Kelet-Magyarország, 1991. március (51. évfolyam, 51-75. szám)
1991-03-15 / 63. szám
1991. március 15. ÜNNEPI MELLÉKLETE 11 H mmmfc a az ember nyugat felől közelíti meg Nyíregyházát, úgy nyolc-tíz kilométerre a várostól hirtelen megváltozik a táj. Az addig egyhangú, alföldi síkságnak egy csapásra vége, s itt is, ott is szelíd dombok, hajlatok tűnnek fel az utas szeme előtt. S a kis völgyekben megannyi falu. Persze nem falvak azok. Bokortanyák. A jó kétszáz éve, Békésből idevándorolt szlovákság lakhelyei. Vagy ahogy a népnyelv — nem mindig helyesen — összefoglalóan csak úgy nevezi őket, a tirpákok otthonai. Olvad a hó. Mindenütt vízerek, tócsák, pocsolyák szabdalják a földúta- kat, kocsival lehetetlen ilyentájt, tavaszelőn megközelíteni a bokortanyák jó részét. Igaz, a város, lehetőségeihez mérten sokat tett a korábban elzárt települések útjainak megjavításáért, ám a legtöbb azért még mindig próbára teszi a látogatót. Hát még az ott élőt! Ám Füzes-, meg Szekeresbokor a szerencsésebbek közé tartozik. Nem csupán kövesút- juk, de még vasúti megállójuk is van! Legalábbis a térképen. Mert mielőtt Szekeres-bokorba érne az ember, hirtelen elkanyarodik a beton, s kezdődik az irdatlan sártenger. Egy új, emeletes lakás előtt állunk, sehol egy lélek. Csak a varjak kárognak a ködben, s csak egy távoli, öreg porta udvarán hajladozik egy ember. Keskeny árkot váj az udvar sarába, úgy próbálja elvezetni onnan az összegyűlt hólevet. Hatalmas szál öregember, Hulvely János á neve. A neve után ítélve ő is a hajdani szloL vák telepesek ivadékai közül való, s majdcsak egyidős a házával. Az idén lesz nyolcvanöt éves. Igaz, a lábát kicsit már húzza, a szeme sem a régi, ám amúgy kutyabaja. A portán két ház is áll, egy nagyon öreg, s egy szép új, büszke. Mi persze az előbbiben üljük körbe a tűzhelyet, s Hulvely János bátyánk nyomban kiadja a parancsot: pálinkát! Mi, hogy az a nyamvadt kocsi...!? Hát akkor egy kis veres bort. Még ilyet, az se kell nekik...!? Hát akkor mivel kínáljuk magukat ilyen nagy hirtelen? Kint sincs már hideg, ez a spór meg valósággal ontja a meleget. Vetkőzzünk hát pulóverre... már csak azért is, mert Hulvey János nem egy-két kurta mondattal intézi el a vendéget. — Hát mire kiváncsiak? — támasztja a széknek a görbebotját, aztán csak legyint egy nagyot. — Mi, az életemre...!? Nagy sora van annak fiúk! Hulvely János csak egy egyszerű, néhány osztályt végzett parasztember, ám úgy ismeri a történelmet, hogy nyugodtan elmehetne bárhová tanítani. Még arra sem volt rest, hogy kikutassa a családfáját, így tudta meg, hogy Békéscsabáról érkeztek ide az ősei még az első telepesekkel. S hogy kiterebélyesedett azóta az a családfa! Még feleséget is a Hulvelyek közül választott magának. Hulvely Erzsébetet, aki persze míg meg nem látta azt a szép, derék Szekeres-bokori legényt, azt sem tudta, hogy a világon van. Hány éve is annak, hogy először találkoztak...!? Jaj, ne is kérdezzünk ilyet! Van tán hatvan esztendeje is. S hogy elszaladt az idő! Ami persze nem jelenti azt, hogy ugyanolyan sebesen halványodnak az emlékek is. Arra például mindketten jól emlékeznek, hogy micsoda nagy agitálás ment itt a bokrokban a második nagy háború után. Szlovák papok, tanítók jöttek, s arra bíztatták a népet, hagyják itt Nyíregyházát, költözzenek Szlovákiába. Akkor volt az a rettenetes sebekkel járó, embertelen lakosságcsere. Csehszlovákiának feltett szándéka volt, hogy kitelepíti a „bűnös” magyarságot, s itteni szlovákokat, tirpákokat visz a Felvidékre. Ám Hulvely Jánost hiába agitálták — Tudják mit mondtam én nekik...!? Hogy menjenek a dolgukra. Míg fel nem veszem a baltát! Az igaz, hogy tirpáknak születtem, de én már magyar vagyok..nem tehetek róla. Hagyjanak hát békén engem. Nekem ez a hazám. Mint ahogy ottani magyaroknak a Felvidék. Minek uszítják hát egymásra ezt a két népet...!? Az agitátorok elballagtak — igaz, sok helyütt szerencsével jártak, — ám később újabbak érkeztek. De azok már magyarul beszéltek. És ha lehet, kíméletlenebbek voltak az előbbieknél is. Arra akarták rávenni, hogy lépjen a téeszbe. No hiszen, mondhatták azok is a magukét. A föld persze így is odalett, de Hulvely János szabad maradt. Hogy milyen árat kellett fizetni azért a szabadságért? Arról most ne beszéljünk. — Hát azóta nem szeretem én a „komenistákat”. Kibékülni kibékültem velük, mert hát azért voltak nekem jó embereim is köztük... de nem szeretem őket. Úgy, mint mondjuk Nádasi Feri, vagy Magyar Józsi igen, de mint „komenisták”... Hát isten bocsásson meg nekem. Ami igaz, igaz, nem szerette ő a Horthy-féle hadsereg tisztjeit, tiszteseit sem. Mert azok is kimondottan vadásztak a tirpák honvédekre. Mikor bevonultak az újoncok megkérdezték tőlük: no, ki mi akar lenni? A megszeppent tirpákok persze hall- natták. Hát Dersze. mert huszárok akartak lenni! — Kacagtak a tisztek. Akkor ülés a lócára! S énekelni: „Huszárcsizmám szegre van akasztva...” S minden szótagra rántani egyet a lócán... mintha csak ügetnének. Hány szlovák anyanyelvű legény utálta meg akkor a szlovákságot, a tirpákságot...? Erre persze ma már lehetetlen választ adni. Azon is csak elmélkedni lehet, hogy vajon miért csökkent le oly drasztikusan azoknak a száma Nyíregyházán, akik szlováknak vallják magukat. Endreffy Zoltán, nyugalmazott evangélikus lelkész, aki az utolsó szlovák anyanyelvű istentiszteletet is tartotta Nyíregyházán, magyarázattal tud szolgálni erre. — A háború befejeztéig még egységes tirpákságról beszélhetünk, de aztán jött a már ismert, tragikus lakosságcsere. Az megbontotta a tirpákságot, s megrémítette. Miután a szülőföldjükhöz ragaszkodók tartottak attól, hogy megismétlődhet a kitelepítés, azt is letagadták volna, hogy ők valamikor is tudtak szlovákul. Ráadásul tíz évvel később, a forradalom után elterjedt a rémhír, hogy csak menni kell az itthon maradiaknak is. S hiába bizonykodtunk, hogy nem igaz... már nem lehetett tenni semmit. És akkor még nem is beszéltünk a természetes asszimilációról. Mert a tirpák gyermekek bekényszerültek a tanyákról a városba, a tökéletesen magyar környezetbe. Itt pedig a kör bezárult. Nyíregyháza talán legbecsesebb műemléke a város közepén álló evangélikus templom. Szépsége, méltósága azt is mutatja, milyen jómódban élhettek egykor az éppíttetői. A régi tirpákok között nincstelenről szinte egyáltalán nem tud a krónika, a legtöbbjük tíz-ötven holddal bíró módos gazda volt. A Füzes-bokorban élő Mo- rauszki János arra nem emlékszik már ugyan, hogy az ő ősei ott lehettek-e vajon a templomépíttetők között, de arra igen, hogyan éltek egykor. S arra, hogy mennyit dolgozott ő már gyermekfejjel is. — Tizenkét évesen én már négy lóval szántottam — mondja. — Az egyik este át is jött a szomszéd, s mondta apámnak. Te! Én láttam a földeden valami négy lovat, de embert sehol! Füzes-bokort a Szekeresbokori kertek alján találjuk, csak egy vasútvonal választja el őket egymástól. Ismerik hát egymást az emberek. Ezért is mondhatta Hulvely János bátyánk, hogy Morauszki „Änd- rit”, meg „Janit?? ki hagyjuk a sorból. „Andri” bátyánkat rossz kedvében találtuk, de az öccse...!? A lótenyésztők közül őt mindenki ismeri. S nemcsak bent a városban, de szerte az országban. Most is van vagy hét lova. Kancák, mének, csikók, sihe- derek... Meg persze számtalan tehén, borjú, s millió tyúk, kacsa, galamb. Ám mindközül legkedvesebbek a lovak, s azok között is a legbecsesebb az a csikó, mely tegnap született, s állandóan abajgatja az anyját. A Morauszki-tanyát úgy ahogy van, védetté kellene nyilvánítani. Pajtástul, istállóstul, ólastul, színestül, galambdúc- costul.. méhestül. Mert itt, az egykor önellátó tirpák gazdaságok minden kelléke fellelhető. Szekerek, szánkók, ekék, boronák, kaptárak, s cséphadarók... minden és minden. S még akkor, a régi gyümölcsfákról nem is szóltunk. — Fájna a szívem kivágni őket..—mondja Morauszki János, s nézi, nézi a vén, zabbal érő körtét, a sóvári almát, a duránci szilvát. Aztán gondol egyet, s bemegy az istállóba. Kihozza a két, egy éves csikót, megjáratja őket az udvaron. Majd fordul megint, s megjelenik újból egy lóval. Mit egy lóval...!? Magával a furiózó fedező ménnel! Feszesen tartja a kantárt, s hogy vezetgeti az udvaron, megszűnik körülötte a világ. Az ebédre hívó szót sem hallja. az sem tűnik fel neki, hogy a környéken alig-alig szólítanak már valakit ilyen kedvesen. Legalábbis hétközben. Mert Füzes-bokorból lassan elfogytak a tirpákok. A huszonhat porta majd mindegyike a városiak kezére került. Azok meg csak hétvégeken jönnek ki a vén körtefák közé. Lassan már csak itt, a Mo- rauszki-portán hangzik el a szó hétfőn, meg pénteken: gyere te ember, megfőtt a húsleves... Balogh Géza ____________________________________ || Kelet m A Magyarország
