Kelet-Magyarország, 1991. március (51. évfolyam, 51-75. szám)

1991-03-30 / 75. szám

1991. március 30.

11

Szelíden ballag a Tisza a medrében, az enyhe böjti szelek sem fodrozzák, a tavaszi áradás is szerencsére elmaradt az idén, pedig máskor egyetlen hatalmas tenger a határ Rakamaz és Tokaj között. A Tisza tükrében inkább csak Tokajt látni, az egyre magasabbra épített házakkal ékesített szőlőhegyet, az új kollégiumot, a kilátót és a szállodát. így van ez a két település között is valahogy, a borok királya városának a hírneve teljesen elhomályosítja a szomszédos Ra- kamazét, s a példátlan mértékű idegenforgalomból is csak a gond jut Rakamaznak, csupán a girbegörbe főutcáján hömpölygő forgalom, anélkül, hogy lecsapódna itt valami haszon.

A két település között egyébként is érdekes a kapcsolat, hisz a határ a Tisza közepe, s jóllehet Tokaj egészen a Tisza-partig építkezett, a ra- kamazi házak viszont néhány kilométerre kezdődnek. Raka- mazé viszont a Tisza-parti üdülőnegyed, s a tokajiak is furcsamód a rakamazi Tisza- partra járnak fürödni nyáron. Ám egyelőre ebből sincs sok haszon a nagyközségnek, pénzbe kerül itt minden, vizet, villanyáramot kellett ide vezetni, ami talán csak később térül meg.

A rakamaziak közül még mindig sokan járnak Tokajba viszonzásul szőlőt művelni, hisz korábban sok magára maradt parcella várt munkáskezet. Ám a vendégmunkásoknak, sajnos, ebből sem lett valami nagy hasznuk, hisz a bort csak tokaji cégérrel kell értékesíteni, így aztán csak az olcsó mustot adják el a kombinátnak, ami nem nagy üzlet mostanában.

A tokajiak és a környező települések lakói mindig is módosabbnak vélték a raka- maziakat, olyanoknak, akiknek azért mindig van mit a tejbe aprítaniuk. A polgármester szerint azért van ez, mert a rakamazi alapvetően szorgalmas nép, s amig a tokaji ember megállt nézelődni, ünnepelni, addig a rakamazi hajtotta magát.

Tokaj

árnyékában

(Persze ez nincs egészen így, és e sorok írója maga is megtapasztalhatta, hogy a hegyoldalon lévő szőlőművelés sem leányálom.)

A polgármesteri hivatalt, afféle szép épületet keresve, egyébként sem könnyű megtalálni a községben, a nagy kanyar előtt egy kis épületben húzódik meg, amelynél ma már egy családi ház is nagyobb. Kiderül, a száz évvel ezelőtt készült épületet mindig is hivatalnak szánták, és hajdan a sok vályogház között a tűztornyával ez volt a legmagasabb. Pirint Frigyes polgármesterrel is meghányjuk- vetjük a két szomszédos település viszonyát, és nem utolsósorban a lakosok állítólagos gazdagságát.

A polgármester véleménye szerint a rakamaziak mindig is dolgosak voltak. Az 50-es években a burgonyával, majd később az almával kerestek szépen. Az almatermesztés lehetőségét ők ismerték fel először a környéken, és az 1961-ben létesült tsz többnyire jól fizetett. Egyébként a nagyközségben is a várakozás álláspontjára helyezkednek az új földosztást, a reprivatizációt illetően. A tagság egy része szívesen visszaállítaná a magángazdálkodást, a probléma inkább az, hogy sokan. nemcsak a földet szeretnék, hanem a tsz más vagyonát is. A tsz-tagság jelentős része viszont nem szövetkezetalapító, így a helyzet bonyolult, mindenki várja tehát a szövetkezeti törvényt.

Rakamaz egyébként a szövetkezetek községe, az állami beruházás valahogy elkerülte a települést. Ennek persze hátránya és előnye is van, hisz az infrastruktúrára, a falu modernizálására, szépítésére így kevesebb állami pénz jutott, a szövetkezeti gazdálkodás viszont szabadabbnak bizonyult. Mindenesetre az öt szövetkezet — a Győzelem tsz, a Racita szövetkezet, a Rafafém, az ÁFÉSZ és a szép épülettel büszkélkedő Takarékszövetkezet — mindig is adott megfelelő munkahelyet a helyieknek, ezért túlságosan sok munkavállalónak nem kellett Nyíregyházára vagy Miskolcra utaznia.

Érdekes módon a rakamaziak kereseti lehetőségét a többféle szövetkezeti forma valamiképpen kiegyenlítette, mivel a család egyik tagja például a tsz-ben dolgozott, a másik valamelyik ipari szövetkezetnél, s ha nem fizetett jól a mezőgazdaság, az ipar ezt ellensúlyozta, vagy fordítva, így valaki viszonylag mindig jól keresett a családban. Ám a mostani gazdasági válság mindenkit elbizonytala; nít, a híres Racita Cipőipari Szövetkezet is nagy gondban van, hisz a szovjet fél — ahová óriási export ment — most nem tud fizetni, emiatt itt is

a munkanélküliség réme fenyeget.

A fiatal polgármester, Pirint Frigyes más gondokról is beszél. Augusztusban át kellene adni az új 12 tantermes iskolát, de az építkezés befejezésére nincs pénz.

Legalább 20 millió kellene, de honnan? Az építkezést leállítani nem szabad, hisz az újrakezdés a magasabb árakkal már óriási költségekkel járna, de ilyen kamatok mellett hitelt felvenni? Persze lehetséges, hogy mégiscsak erre kerül sor, és szeptembertől egyszer s mindenkorra megoldódnak az 5500 lakosú település iskolagondjai.

Másik újdonság, a crossbar, amely talán még az idén elkészül, így Rakamaz is belép a modern távközlési rendszerbe, s a hálózatbővítéssel 4— 500 távbeszélő állomás is létesül. A település előnytelen fekvése — a községet kettészakító vasút miatt — ezt is megvilágítja, mert különleges szigetelés szükséges a kábelre, ami pluszkiadás.

Rakamazt bizony a főút — amely most, nem tudni miért, még mindig a Vöröshadsereg névre hallgat — és a vasút is kettészeli a lakosok és az áthaladók „örömére”. Ám az útviszonyok az évtized végére megváltoznak, hallom a polgár- mesteri hivatal- ban, a 38- as főút, ha nem is kerüli ki a települést, egy most még mellékútra terelődik. A sorompó így nem fogja kétszer megállítani a forgalmat.

Rakamazon — mint megtudom — most nemigen politizálnak az emberek; a választás körüli fellángolás alábbhagyott. A polgármester szerint ez azt bizonyítja, hogy mindenki a munkával van elfoglalva, azzal, hogy a megszokott életszínvonalat plusz- keresettel is biztosítsa valahogy. Leginkább a Kereszténydemokrata Néppártnak, az MDF-nek és az MSZP-nek voltak itt hívei, hallom. Megtudom azt is, az idén itt sem élnek a helyi adók kivetésével, amiből azért talán telne egyre- másra, de nem lehet az anyagilag amúgy is rossz helyzetbe került embereket tovább préselni — vélik.

A polgármesteri hivatal szomszédságában található a római katolikus plébánia, a templom, amelyet ilyenkor húsvét táján, illik felkeresni. Hogy mennyire életképes Rakamazon az egyház, arról a 30 éve épült, hatalmasnak tűnő templom, és a jó tíz éve készült, modern és tetszetős plébánia tanúskodik. Érdekes módon a lakosság közel 90 százaléka római katolikus. Ennek magyarázata — hallom az új plébánostól, Mátrai Benedektől, aki nemrég került ide Kenderesről —, hogy Rakamaz sváb település volt (ma is még sok német nevű lakos él itt Rakamazon). Nézegetjük is az anyakönyvi bejegyzéseket, valóban sok a Stomp, Kraur, Jung, Dusth, Partizer és más hasonló név.

Az egyházi könyvekben található írás szerint egyébként 1728-ban telepítettek ide 40 osztrák katolikus családot, akiknek nagy része, úgy látszik, itt is maradt. Az írás egy szomorú történelmi adatról is tanúskodik, a cseh husziták 1745-ben elpusztították a falut.

De szerencsére a tragédia már a történelem homályába vész, a nagyközség népe békés, s a virágvasárnapi Márk- passiót is sokan hallgatták meg a templomban. Bizonyára húsvétkor is megtelnek majd a templom padjai, hogy a feltámadást, az élet örömét együtt ünnepeljék. S hogy mikor lesz Rakamaz feltámadása? Bizonyára az is elkövetkezik, hisz a rakamazi ember mindig feltalálja magát. Csak minél hamarabb múljon el a bizonytalanság, jusson munka mindenkinek!

Bodnár István

M

eghasonlott, tudathasadásos lett napjainkra a magyar — legalábbis vannak, akik kívülről így látnak bennünket. Amerikai szakértők jellemzése: ha egy marslakó a fülével érzékelné az itteni állapotokat, csak a „nagy magyar bú” lenne, amit hall, de ha a szemét is használná, azt látná, tele vagyunk tettvággyal.

Fónay Mihály, a nyíregyházi tanárképző főiskola adjunktusa említi a példát a beszélgetésen, amelyen népművelés szakos hallgatók vannak jelen.

(Úgy látszik, a fiúkat jobban érdekli a közélet, lányokat is hívott a tanár úr, ám amikor megtudták miről lenne szó, elfoglaltságukra hivatkozva kimentették magukat. Sajnáljuk.)

Azt boncolgatjuk, hogyan látják ők, a húsz vagy huszonöt évesek hazánk helyzetét, milyen a jövőképük, és személy szerint hogyan képzelik el boldogulásukat.

Egyetértenek tanárukkal abban; valóban, hajlamosak vagyunk a kelleténél is több siránkozásra, a panaszra, ugyanakkor úgy vélik, van hite ennek a nemzetnek.

— Ki fogunk mászni a gödörből— állítja Posta József harmadéves — amit az is bizonyít, hogy a mai harmincas-negyvenesek erejükön felül próbálnak teljesíteni, képesek akár napi 14-16 órákat dolgozni. Ezt csak azért tudják megtenni, mert azt érzik, nem lesz ez mindig így...

Valóságunk közelképben

Főiskolások jövőképe

Megfogalmazzák: a statisztikai adatok szerint az országnak már össze kellett volna omlania, ám ahelyett a megkapaszkodás jelei tapasztalhatók. Igaz, pesszimisták az emberek, de nem a demokrácia, a válság miatt, hanem azért, lesz-e munka, pénz, kenyér holnap.

Nincs közöttük véleménykülönbség arról, hogy a múltat le kell zárni, nem érdemes felhánytorgatni a letűnt időket, eseményeket. Tudomásul kell venni, hogy lemaradásunk a nyugati polgári demokráciáktól jelentős, több száz év választ el bennünket Nyugat-Európától. Történelem szakos hallgatók István királyunk korára utalnak vissza: ha tűzzel-vassal is, de átálltunk a keresztény kultúrára, amely alapján létjogosultságunk lett a Kárpát-medencében megmaradni.

Túlságosan is hajlamosak vagyunk ma — így érzékelik a fiatalok — arra, hogy szemlesütve járjunk, a „bűnös nemzet” voltunkat szégyenkezve viseljük. Ehelyett azt kellene tudatosítanunk önmagunkban, hogy jelenlétünk Európa e szegletében — egyfelől a szlávok, másfelől a germánok között — jogos, európaiságunk igaz, és abba kellene hagyni az önmar- cangolást.

Többen megemlítették a beszélgetésen a parlamenti példát: azt látja a

nép, hogy honatyának nevezett, olykor műveletlenül nyilatkozó személyek egymást csepülik, ahelyett, hogy az ország dolgában döntenének. Hiszen hazánkban volt a legbékésebb a rendszerváltozás, azt várhattuk, elkövetkezik a nemzeti megbékélés. Talán ha kevesebbet emlegetnék a nemzethalált, — és azt keresnék, ami összeköt, s nem azt, ami elválaszt! Szóba kerül a kormány munkája, összetétele is, — ezzel kapcsolatban érdekes megjegyzést tesz a már említett Posta József:

— El tudnám képzelni, hogy Horn Gyulát megtartották volna a külügyminiszteri tisztségében, nemzetközi tekintélye miatt. Most a szomszédaink nem szeretnek bennünket, mert nem megfelelő a külpolitikai vonal.

Vannak, akik lehurrogják, ugyan már, mondván, nem játszhat egy nemzeti válogatottban idegen.

— Nem igaz, hogy kedvezőtlenek a külkapcsolataink — száll vitába Papp Zsolt másodéves —, elég, ha az Európa Tanácsra, vagy a nemzetközi elismerésünkre, a külföldi támogatásra gondolunk. Zsolt a vita folyamán többször is kitér egy szerinte igen fontosnak minősülő jelenségre:

— Ha a jövőnket mérlegeljük, meg

kell vizsgálni az általános válság jeleit, a gazdasági, a politikai és az erkölcsi válság okait. Szerintem a napi politika eltakar a szemünk elől egy fontos kérdést, ami a nemzet talpraállásának nélkülözhetetlen része. A tradicionális, archaikus kultúra eltűnésére szeretném felhívni a figyelmet, az ősi kultúrára, amit a parasztság őrzött, de a parasztság átrétegződésével ez megszűnik. Összefügg ez a családok életével, azzal, hogy a gyermekek milyen morális környezetben nőnek fel. Ezzel kellene jobban törődnünk. Az öregek ezt még őrzik.

Valóságos politikai programbeszédek hangzanak el, aminek a végkicsengése az: a fiatalok bíznak a jövőben. Felteszi viszont egyikük a kérdést, ugyan, ha így bíznak, akkor miért nem tanulnak rendesen. Hiszen itt most nekik ez a munkájuk, ezt kellene a legjobb tudásuk szerint elvégezniük. Az lenne a kívánatos, fogalmazza meg egyikük, ha minden hallgató rendszeresen látogatná a könyvtárat, elsajátítaná azokat az ismereteket, amelyek miatt a főiskolára jött, de hát sok az érdektelen és általuk f ölöslegesnek minősített anyag. Azt mondják: annak viszont, aminek értelmét látják — mint például az idegen nyelv tanulása — egyre nagyobb a vonzereje.

Találkozásunk legérdekesebb része számomra az a néhány perc volt, amikor a fiatalok személyes vallomásait hallgathattuk jövőképről, egyéni boldogulásuk terveiről. Molnár Tibor harmadéves elmondta, hogy valószínűleg valamilyen vállalkozás lesz majd, melyben a számításait megtalálja. Kulcsár Tamás, aki már tanított előzőleg, és most elsőéves, biztosan tudja, hogy sem a tanári, sem a népművelői pályát nem fogja gyakorolni, nagy kedvet érez viszont valamiféle szabadúszó tevékenységhez a környzetesztétika területén. Mások is kifejtik: nem vágynak se iskolába, se művelődési házba, a jövő bizonytalan.

Azt tehetem ezekben a zűrzavaros, kusza időkben — halljuk a harmadéves Tóth Gábortól —, hogy igyekszem minél többet megtalnulni abból, ami itt elérhető. Ezért a földrajz-népművelés mellé felvettem harmadik szaknak a biológiát. Szeretnék úgy felkészülni, hogy munkámban a tisztelet, a másik munkájának az elismerése és a kölcsönös megbecsülés vezessen. Az a célom: bármit is tegyek majd, abban én színvonal legyek.

zekben a valóban kusza időkben — sokszor megcsalatkozva, mert többet, jobbat vártunk, máskor reményünket veszítve, kiábrándulva és hitetlenül — jólesik hallani, olvasni az ifjúság bizakodásáról. Erőt meríthetünk belőle...

B. E.

|| Kelet—— a Hlagyarország ünnepi melléklete m