szükség indít igazoló elméletekre. A baj csak az, hogy miközben indokoltnak kell tekintenem minden okos, takarékos átszervezést, gondolnom kell arra is, hogy nincs reménytelenebb dolog, mint a szegénységet elosztani. Es csak nehezítjük a

dolgunkat, ha ehhez még egyvonalas ideológiákat is gyártunk.

Mondták, adjuk oda az állami támogatást a családoknak, s a nők adják fel munkahelyüket. Nekem akkor egy 7 hónapos gyermekével gyeden lévő fiatalasszonyka jutott eszembe, aki veszélyeztetett ikerterhességgel ; maga is gondozásra szorul. To- ’ vábbá az a rendeletre megszün- tethetetlen állapot, amelyben mindkét szülőnek loholnia kell, hogy előteremtse a megélhetési költségeket. És az a sok-sok nő, aki ha tehetné se adná fel kereső foglalkozását.

Egyszóval ki kellett kötnöm annál a lapos közhelynél, hogy az igazságnak sokféle útja van. Igaz, hogy nagy úr a szükség, s hogy minden ésszerű költségvetési megtakarítás indokolt. Igaz, a bölcsődék fenntartása igen sokba kerül, hogy vannak pszichés ártalmai, meg az is, hogy a kétkeresős foglalkoztatás teremtette helyzetek korrekciójaképpen született. Igaz, hogy a támogatás átutalása a szülőnek sok esetben megoldást jelenthetne, s a városi költségvetésnek köny- nyebbséget.

Nem igaz azonban, hogy a bölcsőde felszámolása, bármelyik megfontolást is támogassuk meg „ideológiailag”, reális célkitűzés lehetne. Nem igaz, hogy ,,privatizálása ”, vagy „ spirituali- zálása" megoldást jelenthetne,

és az sem igaz, hogy ne lennének olyan családok, amelyek gyerekei számára a bölcsődei tartózkodás egyenesen kívánatos és ajánlatos.

Egy társadalom nem ugorhatja át saját árnyékát. Ezért Svájc lehet számunkra gondolkodásra indító tanulság, de nem lehet követendő példa. Mert Magyar- ország fejlődésbeli késleltetett- sége nem negyven, hanem négyszáz éve kezdődött. Az egri polgármester — gyermekorvos kollégának — akire szintén történt hivatkozás az önkormányzati testület ülésén — lehet megfontolásra érdemes álláspontja a bölcsődék ártalmairól, de nem lehet egy várospolitikai intézkedést kizárólag erre a mégoly szakszerű vélekedésre alapozni. Különösen ha, mint ma is, egy túlpolitizált társadalomban,

fennáll a veszélye annak, hogy egy politikailag átszínezett és képviselt „igazság” egy döntés kizárólagos alapjává váljon.

Ez a pártállami korszak talán legfontosabb megszívlelendő és mihamarabb meghaladandó tanulsága. És a bölcsőde ügye is ennek alárendelt.

Kiss Gábor

Szabó Csaba rajza;

a tiszadobi

Andrássy-kastély

I

rodalmi hetilapunk március elsejei számában unalmas, de nem tanulságok nélküli összeállítás olvasható Példányszámok — 1990. Ili.

negyedév címmel. Magyar és külföldi szerzők magyarul megjelent műveinek a példányszámait, s a kötetek árait közli az ÉS.

Gyakorta szóba kerül mostanában a kultúra átalakulásának a kérdése. Az államilag támogatott könyvkiadás még a veszteségek árán is kínálta a klasszikus magyar és világirodalmi alkotásokat. Vállalta a kockázatot a kortárs szerzők kiadásával. Persze nem a kiadók „zsebére” ment ez a dolog, hanem a miénkre, az olvasókéra és a nem olvasókéra. Ugyanúgy volt ez a kiállításokkal, a hangversenyekkel, a színházi előadásokkal is.

Méltatlan lenne azokat támogatni, akik fogyasztják a kultúrát, hangoztatták néhány évvel ezelőtt az illetékesek. Nosza, vonuljon ki az állam, szűnjön meg a mecenatúra! Fizessék meg az állampolgárok a kultúrát! Arról elfelejtkeztek, hogy a művelődés támogatása nem az államkasz- szából történt, hanem azok zsebéből, akiktől megvonták ezt a támogatást. Hogyan? Úgy, hogy nem kapták meg a munkaerejük árát! Piacosították a kultúrát, de a bérliberalizálás még mindig csak most kerül szóba. Hát miből vásároljon a boldogtalan, ha a munkabére nem piaci színvonalú?

Aztán. A könyvkiadók mennek a maguk haszna után. Jól van ez így. Azt csinálják, amiből profitot

Kultúrapály

remélnek. A könyv is áru. Nem az az érdekes, ami benne van, hanem az, ami eladható.

Térjünk vissza az ÉS összeállításához. Mi az, ami eladható volt a tavalyi esztendő harmadik negyedévében? Az első helyen Marsh, Evelyn: A Siva ölelése című regénye áll százötvenezer példánnyal. A harmadikon Fable, Vavyan: Fattyúdal, a hatodikon ugyanő, Halkirálynő című munkájával. De harmincezer példányban jelent meg Valley, Leslie: Halálos, gyönyör, Kay Judith: Bocsáss meg drágám, Rado, Jules: Az évszázad katasztrófája, Stock Peter: A marhakirály, Mustén, Samuel: Egy kardhoz öt hüvely című könyve is.

Utolsó a sorban Kölcsey Ferenc és Karinthy Ferenc. A felsorolásból nyilvánvaló, hogy élenjáró, „külföldi” szerzőink magyarok, akik álnévvel (?) jelennek meg a könyvpiacon. Mivel? Bóvlival, szeméttel. Szemérmesek? Jól tudják, hogy méltatlan az irodalomhoz, amit csinálnak? Ezért választottak álnevet? Egyébként pedig ismeretlenek (legalábbis általam): Mocsári Erika, Molnár Éva, Garamvölgyi László, Kóbián Judit, Radó Dezső, Tőke Péter, Ungvári Zsolt. Szép korszaka ez a magyar irodalomnak. Európai, kozmopolita. Sőt, mi több: egyetemes így lehet betörni a világirodalomba.

Nézzük a külföldi szerzőket! A sort Kenneth, Claire vezeti Forgó táncparkett című regényével csaknem háromszázezer példányban, potom százharmincöt forintért. Tizenhárom alkotó érte el a százezer példányt, ami arra mutat, hogy a magyar olvasó fontosabbnak tartja a világirodalmi tájékozódást, mint a magyart, mert itt csak négy szerző tudta átlépni a bűvös százezret. És a művek? Nem tudom hányat raknék a könyvespolcomra? Talán Lin, Yutang: Egy múló pillanat című munkáját. De nem vonz sem A Kárhozat Urának Átka, sem, a Lázadás a sivatagban. Nem hoz lázba a Frankeinstein- Drakula vagy az Egy orvos a nők álma. Pedig ez utóbbi csak negyvennyolc forint, szemben A 18 karátos szűzzel, amelyet száz- huszonnyolc forintért vesztegetnek.

Pénz tehát van, mert ezek a könyvek elkelnek, legfeljebb Köl- cseyböl és Karinthyból marad néhány ezer darab. De hogy ezeket kellene megvásárolnunk, ahhoz már fér néhány vajon. Nem akarok én itt vészharangot kongatni, hiszen régen megrepedt a gyakori kongatástól. De abban hiszek, hogy a kiüresedett pénztárcánál van valami, ami sokkal rosszabb és drámaibb: a kiüresedett és magára maradt lélek.

Nagy István Attila