Kelet-Magyarország, 1991. február (51. évfolyam, 27-50. szám)
1991-02-09 / 34. szám
991. február 9. 11 HÉTVÉGI MELLÉKLETE — Ha az emberek hangulatára kíváncsi, legjobb, ha elmegy az OTP-be! — igazít útba egy járókelő. Megfogadom hát tanácsát, és el- idulok abba az irányba. Az OTP ersze teli, ám mindenki türel- íesen megvárja, míg sorra kell. Mi mást is tehetnének? Ottón már biztos kibosszankodták ragukat, az ügyintéző meg nem ahet az egészről, minek is bán- anák. Hogy egyáltalán nem vi- ámak, az biztos, de ki moso- rogna akkor, amikor az árak rár lassan megfizethetetlenek, a iacon több az eladó, mint a vá- árló, egyre kevesebb a munka- íhetőség, és akkor most még a sebeikben is turkál az állam. Igazából csak az OTP körül iagy a forgalom, így hétköznap lélelőtt, amúgy az utcákon alig alálkozom valakivel. Az egyik (lelmiszerboltban előttem egy fős néni fizet. Csak néhány hol- ni van a kosarában, a pénztá- ossal együtt számolják ki a >énzt. Aztán félrehúzódik, s míg szatyrába teszi az árut, megol- 'assa maradék forintjait, hátha útja még belőle valamire. Az emberek nagy része eljár nnen dolgozni, közel a két negyeszékhely: Nyíregyháza és Debrecen. Helyben pedig szinte :sak a két téesz (a Lenin és a /őrös Hajnal), illetve a gyapjú- szövőgyár ad még munkát. Újfe- lértót is elérte az önkényes föld- oglalás: január egyik vasárnapán elég nagy darabot mértek ki a _enin tsz szántóiból. — Nagyon nehéz felmérni, mekkora az igény a földek visz- szavételére — magyarázza dr. Szokol József, a Lenin tsz tavaly úniusban választott elnöke. — A debreceni Nemzeti Radikális Egység országos elnöke, Bakó László biztatja földfoglalásra az embereket. Rontja a hangulatot, hogy épp a legjobb táblákon kezdték az osztást. Azok, akiknek épp ott volt földjük, riadtan figyelték az egészet. Úgy gondolják, megint a törvénytisztelő jár rosszul. A tagoknak korábban már 270 hektárt kimértünk, de hangsúlyoztuk: a törvényes rendet betartjuk, s nem a téesz fog mérni, hanem a földhivatal, hiszen ez szakma. Azt mondtam: a földdel rendelkezőkkel tárgyalok, de Bakóval nem. Erre a hétvégén elkezdtek mérni, s biztos ezután is fognak. Elém tesz egy levelet, amelyet a Radikális Egység elnökétől Város nagyságú község kapott. Mit mondjak? Nem szívesen kapnék ilyet, túlságosan sok benne az indulat. — Háromszázötven ember dolgozik a téeszben. Főként fiatalok, akik minimális földtulajdonnal rendelkeznek. Nem vehették meg a földet, amit műveltek, holott a korábbi földelhagyók — akik most visszakövetelik — eladták volna nekik. Sokan már nem is laknak itt, s a téeszdolgo- zók attól félnek, hogy majd tőlük a földet az újgazdák vásárolják fel. — Az a véleményem: csak az művelhesse adóidét, aki művelni is akarja. Aki ázövetkezni akar, az szövetkezzen, de a tulajdonosok maguk dönthessék el, mit akarnak. Ez nem lehet pártpolitikai kérdés. Az a helyzet állt elő a földdel kapcsolatban, hogy mindenkinek igaza van: annak is, akitől elvették a földjét, és annak is, aki ott maradt művelni, de nem juthatott tulajdonhoz. A legfontosabb kérdés az: hogyan fog megélni a földjéből a földhöz jutó, és hogy él meg az ország. Prózaibb kérdésekkel folytatjuk — immár az újfehértói lakosokkal. Örökös gondjuk, hogy a hétvégén nincs kenyér, sokszor a csütörtökit kell hazavinniük szombaton, és rendre akadozik a tejellátás, holott naponta hallani a rádióban: csatornába öntik a tejet a termelők, mert nem tudják leadni. A bejáróknak, de azoknak is, akik a helyi járatú buszokra szeretnének felszállni, kilométereket kell gyalogolniuk, mert nincs aszfaltút. Attól tartanak a bejárók, hogy a megemelkedett utazási költségeket nem tudják majd vállalni a munkáltatók, s ők lesznek az elsők, akiket leépítenek. Újfehértó polgármestere, Nagy Sándor tisztában van ezekkel a gondokkal, hisz naponta keresik meg az emberek. A legaggasz- tóbb azonban a rohamos elszegényedés. — Ha nehéz helyzetbe kerül az önkormányzat, akkor ez a szociálpolitika miatt lesz — mondja. — A költségvetés negyedét, 30-40 millió forintot visz majd ez el. A helyzet bemutatására egy levelet vesz elő. Ezt épp egy kétgyermekes családanya írta, de tucatjával érkeznek a hasonló tartalmúak. Az asszony férjével együtt Debrecenbe jár dolgozni, két gyerekük közül a nagyobbik már iskolás, az osztály legjobb tanulója. Családi pótlékkal kettejük keresete nem éri el a húszezer forintot, s a megnövekedett OTP-terhekkel alig marad valami a megélhetésükre. Építkezésbe kezdtek, de még be sem fejezték, s erre a reményük is egyre kevesebb. — Ezelőtt négy évvel még előírtuk, hogy kétszintes házakat kell építeni, mert az volt a sikk — teszi el szomorúan a levelet a polgármester. — Most meg jön a nagy kamat és a házadó. A helyi adóval gondban lesz az önkormányzat. Nagyon nagy szükség volna rá, de nem akarjuk felvállalni, hogy még több családot megnyomorítsunk. A kétszázforintos kvótából, amelyből támogatást nyújthatunk a kamatter- hekhez, összesen 2,75 millió jön össze. Százötven-kétszáz családnak jutna ebből, de marad még ezer... Melyiket válasszam, amikor valamennyi ugyanolyan szegény? — Úgy érezzük — folytatja a polgármester —, az önkormányzatok tudatos ellehetetlenítését akarja elérni a kormányzat. Nem elég a költségvetésünk a működtetés szintentartására sem. Most folynak az egyezkedések, miből lehet még valamit lefaragni, s a talpon maradásért napközis, óvodás csoportokat vonunk ösz- sze, bölcsődés csoportokat kell felszámolnunk. Szakmai érvek kerülnek szembe pénzügyi szempontokkal, holott az óvodákban is az lenne az igazi, ha 10-12 fős csoportok volnának. Az energiaár-emelésekkel olyan helyzet állt elő itt is, hogy nem tudják, miből fognak befűteni az iskolákban. A közvilágítás duplájába kerül, ráadásul még további 30-40 lámpatest felállítására lenne szükség. Idei eredmény a rendőrőrs megalakítása, amihez komoly anyagi támogatást nyújtott az önkormányzat, gépkocsit vettek nekik, s az év végéig magukra vállalták az üzemeltetést. Sürgősen lépni akarnak telefonügyben, hisz ez a helyzet alapvető gátat szab a vállalkozásoknak. — A fővárosban tárgyaltam a közelmúltban — mondja kesernyés mosollyal a polgármester —, s azt kérte tőlem az üzletember, hogy adjam meg a telefaxszámomat. A külföldiek el sem tudják képzelni, micsoda kőkorszaki állapotok uralkodnak ezen a területen. A kenyérügyben remélhetőleg hamarosan előrelépés lesz, a sütőüzemben februárban újra megindul a munka, s az ÁFÉSZ is tárgyal egy vállalko zóval francia pékség nyitásáról. A tizenegyezer lelkes falunak fele munkaképes korú, ám egyre többen vannak, akik bér helyett a munkakönyvükkel térnek haza. 1990. január elsejétől körzeti foglalkoztatási központ működik Újfehértón, és ide tartozik a szomszédos Érpatak is. Míg tavaly ilyenkor mindössze kilenc munkanélküli volt a körzetben, ma már csaknem ötszázan részesülnek munkanélküli-segélyben, s még legalább százan vanÚj utca a nagyközségben nak, akik nem kaphatnak, mert nincs meg a szükséges munka- viszonyuk. A számok percenként változnak. Bezzeg Zoltánnéval és Forró Józsefnével beszélgetünk az igazán nem szívderítő helyzetről. — Egyáltalán nincs semmilyen munka, amit kínálhatnánk a hozzánk fordulóknak — mondták. Tavaly a szövőgyár kért húsz főt, ugyanakkor folyamatosan engedték el az embereket. — Teljesen kiszolgáltatott helyzetben vannak az alacsony iskolai végzettségűek — boszszankodik Forróné. — Ez a szövőgyár volt itt az első munkalehetőség, s nem lázadozott senki a havi 3-4 ezer forintos fizetéséért, hisz örültek, hogy eljárhattak dolgozni. A bruttó hatezer forintot alig éri el az átlagos munkanélküli-segély a faluban, ráadásul megkezdődött az építő és faipari ktsz felszámolása is. Százhatvan embert érint ez. A termelőszövetkezet szünetelteti tagjai munkaviszonyát, de a tagságukat fenntartja. Három-négy hónaponként használják fel a dolgozók a munkanélküli-segélyüket, de mi lesz, ha bajba jut a téesz, nem tudnak hová fordulni támogatásért. Már nincs is szívük bolondí- tani az embereket szociális segélyért. Sajnos, a jogszabály hamarabb nyújt lehetőséget a haszontalannak, mint a tisztességes embernek. Ők már többször javasolták, inkább ingyenkonyhát állítsanak fel, kapjanak egy tál meleg ételt, ne pedig a kocsmában mulassák el. — A Lenin téesz évekkel ezelőtt, ami állami támogatást lehetett kérni, mind megkapta. Ugyanakkor nagyobb volt a gyom az almáskertben, mint a fák. Nem érte megművelni, mert többet fizetett a biztosító...— világosítanak fel. A földfoglalással kapcsolatban nem rejtette véka alá a két asz- szony a véleményét: úgy gondolják, nem lett volna itt földfoglalás, ha Torgyán József nem tart nagygyűlést, és nem buzdítja a gazdákat jogellenességre. Szerintük egy tanult embernek nagyon nagy a felelőssége abban, hogy mire lelkesíti a lakosságot. Cservenyák Katalin Valóságunk közelképben Dilemmák a hírértékről zt hiszem, örökre belém rögződött a mondat, amit egy öreg bácsi szájából hallottam nemrég a vonaton. Csendes, falusi teme- tőcske mellett döcögtünk, éppen a kis piros szerelvénybe zárva — kora reggel volt, négyen-öten ha lehettünk a kocsiban —.amikor megszólalt a bácsi a mögöttem lévő ülésen: Ezeknek már jó. Nyugodtak. Nem hallanak híreket. Hát igen, bizony igaz — hagytam rá, mert hisz mit is mondhattam volna. A mondat, helyesebben a gondolat azóta is ott motoszkál bennem, és mindannyiszor felötlik, amikor záporozó információk pergő füzében azt érzem, hogy az örökös feszültség a század legnagyobb és legpusztítóbb betegsége. És ezt mi hírhozók zúdítjuk a világra, de mentségünkre legyen mondva, hogy a világ valami furcsa mazochiz- mussal még vágyakozik is utána. Hogy hallja, hogy tudja, hogy lássa, hogy értesüljön, hogy megbizonyosodjon. Mint valami emberiségméretű hírfaló szörnyeteg, amit soha nem lehet jóllakatni, mert újabb és újabb, frissebb és frissebb adagokra vágyik. Talán minden bajok szülőanyja a hír. Néha már az is megfordul a fejemben, hogy a háborúk, válságok, visszaélések és bűnesetek is mind-mind azért vannak, hogy a tömeg egy pillanatra se maradjon hír, információ nélkül. Hogy ezek, azok meg amazok egy-egy villanásnyira körbeforoghassanak a nyilvánosság fénysugarában. A hír minél zaftosabb, minél naturálisabb, minél elret- tentőbb, minél vájkálósabb, annál jobb. A jő hír az nem is igazán hír manapság. Megírjuk, bemondjuk és elmondjuk, hogy hol, hány betörés, gyilkosság és rablás maradt felderítetlen, hogy menynyire tehetetlen a rendőrség és mennyire szegényes az eszköztár. Ettől vajon a polgár lesz óvatosabb, vagy a bűnöző bátrabb? Leleplezzük a csalást, a sikkasztást, a visszaélést, a korrupciót. Ettől vajon az elkövetés lesz-e kevesebb, vagy egy-egy kipellengérezett helyére máris újak tolulnak, felbuzdulva a megismerhető ötletek sokaságán. Jól körülírtuk a sátánizmust, aminek a következménye az lett, hogy éretlen kamaszok — akiknek talán eszébe sem jutott volna ilyesmi — tartanak rettegésben egész városrészeket. A temetők lakói valóban nem hallanak már híreket. Igaza volt a bácsinak? Ez jelenti a nyugalom, a békesség titkát? Szeretném, ha egyszer valamikor nem telexek, telefonok, telefaxok és műholdak röpítenék világgá, hanem egy messziről jött futó — életviaskodásai- nak maraton mezejéről — elhozná azt a hírt, hogy GYŐZTÜNK! Bűnös indulataink, gyilkos szándékaink, sanda fondorlataink, önnön gyarlóságaink és gyengeségeink ellen. Ezt az egyetlen egyet! Akár az élete árán is. A kép bejárta a világ televízió-képernyőit. Madár küzd az olajjá vált tenger iszapos feketeségében a parti móló kőpadkájára igyekezvén. Ahogy mi láthattuk a CNN televízió és a műholdak jóvoltából: reménytelenül, a leghalvá- - nyabb esély nélkül. Szurtos tollcsomó- ként, elnehezülve a hatalmak által hőn áhított fekete maszat súlyától. Körülötte emberszázezrek és technika tömkelegé pusztítanak és pusztulnak, házak dőlnek, utak lángolnak a sivatagi ég horizontján. A valamilyen madár — amit ornitológus legyen a talpán, aki a kép alapján felismerte — ragadós, nyúlós pamaccsá válva még küszködik, hogy mentse, ha valami még menthető egyáltalán: a puszta létet. Hol van? Mi van? Mi ez? Mi történt? — rebben halálra- vált értetlenséggel az olajfátyolos tekintet, az életösztön utolsó fellángolásai közben. A madár, a felvétel sugárzása óta nyilván elpusztult. Csak tetemét henger- getik a parti homokon az olajtól fekete hullámok, de a kép talán örökre megül szemünk recehártyái mögött, a tudat föl- foghatatlan képernyőjén. Torz, groteszk felkiáltójellé nő bennünk az értelmetlen pusztítás és pusztulás jelképévé, a védekezésre képtelen természet jajszavává. De felmagasodik embermilliárdok jelképévé is, akik agressziót sem követtek el, sem nem toroltak meg, hanem tehetetlenül szenvednek el mindent, ami múlt, jelen és jövendő. Kétségbeesett, elnehezülő szárnycsapással kapálózva valami elérhetetlen part felé. A képsor a madárról többet mondott embernek emberről, mint a háború eddigi összes tudósítása. 'Országos méretű felháborodás hulláma csapott szinte az égig Torgyán József elevenen, érzéstelenítés nélkül történt preparálása miatt, ami a tv nyilvánossága előtt esett meg január 27-én, vasárnap. Az a bizonyos kilenc perc sokáig marad elrettentő példa a tömegtájékoztatás és a tájékoztatott tömeg számára is. Valószínűleg tananyag lesz belőle az újságíróiskolán és elemezendő forrás etikai szimpóziumokon. Nevezetesen az, amint két híres riporterünk kezében (illetve szájából) — stílszerűen a riportalany pártállásához — fordítva sült el a kapanyél. Miközben néztem azt a bizonyos kilenc percet, egyre csak az járt az eszemben — felháborodás, émelygés és helyettük való szégyenkezés közben —, hogy meddig mehetünk el mi, a nyilvánosság hivatásos előharcosai, közönségünk kiszolgálásában. Elmehetünk-e addig, hogy sikerélményre áhítoztunkban, vagy a harsogó címlapra kerülés, a rikkancsok által is kiáltozható bombasztikus cím várható hatásában fürödvén, embereket alázzunk meg, tegyük lehetetlenné egy olyan korban, amikor már a csodák is legfeljebb órákig tartanak. Hol húzódik — ott legbelül — a hírhozói tisztesség határa? Keíl-e nekünk naponta újabb és újabb leleplezés, űzve, hajtva, kajtatva, leskelődve, hallgatózva. Az jobb-e, ha megtudjuk, hogy milyen a világ valójában, vagy az sem árt, ha valami elenyésző mértékű kis illúzió azért marad még az emberekben róla. Kell-e, jó-e, használ-e minden esetben a bizonyosság? Elképzelhető, hogy igen. Legfeljebb a valóságról alkotott képünk lesz — erre az egyetlen életünkre — szürkébb, szomorúbb, riadtabb, idegbajo- sabb a kelleténél. Mindemellett jó lenne, ha mi, hírhozók a sajtószabadságot és a demokráciát egyetlen pillanatra sem tévesztenénk össze a fékevesztett gátlástalansággal. ár éppen eltelnék nekibuzdulással és elbizonytalanodással önmagam, lelkesedéssel, meg szégyenérzettel mások miatt, amikor eszembe jut az olvasói levél. Kolléganőnk fájdalmas elvesztése kapcsán íródott és január 10-én jelent meg lapunkban. Egy olvasónk tollat ragadva keresetlen, kimódolatlan mondatokat vetett papírra arról, hogy mit jelent neki és családjának az újság, hogy mit jelentenek az újságból kiolvasható hírek, vélemények, válaszok és üzenetek. Hogy nehezülő helyzetük ellenére sem mondják le a Kelet-Magyarországot, hiszen,,,minden betűjét" elolvassák. És a levélben képet kérnek elhunyt rovatvezetőnkről, hogy eltegyék maguknak emlékbe. A levél eldönti a bennem folyó pert bizonyosságaim és kétségeim között. Igen. A hír, az információ örökkön építő és romboló szerelme volt és marad az embereknek. Az első füstjelzésektől kezdve és a legkorszerűbb műholdakon is túl. Hogy a hír alakítja-e a világot, vagy a világ a hírt, vagy mind kettő egymást: eldönthetetlen. A szer kesztőség folyosója írógépek kopogá sától hangos, a holnapi szám oladala:. kékesszürkélli a monitor a fényszedőben. Kedves levélíró és kedves hírzaklatott mindenki! írunk! Csináljuk! Réti János || Kelőt i a Magyarország Újfehértói' Tükör/
