Kelet-Magyarország, 1991. március (51. évfolyam, 51-75. szám)
1991-03-30 / 75. szám
10 y Keletmagyarország 1991. március 30. ÜNNEPI MELLÉKLETE Képet varázsolt a Kopaszra Az első tokaji tévéadó a nyíregyházi Bíró Lászlónak köszönhető. Már nyugdíjas, de az elektronikával most is intenzíven foglalkozik, Elképesztő híradás- technikai ismeretekkel rendelkezik. Lelkesen magyaráz. — 1954-ben Budapesten megindították a televízió kísérleti adásait. Akkoriban az országban csak néhány televíziókészülék volt. — Arra törekedtem, hogy a fővárosban sugárzott műsor Nyíregyházán is fogható legyen — folytatta Bíró László. — Emellett helyben, Nyíregyházán önálló tévéműsort is sugároztunk. 1954-ben készített egy szuper rendszerű (28 csöves) vevőberendezést, mellyel egy budapesti kiállításon első díjat nyert. — Mihelyt onnan hazajöttem — említi a kitűnő szakember —, mindent elkövettem azért, hogy a vevőkészülékemen élvezhető kép legyen. Ezután egy képfelbontó és -sugárzó rendszert alakítottam ki. A hajdani Ravell Vállalat (a Gelka elődje) nyíregyházi, Zrínyi Ilona utcai helyiségéből az utca másik végén lévő kiállítóteremben elhelyezett tévékészülékbe képet sugároztam. De mindezt nem fejleszthettem tovább, mert önálló műsor adását törvények tiltották. Időközben a pesti tévéadó teljesítményét a korábbinak a tíz- szerezése, azaz egy kilowattra növelték. Bíró László pedig elérte, hogy a tokaji Kopasz-hegyen kísérletezhessen. — Oda felvittem a saját gyártású vevőkészülékemet, s mivel a lehetőségek kedvezőek voltak, a Pestről sugárzott műsort tűrhető minőségben foghattam — emlékezik. így lényegében a hegyre, a Kopaszra átjátszóadót telepítettem. Mindezek révén a Pestről adott tévéműsort a megyében legelőször a családom és a munkatársaim láthatták. E hírek valahogyan eljutottak Pestre, a Posta Vezérigazgatóságra, ahová a Ravell igazgatóját berendelték. Vele tartott Bíró. László is. A vezérigazgatóság illetékese megkérdezte: hol az a nyíregyházi ember? Itt vagyok! — felelte Bíró László. S ezzel megkezdődött a feltaláló, mondhatni, szokásos kálváriája. Ahelyett, hogy minden eszközzel segítették volna, annak éppen az ellenkezőjét cselekedtél. Utasították arra, hogy ne csak a Tokajban elhelyezett adót szeretje te, hanem a televíziózással kapcsolatos valamennyi újító tevékenységét hagyja abba. — Miután búsan hazatértem, a pártbizottságon Benkei Andrásnál jelentkeztem, aki közölte: ne fájjon a fejem, folytassam tovább... Sőt a dolgokat annyira szívén viselte (pedig nem voltam párttag), hogy a postaminisztert Nyíregyházára rendelte. A tárca vezetőjével a munkahelyemen ismertettem terveimet. A miniszter azt mondta: az általam kidolgozott műszaki megoldás felborítja a posta tévéadásokkal kapcsolatos terveit, melynek nyomán ott sok ember feleslegessé válik, s a programot tíz évvel előre kell hozni. A miniszter mindent megígért. Például azt, hogy a munkámhoz a postától anyagokat és más segítséget kapok. De végül is minimális támogatást élvezhettem. — Már a tokaji tévéadó országos vezetőknek történő bemutatása előtt tartottunk, amikor a hegyre nem engedtek fel — így az újító. — Ahhoz nagy nehezen hozzájárultak, hogy telefonon Benkei Andrást felhívjam. Ő az otthonából (szintén távbeszélőn) a postaügyi miniszterrel lépett kapcsolatba. Ez utóbbit egy fővárosi színházban érte utol. A miniszternek kellett intézkednie ahhoz, hogy a tokaji hegyen a kapun beengedjenek. A nagy bemutató lezajlott. Előtte az adó működésénél sosem volt zavar, de a jeles napon a posta azt előidézte. Végül látták, az adó üzemel, rendben van, csak nagyobbítani kellene. Ebben a posta részt akart venni, de több hónapi tevékenysége nem járt eredménnyel. Azért nem, mert nem Bíró László műszaki elképzeléseit követték. Tudniillik, a posta mérnökei a működőképes adót darabokra szedték, de Bíró László elvei alapján összerakni már nem tudHivatali zsargon Egyre többször hiszem azt, hogy létezik ilyen gyógyszer. Csak stikában. A televízióban vagy a rádióban megszólaltatott személy, a riportalany a beszélgetés előtt gyorsan bekap egyet. Csakhogy e ,,gyógyszer” hatása egészen más, mint gondolná. Ugyanis ettől nem lesz tekintélyesebb a gondolat, csak nyakatekertebb, körmönfontabb, terjengősebb. így lesz a „megvitatjuk”-ból „megvitatásra kerül”,' a ,,le- vorí’-ból „levonásba hoz” és a „minisztériumnak” szóból a „minisztérium felé”. Teljesen kicsavarodik időnként a mondandó, s nem kevés munkába kerül, míg gondolatban helyre tesszük, azaz értelmezzük az elhangzottakat. így például a következő mondatot: „A gyerekek tápértékigényét 65%-ban tudjuk kielégíteni”. Pedig egyszerűbb és érthetőbb lett volna, ha a következőképpen hangzik el: „A gyerekek étkeztetését nem tudjuk biztosítani, ugyanis az erre szánt összegből még 35% hiányzik.” Természetesen az említett gyógyszer csak a képzelet szüleménye, mert az igazság az, többek között, hogy a nyijvános- ság előtt megszólaltatott személyek közül sokan megijednek egy kicsit a rádió-, tetevízióripor- ter mikrofonjától, az újságíró tollától. Hisz addig ő \s természetesen, helyesen, magyarosan beszélt, de most úgy érzi, hogy valami egészen mást várnak tőle. Holott ez nem igaz. Most is ugyanúgy érthetően, világosan kellene kifejteni gondolatait, mint amikor péídául munkatársával beszélget. Régóta ismert gond ez a hivatali zsargonnak nevezett beszédmód. De hiábavaló volt mindenféle hadakozás ellene. Él és virul. Vagy mégis gyógyszeres megoldásra kell gondolnunk? Mondjuk fogalmazásserkentőre? M. K. ták. Az adót a megalkotója hazahozta. A posta mérnöke azt mondta: ha a berendezés működni fog, a diplo- . máját összeEh> tépi. Bíró László erre így szólt: neki nincs diplomája, de ha az adó nem j fog működni, / főbe lövi magát. Azt két hét alatt sugárzóképes állapotba hoz- V ta, s a berendezés Tokajai ' ban több évig működött. 1960-ra a posta összeál- í C r lított egy haX - gyományos rendszerű ^ adót, majd a Bíró Lászlóét leszerelte, pedig az változtatás nélkül a színes televíziózásra is alkalmas lett volna. — Abból, hogy létrehozott egy tévéadót, volt-e valami haszna? — kérdeztem. — Semmi. — Ha a történtekre visszagondol, mi a véleménye? — Hülyeség. Amíg a Gelkánál dolgoztam, több mint száz újítást, illetve szabadalmat hoztam létre, de azokból százezer forint hasznom összesen sem volt. Ez az állapot a politikai rendszerváltás ellenére sem javult. Az ország műszakilag sosem fog előrelépni. Ugyanis itt a technikai haladást, fejlődést rengetegen nemhogy hem segítik, hanem egyenesen gátolják. Ennek ellenére jelenleg is számos technikai újdonságon dolgozom. Cselényi György 01^ HOGY IS ÍRJA SHAKESPEARE? „Koldus-szegény királyi gazdagon...” — igaz, hogy nem épp a mozira vonatkozóan, de keresve se találhatnánk pontosabb helyzetmegjelölést a magyar filméletre, mint a híres szonett idézett sorát. Az egyik oldalon már-már a bőség zavara, az értékek lassú, de következetes felhalmozása figyelhető meg, a másikon a látványos sivárság. Ez utóbbi minősítés látszólag képzavar, de érdemes mögéje nézni: a pompázatos formavilág a bemutatott filmek döntő többségében olyan szellemi, érzelmi elsekélyesedésről tanúskodik, hogy az több már, mint lehangoló. A MAI MAGYAR FILMÉLET legnagyobb ellentmondása, hogy VÁLASZÚT ELŐTT a világ filmértékei elérhetőnek bizonyulnak, vagy hogy pontosabbak legyünk, egyre nagyobb és teljesebb a kínálat a művészileg számottevő filmek piacán, de ehhez a fővárosba kell utazni, mert a vidéki műsorrendbe ezek közül csak ritkán és véletlenszerűen jut el bármi is. (A filmklubok szinte észrevétlenül, reklám és visszhang nélkül működnek, már ahol fel nem számolták ezeket.) Csak üdvözölni lehet azt a törekvést, amelyet néhány pesti mozi megvalósít: egy-egy jelentős alkotó . életművének fontosabb darabjait játsszák sorozatban. Az érdeklődők most éppen Fassbinder vagy Greeneway müveivel találkozhatnak, s ha kedvük, idejük és pénzük van, E HÉT ELEJÉN VOLT Los Angelesben az idei Oscar-díjak átadása. Képünkön az egyik kitüntetett: Kathy Bates amerikai filmszínésznő, aki a legjobb női főszereplőnek járó Oscart kapta a Nyomorúság című filmben nyújtott alakításáért Recski rabszolgák Úgy tűnik, közelmúlt történelmünk kifogyhatatlan forrás azoknak, akik ,,még mindig kíváncsiak egy válságos, szégyenletes korszak emberi, politikai összefüggéseire, a kollektív megfélemlítés működési mechanizmusára.” Sulyok László: Recski rabszolgák című kötete — amint az előszó is tudatja -v nem a Tények és tanúk sorozat mindenre figyelő és vigyázó újabb dokumentumkönyve. Hat recski internált és egy ávós sorkatona visszaemlékezéseit tartalmazza a könyv, mellyel a szerző — salgótarjáni újságíró kollégánk — a közelmúlt egyik fehér foltjának eltüntetésére vállalkozott. Nem árt azonban először felidézni a fiatalabb nemzedék számára, mi is volt Recsk. A hírhedt internálótábor a sztálinista állam olyan büntetőintézménye volt, amely méreteit és létszámát tekintve kisebb, de módszereiben hű másolata volt a szovjet büntetőtáboroknak. A diktatúra, a politikai önkény olyan, a külvilágtól hermetikusan elzárt terepe, ahol évekig bírói ítélet nélkül, az igazságszolgáltatás legalapvetőbb elveit is sárba taposva, emberi mivoltukban megalázva és kényszermunkával meggyötörve tartották szigorú őrizet alatt azokat, akikről valahol valakik egyszer kimondták, hogy veszélyes és nemkívánatos elemek. A Recski rabszolgák című dokumentumkötet, akárcsak a hozzá hasonló művek, a történeti hitelesség, a szemléletes és kendőzetlen tényfeltárás mellett kü- löp azért is jelentős, mert a közép és fiatal korosztály számára az 50-es évek törvénytelenségei, internálótáborai és börtönei, a politikai foglyok vallatásai és megalázásai jórészt teljesen ismeretlenek. Ezek a tények a korabeli tankönyvekben — egyoldalúan és hamis általánosításokkal — mint az osztályellenség, a reakciósok és az imperialista ügynökök, a népnyúzó kulákok, a fasiszta katonatisztek, a de- klasszált elemek, a pártot eláru- lók címkéit kapták. Később a Kádár-korszakban is homály fedte az ötvenes évek szörnyűségeit, beszélni sem lehetett róluk. Most végre lehet, oldódik a görcs a nemzetben, az egyénben, az egykori politikai foglyokban, internáltakban, akiknek visszaemlékezései feltárják a valóságot, s meggyőzik az olvasót arról, hogy a recski internáltak nem voltak hazaárulók és gonosztevők. Elbeszélik, miként vitték el, hogyan vallatták őket, s milyen volt a dupla drótkerítésen belül az élet. Akár a félelem reflexeinek kiol- dási folyamataként is felfogható Sulyok László könyve, hisz az egykori recski rabok évekig, olykor évtizedekig még a családjuknak sem mertek beszélni a szenvedésekről. Még 1989 tavaszán is, amikor magnószalagra kerültek a kötetben szereplő vallomások, sokan félve mondták ki a szavakat, mert úgy vélték, nem biztos, hogy tartósnak ígérkezik az új demokrácia. Egy újabb csalódást, netán egy újabb meg-' hurcolást már nem bírtak volna elviselni. Ezért is kerültek be a kötetbe olyan vallomások is, amelyek csak a személyek kezdőbetűit jelölik, mert a szerző tiszteletben tartva a volt foglyok kérését, a teljes név mellőzésével jelentette meg vallomásaikat. Mindez persze a valóságértéken, hitelességen semmit nem változtat. A vallomások megrendítik az olvasót, akár Böszörményi Géza — maga is a recski haláltábor foglya volt — és felesége, Gyar- mathy Lívia a Történelmi arc- képcsarnok sorozatban a költő Faludy Györgyről szóló filmje vagy az 1989-es filmszemle, nagydíjával kitüntetett kétrészes műve, a Recsk 1950—1953 — Egy titkos kényszermunkatábor története című dokumentumfilmje, amelyet Európa-díjjal ismertek el 1989 novemberében. Ezen a csapáson halad és talál újabb és újabb forrásokat múltunk jobb megismeréséhez Sulyok László könyve. Talán nem tévedünk nagyot, ha azt gondoljuk, az elmondott, áradó szavak, az olykor el-elaka- dó vallomások, a vissza-, majd előretekintő megnyilatkozások mellett legalább annyira olvasmányosak azok az oldalak, amelyek az internáltak névsorát közük. Még akkor is, ha a recski internáltak névsorát még ma sem ismerjük teljes pontossággal. Az emlékezők 1200-1300 fölötti létszámot emlegetnek, az újabb adatok — beleszámítva az odahurcolt vasutasokat 1953 márciusában — mintegy 1500 recski rabról szólnak, akik Arthur Koestler: Sötétség délben című művéhez hasonlóan olyan körűj- 1 mények között ‘robotoltak, mint az egykori gályarabök. (A kötetet a Tanúságtétel Alapítvány kuratóriuma adta ki.) P. G. két délután 3—3 Bunuel-filmet is megnézhetnek, a mester kései alkotásaiból. TEKINTSÜNK EL e hat film címszerű felsorolásától, s emeljünk ki közülük egyet, a TejutaW Több okunk is van erre. A másik öt korábban már elérhető volt Magyarországon, ez azonban friss szerzemény, annak ellenére, hogy 1969-ben készült. A másik, ami miatt érdemes e filmre figyelnünk, hogy bár idáig csak a külföldet járók nézhették meg a Santiago de Compostella-i zarándokok történetét, de aki a forgatókönyvet el akarta olvasni, az megtehette ezt korábban is. Ez is jellemző adalék: a forgató- könyv 1969-ben (!) megjelent a Filmkultúrában; abban a folyóiratban, amelynek főszerkesztőjét, Bíró Yvettet az akkori kulturális kormányzat leváltotta alkalmatlanság címén. ÍNYENCEKNEK való lehetőség a film — néhol a szürrealizmus eszközeit is igénybe vevő — eseményeinek visszaidézése az írott változat segítségével, hiszen a pergő cselekmény, a hely- és idősíkok gyakori váltogatása alaposan próbára teszi még a felkészült nézőt is. S hogy az ilyesfajta szellemi kalandra vállalkozók öröme teljes legyen, a Filmkultúra 90/6. száma részleteket közöl Bunuel és Jean- Claude Carriere teológiatörténeti előtanulmányából, amelyet az előkészületek során írtak. A Tejút ma Magyarországon különös aktualitást kap. Tagadhatatlan, hogy közel fél évszázadon keresztül az ateista szemlélet terjesztése kapott olyan állami támogatást, amely sokakat meghasonlásba kergetett, s a gyávákat hazugságra kényszerítette a mindennapok gyakorlatában. A teljesség kedvéért tegyük hozzá, ezt megelőzően hozzávetőleg kilenc és fél évszázadig a vallásos szemlélet terjesztői élvezhették az állam támogatását. Az istenhit—ateizmus vitában soha nem érvényesült nálunk a türelem, s a mostani rendszer- váltás során is rátettek néhányan pár lapáttal a tűzre. BUNUEL E FILMJE azért érdemel különös figyelmet és megkülönböztetett tiszteletet, mert a kérdést a lehető leghiggadtabban, objektiven, indulatoktól mentesen veti fel, árnyaltan közelíti meg, s a válaszokat mindenütt nyitva hagyva, a nézőre bízza a döntést. Nem azt mondom, hogy a Tejút világnézetileg semleges film, hiszen akkor feltalálnám a fából vaskarikát. Egyetlen alkotó sem bújhat ki a bőréből, s ha nem áll eszmeileg világos alapokon, akkor csak zavaros gondolatok közvetítése várható tőle. Ne áruljunk zsákbamacskát, mondjuk ki a tényt: Bunuel ateista. De mondjuk meg azt is, tájékozottabb a vallástörténetben, mint sok hivatásos szakmabeli. A film különös pikantériáját az adja, hogy a hat exponált dogmával kapcsolatosan mindvégig olyan képekbe fogalmazott ellenérveket vonultat fel, amelyek a tételes vallások valamelyikében, egyházatyák, dogmatikusok könyveiben, létező szekták és eretnekek gondolataiban bukkantak fel. Az örök vitában sokféleképp lehet hatni a nézőre! Például úgy, ahogy Zeffirelli a Jézus életében: görögtűzzel és tömjénnel, szélesen hömpölygő mesével, varázslatos látványossággal; de úgy is, ahogy Bunuel: az érvek erejével. Tessék, lehet választani! Hamar Péter y Kelet . a magyarország
