Kelet-Magyarország, 1991. február (51. évfolyam, 27-50. szám)
1991-02-28 / 50. szám
1991. február 28. Kelet-Magyarország 3 Nagy tartalékunk: az emberi tőke SZÜRKE AZ ÁLLOMÁNY Ma, amikor mindannyian azt keressük, hogy egyenként és együtt mit tehetnénk az ország sorsának jobbráfordításáért, gondolkodásunk gyakran elrugaszkodik a valóságtól és olyan javaslatok, megoldások is teret kapnak, amelyeknek nincs létalapjuk. A kultúra gazdag szegényei Hivatalnok, vagy népművelő? Egy ország gazdasági fejlettségét, gazdasági teljesítményeit alapvetően három tényező határozza meg. A természeti erőforrások, a működő tőke és az emberi tőke. Az utóbbin a munkaerő-állomány minőségét, képzettségi szintjét, egészség- ügyi állapotát értjük, de idetartoznak egyebek között az érdekeltségi viszonyok is. II munkás két élete Gondoljunk csak arra, hogy az első gazdaságban gyenge hatékonysággal termelő magyar munkás mire képes a második gazdaságban. Ügy vélem, a rendszer- váltás lényege éppen abban ragadható meg legjobban, hogy olyan tulajdonosi érdekeltséget kíván bevezetni, amely körülmények közepette értelme lesz a munkának, a költségek csökkentésének, a teljesítmények fokozásának. A születéskori várható élettartamot tekintve Európában legrosszabb a helyezésünk. A férfi népesség élet- tartama (kb. 66 év) 24 vizsgált európai ország közül az utolsó, s az abszolút lemaradás is jelentős, hiszen 16 országban a vonatkozó adat 70 évnél magasabb. Azért, hogy a magyar munkaerő versenyben lehessen az európai partnerekkel, egészségügyi állapotán sokat kell javítania, amit a helyes élet- vezetési szokások elterjesztésével lehetne leghamarabb és legolcsóbban megvalósítani. A másik igen fontos területe a munkerőállomány minőségének a képzettségi szint. Nemzetközi összehasonlítással az általános és középfokú oktatás minősége, nem vagy alig állapítható meg. A felsőoktatásnak a nemzetközi színvonaltól való elmaradása azonban jól érzékelhető. A nyolcvanas évtizedben nőtt ugyan hazánkban a felsőfokú intézményekbe felvehetők száma (mintegy 6 ezerrel), de ez nem tartott lépést sem az igények bővülésével, sem a többi ország növekedési ütemével. ■pn már régóta sejtem, JK hogy megint kibabrálnak velünk és megmagyaráznak mindent. Most éppen telefonügyben. A hétfői Kelet-Magyarország első oldalán szereplő Kétezer telefon két ütemben című cikk negyedik mondata szerint a készülékre várók azért türelmetlenek, mert „a híreszteléseik szerint eredetileg az első negyedévre kínálta konténerközpontok felállítását a Magyar Távközlési Vállalat, a szerződésben ezzel szemben már csak június 30-át vállalta határidőnek.” Ehhez a gondolathoz — mint érintett — a következőket jegyezném meg. Őrzőm a Nyíregyháza Megyei Városi Tanács V. B. és az OTP Szabolcs-Szatmár Megyei Igazgatósága levelét (rajta a Nyíregyháza Megyei Városi Tanács V. B. Építési, Közlekedési és Vízügyi Osztályának pecsétje); nos e levélben ez áll: „Tisztelt Ügyfelünk! Örömmel értesítjük, hogy a postával és az Országos Takarékpénztárral történt egyeztetés alapján a műszaki osztályhoz történt telefonigény beHátairól a harmadik A Gazdasági Fórum című periodika legutóbbi számában megjelent figyelemre méltó cikk szerint az összehasonlításban szereplő 37 ország közül Magyarország a felsőfokú tanintézeti hallgatók arányát tekintve a 35., mindössze Portugáliában és Romániában alacsonyabb. Olyan fejlődő és újonnan iparosodó országok mint Dél- Korea, Argentína és Chile arányaiban jóval több felsőfokú hallgatót tudhat magáénak, mint hazánk. Ha még azt is figyelembe vesszük, hogy a mi adatainkban az egyetemi képzés mellett természetesen szerepelnek a főiskolai hallgatók, sőt az esti s levelező oktatásban resztjelentésének kielégítésére 1991. I. negyedév végéig lehetőség nyílik...” Ez a szöveg nem híresztelés, hanem hivatalos értesítés. A nevezett írás szerződésről is beszél, ámbár jó lennie tudni, ezt ki kivel kötötte? Merthogy nem az állampolgárral, az biztos. A szóban forgó cikk hetedig mondatában idézi Zom- bor Ferencet, a távközlési vállalat debreceni igazgatóságának fejlesztési igazgató- helyettesét, aki ezt nyilatkozza: Az első perctől június 30-át ígértük az egyik és december 31-ét a másik konténer beállítására.” Most végül azt nem tudom, miféle első percről beszél Zambor Ferenc? Kinek, kiknek ígérték ezt a határidőt? Merthogy nem az ál- lampogárnak, az biztos. Ezek után pusztán azt kérdezem: kinek higgyen a lakosság, a kezében lévő pecsétes irománynak, a nyilatkozattevőnek, mindkettőnek vagy egyiknek sem? Egy bizonyos: hitegetésekkel és ígéretekkel tele a padlás. Meg a hócipőnk is. (karádi) vevők is. a helyzet rendkívül lehangoló. E tanulmány kísérletet tesz a felsőfokú oktatás fejlesztésének nagyságára is. A szerző arra a megállapításra jut. hogy a felsőfokú hallgatók jelenlegi 15 százalékos arányát az ezredfordulóra 22 százalékra kellene növelni (kb. az Egyesült Királyság jelenlegi színvonalára. Ausztriában ma ez az arány 28 százalék!), hogy elmaradásunk ne váljék jelentőssé. E lap hasábjain az elmúlt napokban érdekes információ jelent meg az alakuló debreceni universitasról és a nyíregyházi főiskolák összefogásának első lépéseiről, a felsőoktatás újragondolásának helyi szükségességéről. A bővítés azonban jelen viszonyaik közepette a költségvetés oldaláról irreálisnak tűnik, de a felsőfokú oktatáA háborúnak akkor lesz vége, amikor vége lesz — mondta az amerikai tábornok. Istenem! Mekkora igazság. Ilyesmi megfogalmazására és kimondására csak egy tábornok képes. Ezzel szemben a civil bagázs? Jobb nem is beszélni róla. Itt van például a teavíz, vagy a szegénység kérdése. A teavízzel többnyire az a baj, hogy lassan forr fel. Ez általában, jobb körökben vitatéma. így kezdődik. — Mikor forr már fel az a kurva teavíz? Sietek. Máris késésben vagyok, várnak az ügyfelek, rengeteg lesz a dolgom. Ha a teavízet forraló háziasszony katona lenne, tábornok, akkor laikus tömörséggel így fogalmazna: „A teavíz akkor forr fel, amikor felforr.” De a háziasz- szony nem tábornok, csak úgy tesz. Csípőre vágja azt a drága kis kacsáit, terpeszt és támad. — Kelj fel korábban, ha időben akarsz teázni. Elegem van már az állandó szekaturiából. Különben is vagy klóros a víz, vagy kemény és ettől nehezebben forr, de az is lehet, hogy gyenge a gázláng, alacsony a gáz kalóriája ... Vagy mit tudom én. A vagy mit tudom én, záróakkordja a' haiÜíftdhi vitának és nyitánya egy esést intézmények sem érdekeltek abban, hogy kapacitásaikat túlterheljék. Érdekeltebb intézményeket A központi keretgazdálkodás felszámolása esetén az egyetemek, főiskolák érdekeltségét erősíteni kellene, hogy növeljék a felvehető hallgatók számát (bár sok esetben ennek fizikai korlátái vannak). A Zrínyi Gimnázium 0. osztályos kísérlete jó példa arra. hogy a szülők egy része hajlandó nem ke- vés anyagi áldozatot hozni gyermeke taníttatása érdeké- ben. Nyugaton elterjedt forma, hogy a fiatal hitelt vesz fel a bankoktól az egyetemi évekre. Nem gondolom, hogy ez az egyetlen megoldás, de mindent meg kell tenni annak érdekében, hogy egyetlen erőforrásunkból, az emberi tehetségből semmi ne kallódjék el. és minél több fiatalnak legyen meg a lehetősége nappali tagozaton felsőfokú tanulmányokat folytatni. Európaiságunknak ma és méginkább a jövőben ez igen lényeges feltétele. Hajnal Béla lekvéssorozatnak. A férj kivágja az ablakon a teáskannát, a nej hozzávágja a férjéhez a mosogatórongyot. És kész a családi háború. Ennek a háborúnak is akkor lesz vége, amikor vége lesz. Este a televíziós készülék előtt még tart a háború. A televízióban békés a téma. Okos emberek a kárpótlás ürügyén a szegénységről vitatkoznak. Abban megegyeznek, hogy a kárpótlás, ha lesz, nem lesz abszolút igazságos. Olyat is mondanak, hogy ezzel növekedni fog a szegényeknek amúgy is népes tábora, viszont elkülönül egy gazdag réteg. Ennél a pontnál egy több dioptriás intellektuel szürke állomány javasolja. — Könyörgöm ne csak úgy általában. Ideje lenne végre definiálni mi az, hogy szegény. Ki itt a szegény. Könyörgöm, tisztelettel kérdezem ki az a szegény? Ha a vitapartner tábornok lenne, akkor szemtelen tömörséggel válaszolna: „A szegény az aki a legszegényebb”. De nem. A vitapartner az nem tábornok, hanem politológus, ezért a‘ társadalmi rétegződésbe méSZELLEMI ÍNSÉGMUNKÁSAINK jajkiáltásáról írt a Kelet-Magyarország február 9-i szombati számában Nagy István Attila. Egy sajtótájékoztatón ugyanis elhangzott történetesen az a két gondolat, hogy kikopott a társadalom a népművelők alól... és a népművelődés „rég: hierarchikus struktúráját nem lehet tovább működtetni”. Ha az olvasó nem tudná, a szamai berkekben igencsak riadalmat keltő felvetések mellett, lényegében a nagy megyei művelődési intézmények sorskérdése húzódik meg. Lám, milyen az élet? Pár évvel ezelőtt még a megye szellemi . életének egyik legnagyobb bánata volt, hogy hiányoznak azok a nagy megyei intézmények (színház, könyvtár, művelődési központ), amelyek szolgálnák, szerveznék, újratermelnék és képviselnék e tájak kultúráját, cáfolnák a „sötét” jelzőt, és reprezentálnák az itt élő emberek szellemének, tehetségének alkotó erejét. Hogy mindezekhez csaknem tizenkilencedikként, az utolsók között jutottunk, ebben e tájnak, népének méltatlan megítélését, a korabeli elosztási viszonyok igazságtalanságát, diszkriminátivitását hány- torgatták fel. Az egykoron ünnepelt intézmények napjainkra viszont életünk nyomasztó terhelve váltak volna? Költség- vetésünk millióit emésztenék fel? Üres zsebeinkben kotorászó kezek, már ma azokat a morzsákat sem tudják nekik nyújtani, melyek egykoron a „maradékelv” alapján leosztva elég megalázónak tűntek ? Nem hiszem, hogy erről volna szó! Valószínűnek tartom. a morzsákat ma is oda lehet adni. Csak kérdés, hogy milyen célok, feltételek mellett szabad azt megtenni. Mert ha igaz, hogy egy piaci viszonyokra épülő társadalom működésének törvényszerűségei és mechanizmusai alól a kultúrát sem lehet kivonni, akkor a piac racionalitásait ennek az intézményrendszernek is fel kell vállalnia. Csakhogy, amikor a hierarchizált struktúrát tagadjuk, akkor vele párhuzamosan az első lépélyebbre ás mint egy ásóbéka: — Vegyük előbb a nyugdíjasokat. Számukra drága a tej, a hús, a kenyér, a kis nyugdíjból nem telik se rezsire, se élelemre, se kultúrára. Vegetálnak. Cirka kétmillió. Aztán itt vannak a a kiskeresetűek, a nagycsaládosok és itt vannak az izék, a hogyis mondjam . . . — Ezzel én azért vitába szállnék — szól a sok dioptriás intellektuel szürke állomány. És vitába száll. A vita elfajul. A televízióban forró a légkör, csoda, hogy fel nem robban a készülék. A televízió előtt viszont fagypont alatti, alaszkai a ridegség .. . H áború van. Irakban is itt is. Az ottani háborúban a tábornok okos. Kijelenti, hogy a háborúnak akkor lesz vége, ha vége lesz. Eközben türelmes, nyugis, ám heves a bombázás, gyilkolás, környezet- szennyezés, lélekrombolás és idegölés. A mi háborúnk nem ilyen egyszerű. Mi nem tudjuk egyetlen mondattal elintézni a teavízforralást, a szegénységet. Mi még azt sem tudjuk tömören megfogalmazni, hogy közöttünk mikor lesz béke. Pedig egyszerű. Béke itt akkor lesz, ha béke lesz. Engem is hagyjanak már békén. Seres Ernő seket is meg kell tenni a sajátos kultúrapiac megteremtése felé. Mint sajátos piacnak, ennek viszont a két főszereplőjét: a kulturális kínálatot és a kulturális keresletet az államnak kötelessége támogatni. A MEGYEI KULTURÁLIS INTÉZMÉNYEK kiépí- tését annak idején éppen e kulturális javakat termelő, azt menedzselő felfogás sürgette. Azt képzelve, hogy bennük, mint a kultúra műhelyeiben állítják majdan elő azokat a „termékeket”, amelyek a sok kis helyi kulturális intézményekben a kínálatot élénkítve találkozhatnak a befogadók bővülő táborával. Hogy a rendszer nem pontosan így Működött az nemcsak ezen intézmények felelőssége. Az időre nem látott szűkülő fogadóképesség (kereslet) a kulturális javak előállítására^ hivatott intézményeket is .eltérítette eredeti szándékaiktól. Egyikük, másikuk takaréklángra helyezkedve inkább á hivatal: munkastílus irányába mozdult el. Kialakította a hivatalnok népművelői, attitűdöt, mely alól napjainkra valóban kicsúszott a társadalom. E jelzés — kár lenne tagadni — a megyei művelődési központnak szólt. Az épület azonban megvan megannyi hibája ellenére is — mind funkcionálisan, mind szerkezetében mégiscsak a kultúra‘ szolgálatára hivatott. Ügy érzem, ezt is mérlegelve jól gondolkodnak jövőjéről, amikor a működtetését keményen racionálva, a kultúrateremtő iskolák, műhelyek, közösségek, egyesületek és klubok, irodák, vállalkozások, játéktermek irányába szándékoznak meghatározni. Ennek része egy másik olyan stratégiai elem is, amely — helyesen — kulturális szolgáltatásokat a lakossághoz közelebb szándékszik vinni, amely a községi, kerületi lakótelepi művelődést kívánja frontvonalba állítani. S vállalva azt is, hogy ezek életképessége döntően attól függ majd, milyen lesz a kulturális kínálatunk. A HATALOM KIJELÖLTE STRATÉGIA-megvalósítását a többszörösen elismert szakemberekre — a vezetőkijelölés akut problémáit végre megoldva — az itt felhalmozódott szakmai tudásra kellene építeni. A stabil megrendelői mecenatúrával finanszírozott szellemi vállalkozást támogatva azonban az épület továbbra is a kultúra, a szórakozás szent hajléka maradjon, amely adottságai folytán nemcsak, hogy ennek tud gazdag lehetőséget nyújtani, hanem arra is lehet ereje; reprezentálja, közvetítse ország-világ felé e tájak közismerten gazdag szellemi, kulturális értékeit. A kultúra terén tehát korábbi évek szorgoskodásai nyomán gazdag-szegények lettünk. Öt szolgálni óhajtó modern intézményeink vannak. A kultúra háza rendíthetetlenül áll beton lábán a Bujtos iszapjában mélyen alámerülve. Rajta aligha fog a történelem, vörösréz fedele megóvja az idők vasfogától. Bár gazdagabb jövőnek készült, szégyellnünk talán mégsem kellene. Ha sokba is került (kerül) nekünk, mégiscsak városunk egyik szimbóluma, és jóleső érzés látni magunkat ajánló vendégcsalogató útikalauzok, prospektusok címlapjain izgalmas sziluettjét. Kuknyó János A FEFAG vásárosnaményi fafeldolgozó igazgatóságán több ezer exportraklapot gyártottak az utóbbi időben. Képünkön: fizetőképes keresletre várakoznak az exportraklapok. (Fotó: H. P.) Ksnténerkeríngő 2.
