Kelet-Magyarország, 1991. március (51. évfolyam, 51-75. szám)
1991-03-23 / 69. szám
1991. március 23. || Kelet a "asyarorszag hétvégi melléklete Nem borja, nem nyalja A fehérgyarmati országútról le- f térve keskeny, kanyargós szakasz vezet Sza- moskér felé. Szinte beleszédül az ember. Bár több város is van a közelében, mégsem egyszerű megközelíteni, eléggé kieső, eldugott település. A főutcán sétálva csendes, nyugodt hétköznap ese- ménytelenségét tapasztalja a látogató. Egy-két gyalogos s néhol a kapu előtt szót váltó ismerősök. Amúgy csend, nyugalom. Mintha alig lenne élet. Ami van, az sem az utcán zajlik, hanem a kertben, a háztájiban vagy a gazdasági épületben. De nicsak! Az egyik udvaron utánfutós kis kerti traktort indít be valaki. Vajon hová indul? Nagy Ferenc készséggel fogadja a váratlan vendéget. — A fiammal, Józseffel együtt készítettük ezt az utánfutót. Most próbálom ki — mondja némi büszkeséggel hangjában. — Itt lakik ő is, nem messze, gyakran látjuk egymást. Nincs nap, hogy vagy ők ne jönnének, vagy én el ne mennék, meglátogatni a kisunokámat. Ötvenhat évesen, két infarktus után — nem is látszik rajta! — sem tud munka nélkül meglenni. Kovács volt a téeszben, emellett gazdálkodott. — Az volt a szép idő! — sóhajt fel nosztalgiázva. — Gyönyörű teheneim voltak, jól tejelők, egy pluszfizetést hoztak össze havonta. De lerobbantam, nem volt már erőm foglalkozni velük. Most ismét van egy vemhes üszőm, fias kocám hét malaccal, hat hízó, meg aprójószág. A kertben megterem a krumpli, a takarmány, a háztájiban a kukorica. Három éve csináljuk az uborkát, kordonos rendszerrel, árasztással öntözve. Sok munka van vele,'de megéri. Nem véletlen, hogy a faluban egyre többen kezdik így termeszteni. — Kapna az ember mindenen — veti közbe a felesége, aki eddig csak hallgatta beszélgetésünket, — de nem nagyon érdemes, nincs értelme. Ahogy bánnak a gazdálkodókkal, még a kedvük is elfogy lassan, egyre nehezebb elviselni a drágaságot. Pedig nem mondhatják rólunk sem, hogy pazarlók vagyunk. Borzasztó, hogy már egy zsák táp is milyen sokba kerül! Vita nincs köztünk, egyetértünk. Miként abban is, hogy boldogulni akarnak az emberek, többségük tenné is a dolgát szívesen, mert a szorgalom még nem veszett ki belőlük. De... Elszomorító, hogy a jószágot tartó gazdák egyre-másra számolják fel állatállományukat, vágják le és mérik ki a sertéseket, a jól tejelő szarvasmarhákat. Eztán már csak annyit tartanak, amennyire saját maguknak szükségük van. De mi [esz akkor a többiekkel?... Ők mit esznek majd? — A nap úgy is eltelik, ha semmit sem csinálunk — veszi vissza a szót a gazda —, de a tétlenség sokkal jobban árt. Én sem tudok egy helyben megülni, dolgozom a ház körül, amit bírok. Régen a határból megéltek az emberek, de az erőltetett téeszesítés, a Szamosszeg- hez csatolás szinte elűzte innen az embereket, különösen a fiatalabbját. Pedig csendes, jó község ez. Egyetlen fiam is itt telepedett le, bár eljár dolgozni, a MOM-ban esztergályos. Gondoltuk, hogy Szálkán befizetünk egy szövetkezeti lakásba, de nem akarta. „Be tudok én innen is járni, itt maradok” — mondta. Megtalálta a helyét. Aki tudja, milyen ez a falu, vágyik ide vissza. Van egy nagybátyám, aki messze került innen, letelepedett, de most, öreg napjaira azon gondolkodik, hogy visszatér szülőföldjére, szülőfalujába. Bízunk abban, hogy másképp lesz ezután, ismét önállóvá válva elindul valami. Tettre kész, rendes emberek a képviselőink. Pedig — mint a tiszteletdíjas polgármester, Bíró László szavaiból kitetszik — nem egyszerű a dolguk. Volt olyan időszak, amikor több mint ezer lelket számlált a település, mára alig ötszázan élnek itt, zömük nyugdíjas. 1973- tól tartott a társközségi viszony Szamosszeggel, s bár értek el eredményeket, a központ a szomszéd falu volt. (Egy másik beszélgető- társam a két település viszonyát így jellemezte: Nem borja, nem nyalja... azaz, nem érezték az összetartozást.) Szamoskéren van — többek között — öregek otthona, óvoda, ifjúsági klub, de iskolás gyermekeik nagyobb része most is átjár, csupán az 1—3 osztályosok maradnak, mindössze húszán, két pedagógussal. — Talán — tűnődik el a polgármester — lassan meg tudjuk teremteni annak a lehetőségét, hogy minden általános iskolás helyben tanuljon. Ehhez megfelelő iskolaépület kell — s a megvalósításhoz sok pénz... Nézem a házakat, s Bíró László szavaira gondolok. Bizony, a régen épültek vannak többségben, nem kevés eléggé lerobbant állapotban. Az idő nemcsak tulajdonosaikon, rajtuk is otthagyta vasfogát... Elöregedett a falu. De aki tud, nyugdíja kiegészítése érdekében igyekszik tevékenykedni. Amíg bír, s amíg lehet... A remény jelképe lehet viszont a polgármester mondata: „Idevaló vagyok, itt építkezem, s már itt is fogok meghalni.” Ez a ragaszkodás — noha alig akad helyben munkalehetőség — talán jelez valamit. Miként az is: megállt a korábban tapasztalható elvándorlási hullám, ismét egyre többen döntenek úgy: itt telepednek le, építik fel otthonukat. Már nem fordul elő, mint korábban, hogy a hatgyermekes családból csak a szülők maradtak Szamoskéren... — Most kezd itt alakulni az élet — bizakodás csendül ki Soós Endre szavaiból — talán sikerül előrelépni. Idősebb bátyám korosztálya, a 38-40 évesek legtöbbje elmenekült innen, nem volt hol dolgozniuk. Egy ideig én is Nyíregyházán laktam munkásszálláson, de elegem lett belőle, az albérlet pedig drága, ezért hazajöttem. Igaz, autószerelő a szakmám, könnyebb volt elhelyezkednem. A velem egy korúak vagy a még fiatalabbak már ismét fontolóra veszik: lehet, hogy megéri itt maradni. Szorgalmas emberek élnek ezen a településen, erősítették meg többen is. Nem véletlenül találni a mezőgazdasági munka szezonjának kezdetétől olyan sok férfit és nőt a kertekben, a háztáji földeken. Még a gyerekek is besegítenek, amiben tudnak. A téma most is a megélhetés, a gazdálkodás, mi más is lehetne. — Bár sok az idős ember — fejtegeti Bíró Gyula — a munkaképes nyugdíjasok is teszik a dolgukat. Sajnos, egyre erősödik a bizonytalanság érzése, csökken a munkára ösztönző erő, csak a hátrányok érződnek egyre erősebben. Ha így marad, nem lesz szarvasmarha- és sertésállomány, a környéken már nagyon sokan felszámolták gazdaságukat. Szabadulnak a sertésektől is, csak a csajádnak valót hagyják meg. Úgy hallottam, volt rá példa, hogy csúszópénzt adott a gazda azért, hogy megszabaduljon a sok sertéstől... — Azt mondta a téeszben az egyik dolgozó — szól közbe egy arra érkező idősebb férfi — hogy csak két disznót hagy meg a százból, amit eddig tartott. Az egyiket levágják majd, s megeszik, a másik ő maga lesz, ahogy a kocsmából fog majd hazamenni nap nap után. Nincs látszatja a munkájának, nem érdemes dolgozni, gürcölni. Furcsa. Nem nevetünk a történeten, noha akár tréfának is vehetnénk. De szomorú, keserű humor ez, melyet végső kétségbeesés sugallt. Miért van az, hogy annyi minden gátolja a szorgos, igyekvő emberek munkáját? Azokét, akik ha nem lennének — de lesznek-e egy két év múlva? — sokan nem jutnának zöldséghez’gyümölcs- höz, húshoz, tejhez... A beszélgetések során világossá vált: szomorúak, elkeseredettek, mert egyrészt munkájuk eredményétől fosztják meg őket, másrészt a plusz- jövedelemtől. (Ami persze koránt sincs arányban a befektetett munkával). égül a Szamos jártjára veze- :ett az utam. gaz, még a <ora tavasz nem a legalkalmasabb arra, hogy a tájban gyönyörködjem. Sáros, gazos partszakasz, sárgásbarna, koszos víz, a folyó szélén még jégréteg is található a parthoz sodródva. Szomorú, szürke látvány. Leülni nincs hová, így csak megállók, lehunyom a szemem. Érzem a tavaszt, hogy kizöldülnek a fák, susognak a levelek, enyhe szellő borzolja hajam, s fodrozza a vizet, — a lábamat a kellemesen langyos vízbe lógatom... Indulnom kell, előrehaladt az idő. Cipőmön a part sara, s úgy gondolom, nyáron vissza fogok ide térni. A békés kis faluba, Szamoskérre, a Szamoshoz. Szeretnék bízni benne, hogy boldogabb embereket, tisztább vizet találok majd. Kováts Dénes A 11
