Kelet-Magyarország, 1991. március (51. évfolyam, 51-75. szám)

1991-03-30 / 75. szám

1991. március 30. ÜNNEPI MELLÉKLETE Múlhat-e böjtünk? E lőrehaladva a korban, ünnepek közeledtén mind na­gyobb erővel élednek újra a vjsszahozhatatlan gyermekkor, az ifjúság emlékei. így van ez most húsvétkor is: kinek a kis rigmusok, kinek a rózsavíz, a hi­ntés tojás, vagy a „legényesedő” emberkéknek juttatott pénzajándék jut az eszébe. Meg a friss kalács illata, amikor a kemencéből kiszedték a tepsiket. Húsvét van, Jézus Krisztus feltámadásának ünnepe, amely — ezt is megtanította az imádsággal együtt nagyon sok gyermekembernek a nagymama — a tavaszi napéj­egyenlőséget követő holdtölte utáni első vasárnap. S már itt az újabb lehetőség, hogy az ember végiggondolja más szempontból is a feltámadást, amely magában hordozza a megújulást, az életörömet. Kinek-kinek megvan a maga éle­te során az elbukása, a feltámadása, legfeljebb nem gon­doljuk végig ilyen ünnepi módon. Díszes üdvözlőlapokon megírjuk ilyenkor a jókívánságo­kat, gyakorta jórészt csak szokásból. Ám most olyan időket élünk, amikor arra kényszerít bennünket a sors, hogy a kí­vánságok mellett számbavegyük a kevésbé hímes hétköznapokat, a küzdelmet, a fájdalmas kis vereségeket és a reményteljes feltámadásokat. A felnőtt ember a húsvé- tot megelőző böjt időszakát jelképesen is megéli; hiszen a böjt — átvitt értelemben — szükség, ínséges időszak, mely a bőség, a jólét után következik. „Ezt meg kell majd koplal­ni.” Folytatná a krónikás a népszokásokkal, amelyek húsvét ünnepéhez kapcsolódnak: megszentelt ételek, locsolódás, hímes tojás, a gyermekeket megajándékozó kis nyúl. Ehe­lyett, most mégis egy 136 év előtti húsvét kívánkozik a tolira: a „haza bölcse”, Deák Ferenc ekkor jelentette meg a Pesti Naplóban azt a híres cikkét, amely a kiegyezés egyik előkészítő dokumentuma volt. Deák egész tevékenysége a polgárosuló liberális középnemesség érdekeinek szolgálatá­ban állt, a közteherviselést, a törvény előtti egyenlőséget hangoztató liberális elveket képviselte, s kiemelkedő szere­pe volt a két évvel későbbi, 1867-es kiegyezésben. Lehetne persze vitatni a kiegyezés politikai árát — mint ahogy Kos­suthtal az élen sokan ellenezték is — de tény, hogy a gaz­dasági kiegyezés tette lehetővé Magyarország állami lété­nek helyreállítását, s a gyorsabb, szélesebb kapitalista fejlő­dést, amely látványosan Európához közelítette a Kárpát­medencét. Napjainkban sokan párhuzamot vonnak a múlt századi ál­lapotok és jelenlegi helyzetünk között; gyakran idézik Deá­kot a Parlament kupolája alatt éppúgy, mint a kistelepülések önkormányzataiban. Aligha véletlen az összevetés, hiszen most egy éve olyan változások történtek hazánkban, ame­lyek — több évtizedes kitérő után — ismét megnyitották a lehetőséget, hogy a demokrácia erősítése közben visszata­láljunk a haladó Európába. Meglehet, nem illenek ilyen mondatok a legrégibb egyházi ünnephez, de ez az ünnep sincs hétköznapok nélkül. A mi elmúlt egy évünk pedig bővelkedett eseményekben; olyan változások zajlottak — és zajlanak —, amelyek bátran illet- hetők a feltámadás szóval. Ezt a mostani húsvétot valójá­ban nem csupán egy nagyhét, hanem egy „nagy év” előzte meg, amire mindenképpen illik pillantást vetni. Leomlottak a magyar nemzettől idegen diktatúra falai, demokratikus vá­lasztások nyomán a győztes pártok képviselői alkotják a nép gyülekezetét, megkezdődött az új állami berendezkedés fel­épülése a régi romjain. Nem volt diadalmenet az elmúlt esztendő; az új születé­sének minden kínját meg kellett (kell) szenvednünk, de tör­ténelmi súlyú gondjaink és bajaink közben is fel-felvillant az öröm fénye, mely ha nem is jól láthatóan, de halványan jelezte, mutatja a kiutat a mélyből. Miközben pártcsatározá­sok dúltak, valójában egy egész nemzet kényszerült önvizs­gálatra, elszámolni saját lelkiismeretével, hogy e katarzis után megtisztulva induljon a nemesebb küzdelembe, az új rendért. Voltak győztesek és vesztesek, reménytelenek és bizako­dók, kedvtelenek és kegyvesztettek. A kezdeti lelkesedés időközönként társadalmi méretű pesszimizmusba csapott át. Tanúi lehettünk vég nélküli vitáknak, jó és kevésbé vé­giggondolt intézkedéseknek, sikereknek és balsikereknek, miközben a Magyar Köztársaság presztízse erősödött a világban. Az úton feltűntek jószandékú, tisztességes törek­vésű emberek és konjunktúralovagok, s miközben bátortala­nul, tapasztalat nélkül kerestük, keressük a gazdasági fel­lendülés útját, az út szélén szaporodnak a munkanélküliek, hetenként cserélik az árcédulákat mindig magasabbra, szo­rulnak mind többen segélyre. Igazságot akarunk tenni va- gyonügyekben, s közben felemelik hangjukat, akik ezáltal ' sérülnek. Ám minden pesszimizmusunk, bajunk ellenére működik az ország, helyén a kormány, s vértelen forradal­munkban eddig senkinek sem görbült a hajaszála. Veszen­dőben korábbi egzisztenciák, egyik oldalon tömeges az el­szegényedés, tnásik oldalon — nem mindig érdemük szerint — vastagodnak egyesek, s ez újabb ellentmondás szülő­ágya. '' :' . M égis: nekünk szakítanunk kellett egy sehová sem ve­zető társadalmi berendezkedéssel. Félelmet keltő • leszámolás helyett új kiegyezésre van szükség ah­hoz, hogy átmeneti, súlyos nehézségek után elindulhassunk egy olyan világba, ahol kevesebb lesz a böjt. Ehhez az új kiegyezéshez megegyezésre van szükség a társadalom kü­lönböző rétegei között; arra, hogy ne szűkös pártérdekek, demagóg egyéni szólamok jussanak érvényre, hanem a hazáért tenni akarók keressék, erősítsék mindazt, ami e cél érdekében összeköt. Csak így válhat valósággá a húsvét szó eredete, amely a böjti időszak megszűntére utal. Angyal Sándor A nyírségi Mandarin Vázlatok a Kossuth-díjas Szakály György életútjáról Szakály György ünnepelt, sikeres tán­cos, három földrész balettszínpadain bár­mikor szívesen látják. A bonni operában szinte törzstag. Nem meglepetés, ha a Sid­ney/ opera szólótán­cosnak hívja meg, a New York i Metropolitanben esedékes gálá­ra. Neve jól cseng a finn és az olasz táncművészkörökben... ... és a nyíregyházi szülői ház­ban ugyanazzal a szerénységgel fogad, mint amikor majd’ csak másfél évtizede először találkoz­tunk. Budapesten — balettiskolai tanulmányainak befejezése után nem sokkal — azt mondták ne­kem Szakály Györgyről, a Ma­gyar Állami Operaház balettkará­nak tagjáról: egy ígéretes tehetség, majd meglátjuk, mire viszi... S az ifjú táncos — most már leírhatjuk — élni tudott tehetsé­gével, szorgalmával. A balett az élete lett, szívósan, újabb és újabb feladatokat megoldva, bát­ran lépett előbbre a világot jelen­tő színpadon. A napi sikereket előbb díjak, aztán a kollektíva ál­tal megszavazott szakmai elismerések erősítették, amelye­ket állami kitüntetések követtek. Március 15-én pedig a Parla­mentben a köztársasági elnöktől a Kossuth-díjat vehette át. A ki­tüntetettek sorában messze ő volt a legfiatalabb, 35 éves. De fiatal-e egy 35 éves balett­táncos? A kérdésen elmereng egy ki­csit, én pedig arra gondolok, beszélgettünk már egyszer ilyes­miről, sok évvel ezelőtt. Akkor azt mondta: jó, ha 35 éves koráig élvonalban tud maradni egy tán­cos, hiszen ez a gyönyörű világ olyan, mint a két végén égő gyertya. Óriási fizikai megterhe­lés, szellemi koncentráció és százszázalékos jelenlét minden fellépésen — ami esetenként csak perceket jelént... — Kis jóindulattal azt lehet mondani, hogy az Operaház ba­lett-társulatánál én a közép­generáció vagyok — mondja, majd mégis hozzáteszi: — vagy inkább utána egy kicsit... A PÁLYAFUTÁSRÓL: ____ — Szinte minden szerepem „hozott” egy másik feladatot. Meghívtak például Bonnba. Az első feladat úgy szólt: egy sze­rep, tíz előadás. És lett belőle öt esztendő a bonni, dortmundi operában, 12 szerep, sokkal több, mint száz fellépés. Hosz- szabb távról soha nem volt szó. Amikor eltáncoltam az éppen ak­tuális szerepemet, azzal búcsúz­tattak: „Jó voltál, gyere vissza és táncold el...” Ennyi. Produk­cióban gondolkoztak ők is, én is. A MANDARINRÓL: Budapest lesz a negyedik szín­hely... A Kossuth-díj átvétele a Parlamentben tem meg a Mandarint, és nagyon boldog vagyok, hogy ma este Ön által újra megjelent az a kép, amit féltve őrzök magamban...” A NAGYMAMÁRÓL: _____ — A tavalyi esztendő volt az, amikor azt mondtam, hogy ,,megállj". Egyszerűen hiányzott, hogy nem vagyok Pesten, keve­set vagyok itt, — pedig minden sérült fiatalok javára rendezték az estet — nem először történt ilyen: mi táncoltunk, s legtöbb­ször az egész gázsit a szponzo­rok kapták. Felajánlottuk a buda­pesti Pethő intézethez hasonló kórházaknak, intézeteknek. De az még nem fordult elő, hogy a mozgássérült gyerekek feljöttek volna a színpadra megköszönni az előadást. Nem tudom, hogy a közönség mit érezhetett. De bennem végigfutott: ezek a gye­EGY TERVRŐL: __________ — Készül egy új balett, a Christoforo, Kolumbusz Kristóf életéről. Ennek a címszerepére kértek fel. Az állami operaház balettkara és egy kitűnő nemzet­közi szólistagárda — köztük Nu- rajev, Aramiasvili és Evelyn Hart — lép színpadra egy amerikai— osztrák—magyar produkciós iro­da szervezésében. Júniusban kezdjük a próbákat, jövő február­ban lesz a bemutató, aztán film készül belőle, majd három buda­pesti előadás után Olaszország, Franciaország, Spanyolország, Portugália, Kanada és az Egye­sült Államok színpadain lépünk fel. Az utolsó előadást a Metro- politanbe tervezzük, de legalább­is New Yorkba, október végére, amikor annak idején Kolumbusz rátette a lábát arra a földre, ame­lyet ma úgy hívnak: Amerika. Szakály György a színpadon A balett világában a Mandarin egy fogalom. Aki eltáncolta, az elmondhatja, hogy ő már „letett az asztalra” valamit. Szakály György 25 évesen Mexikóban táncolta először. — Az első Mandarin-verzió a világon Milos Aurélé volt, 1942- ben, Milánóban. Tavaly a Buda­pesti Tavaszi Fesztiválon ezt keltettük életre. Már korábban, Szegeden be akartuk mutatni, nem jött létre. Az idős Milos Au­rél hallott róla, eljött megnézni Pestre. Azt mondta: „Te leszel az új Mandarinom". Ez a rövid mondat nagyon sokat számított nekem, hiszen ez a kivételes te­hetségű ember volt az, aki a vilá­gon először megkoreografálta a Mandarint. Az esemény, amely az ő nevéhez fűződik, jeles ma­gyar kulturális, tánc- és zenetör­téneti dátum. Szóval nagyon kí­váncsi voltam Milos Mandarinjá­ra. Annál is inkább, mert 81-ben én már táncoltam egy másik ver­ziót Milánóban — Seregi rende­zésében —, amelyről a kritiku­sok dicsérettel szóltak ugyan, de egy sem hagyta szó nélkül: Milos 42-es Mandarinja .volt az igazi. Sajnos1, az idős rhester nem élte meg a bemutatót — „In memó­riám Milos" est lett belőle. Ne­kem mégis az volt az „első Kos- suth-díjam." A premier után Mi­los egyik közeli hozzátartozója ugyanis ezt mondta: „29 éve számtalan előadáson nem érez­évadban vállaltam feladatot itt­hon, soha nem szakadt meg a kapcsolatom a magyar Operával. Mégis hiányzott az állandóság. A háttér, ahol föl lehet töltődni, ahol el lehet, menni színházba, mozi­ba... Éppen most meséltem Anyukának, hogy a Nagymama, aki nagyon fontos személyiség volt a családban, egyszer azt mondta nekem, még kezdő tán­cos koromban: „Cigányéleted lesz neked, édes fiam, meglásd. A bátyádnak nagyon jó szakmája van, miért nem mégy te is autó­szerelőnek, mint ő, autóvillamos­sági szerelőnek.” — És egyszer tavaly szeptem­berben a montreáli repülőtéren ,,bekattant" a Nagymama intel­me. Elgyötörtén várakoztunk, hatalmas tömeg volt a sztrájk, késések, kimaradt járatok miatt. Szinte hallottam: „cigányéleted lesz...” Mondtam is a partnerem­nek, Pongor Ildikónak, akivel ketten léptünk fel Kanadában: ,,Milyen igaza volt a nagymamá­nak. Itt vagyunk egy távoli Or­szágban, vadidegen emberek között, senkit nem ismerek rajtad kívül. A földön ülök előadások után, gyűrötten, fáradtan, rán­cosán. Tudod, ösztönösen jó megérzései voltak... Jó, nem ek- hós szekér, meg ilyesmi, de mégis...” A krónikás meg arra gondolhat: operabáli pompa, fény, gyönyörű táncosnők, taps, siker... Igen, ez is, de nemcsak ez... EGY GÁLAESTRŐL: _____ — Égy gála általában szép. Ez a torontói megrázó volt. MoZgás­rekek két éve még nem tudtak járni, beszélni. Milyen nagy do­log, ha avatott kezekbe kerülhet­nek!, olyan helyre, ahol szeretik őket, ahol gondozzák, újra az életbe segítik őket. Állt a színpa­don „zsinórban” harminc világ­hírű táncos, és előttünk az a két gyerek lépegetett a virágokkal. Arra gondoltam: ilyen pillanatok fordítják meg a világot. Ez a gá­laest az idén is vár szeptember elején. De már kibővítve. Mont- reál, Torontó, New York mellett UJSZEREPBEN: _________ Szakály György három hónap­ja a Magyar Állami Operaház művészeti vezetője a balett­együttesnél. — Behívatott az igazgatóm, Keveházi Gábor, és azt mondta: én volnék az az ember, aki ki tudnám egészíteni őt. Szóval — különbözőek vagyunk. De abban egyetértettünk, mindketten azt akarjuk, jobb legyen a magyar balett, értékesebb előadások le­gyenek. A hitet akarjuk visszaad­ni az együttesnek, amely sajnos ma — nincs. Nekem sok-sok évvel ezelőtt azt mondták. Az operaház szentély, egy templom. S én hittem — nekem ma is az. Jobbítani szeretnénk az együt­test, hogy higgye: fontos. Az új feladat nekem iszonyúan nehéz. Emberek sorsáról dönteni, hogy például ki menjen nyugdíjba, ki­nek mondjunk fel, mert a mai tár­sulat túlméretezett, de mindezek ellenére mégis miként tudjuk fel­venni az együttesbe azt az öt idén végző lányt, akinek az Ope­rában a helye. Es közben küsz­ködni kell a bürokráciával, ha rossz a színpad, a jelmez, ha nincs pénz. És mindezt sokszor balettruhában rohangálva, mert táncos vagy, mert előadásod van, meg új szerepre készü­lünk... TÁNCOS VAGYOK... _____ ...de a feladat — felelős posz­ton tenni a magyar balettért — csábított. Egyetlen ember tudott volna lebeszélni, a menyasz- szonyom. Krisztinával tettük mérlegre: lehet-e valaki művé­szeti vezető ott, ahol maga szó­lista, s hozzátartozója is táncos­nő. Tudtuk: neki lesz nehezebb, de hogy olyan hamar kapja az első pofonokat — miattam —, nem gondoltuk volna. De már benne vagyunk javában... Mi több, még egy merész közös ter­vet dédelgetünk: nemrégiben megnéztünk egy csendes budai telket, autóval úgy 30-40 perc­nyire a belvárostól. Talán építke­zünk... Marik Sándor Meditáció A március a feltáma­dás hónapja, mert a természet annak rendje szerint meg akar újulni. Márciusban a gyöke­rekből a nedvek, a kemény kér­gek védelme alatt, megindultak a rügyek felé, amelyek egyre duzzadtabban várják a tápanya­got, hogy a langyos szellőktől majd kipattanhassanak. A bag­lyok és nyulak nemzetsége már túl van a szerelmi időszakon, gondoskodtak a faj fennmaradá­sáról. A cinkék és a vadgerlék már moll lágyságú hanggal szól­nak bele a szélbe és a nap­fénybe. A fitotékákban, gyógyszertá­rakban a csitri lányok és a ka­masz fiúk pattanások elleni, az idősebbek vitaminokat és robo­ráló szereket keresnek. Véget ér a 4Ó napos nagyböjt azoknak, akik önként vállalták. Akik muszájból böjtöltek, azok­nak folytatódik tovább, és leg­feljebb az ígéretekben bízhat­nak. E hónapban végre rendező­dik a sok huzavonát, csatát és ellenségeskedést kiváltó föld­kérdés, amely végül tűz és víz ellenfeleket is egynevezőre ho­zott. A föld gazdái biztosak akarnak lenni benne, hogy amit elvetettek, azt ők arathassák is le. Mezsgyeelszántások, szán­tóföldi terménylopások a jövő­ben is lesznek, csak az elköve­tőnek most már nagyobb a rizi­kója, mert a jó gazda az utolsó rögöt is, az utolsó napraforgó­szárat is számon tartja, mert már most illeszti be jövendő ter­veibe. A gazdáknak ezt jelenti, és ezért várják a tavaszt, amit Március, a Böjtmás hava nyi­tott. Cserbakőy Levente 7 II Kelet m A Magyarország

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents