Kelet-Magyarország, 1991. február (51. évfolyam, 27-50. szám)
1991-02-02 / 28. szám
10 II Kelet IRaovarorszáa 1991. február 2. HÉTVÉGI MELLÉKLETE A szaktanácsadók tapasztalt atyja « iharos változásokat J évben megindult re * I / kezdetben a hazai y ság berkeiben. Az elsimulni látszotta! mok, de mint az a napjaink ese kitűnik, a mélyben nem szűntek i szültségek és ismét felkorbácso indulatok. Az agrárágazat prh végrehajtásra vár néhány hónapo A változások pontos ismerete r jósolható volt már hónapokkal hogy azok bekövetkeztével lé megnő a termelő egységek szám; részt a magángazdálkodók, vállal zók szaporodása, másrészt a falvak szerint újra felaprózódó nagyüzemek, illetve a kisebb, csoportos vállalkozásokra tagolódó termelőszövetkezetek miatt. A privatizáció felvetődésével együtt, a várhatóan hiánycikké váló szaktudás valamiképpen való pótlásának a megoldására a szaktanácsadás problémája is a felszínre került. Nem véletlenül, az agrár felsőoktatás és kutatás szellemi műhelyeiben kezdtek leghamarabb „rákészülni” a kialakuló új helyzetre, és kezdték megtervezni egy átfogó és korszerű ismereteken nyugvó szak- tanácsadás rendszerét. A Tiszántúl agrártermelésének szellemi központját jelentő Debreceni Agrártudományi Egyetemen is megkezdődött már hónapokkal ezelőtt a munka. A Termelésfejlesztési Intézetben, amelynek mindig is a legújabb ismeretek gyakorlatba való átültetése, a lehető leghatékonyabban működő üzemek megtervezése volt a feladata, dr. Lovas Imre intézet- igazgató vezetésével láttak hozzá a szaktanácsadási rendszer tervezéséhez. Hatalmas tapasztalat segítette a munkát, hisz Lovas Imre hu- szonhetedik éve tevékenykedik az intézetben. Az 1955-ben Gödöllőn végzett agrármérnök kilencévi gépállomási munka után került az akkor még főiskolaként működő debreceni agrár szellemi központba, itt, szakterületei a termelésszervezés és az agrár- ökonómia voltak. Ám ezeken túl is, a több mint negyed század során folyamatos változásokat kellett követni a magyar mező- gazdaság valamennyi területén. — A szaktanácsadás a mai napig több csatornán fut a termelésbe — indítja a helyzet felvázolásával gondolatait a tapasztalt szakember. — Tanácsot adnak a termelőnek, akik eladnak eszközöket a számára, és azok, akik vásárolnak a mezőgazdaságtól. Rajtuk kívül a hatóságok, illetve az ilyen jellegű intézményekből vállalattá alakult cégek és a termelési rendszerek is szaktanácsolnak. — Sajnos, már megjelentek különféle ügynökségek, kft.-k, akik pusztán haszonszerzési céllal adnak el eszközöket a vállalkozóknak. A képzett mezőgazdasági mérnököt persze nem lehetett félrevezetni, ám a magán- vállalkozók nagyobb része ki van téve ennek. — Olyan emberek kellenek tehát, akik segítenek eligazodni az információk halmazában mind a gyakorló, mind pedig a kezdő magántermelőknek, vállalkozói csoportoknak. Akik szakmai és pénzügyi tanácsokkal egyaránt el tudják látni a termelőt. A sok tanácsadó cég mellett kellene tehát egy, amelyik ezeket az információkat szintetizálja, és a lehető legtárgyilagosabb és a leghasználhatóbb kivonatát tálalja a gazdálkodónak. Amikor az előbbiek figyelem- bevételével tavaly nekiláttak Lovas Imréék a rendszer tervezéséhez, igyekeztek külföldi tapasztalatokat is felhasználni. Járt náluk holland, dán, ír szak- tanácsadó küldöttség, akik beszéltek saját rendszerükről. Hollandiában például kilenc- száz állami szaktanácsadó van. Közülük egyre két-háromszáz gazda jut, persze nem olyanokból, akik most kezdik a gazdálkodást. A szaktanácsadót minősítő mérce, hogy hány megy tönkre a rábízott farmerek közül. — Nálunk a kormányzat elvileg támogatja a szaktanácsadási rendszert, de pénzt nem akar rá adni — rukkol elő az egyik legsúlyosabb problémájával a profi szaktanácsadónak számító intézetigazgató — pedig a kezdő vállalkozó nem fog fizetni érte. Ugyanakkor pontosan ezeket, akik közül jó néhányban az önbizalom is túltenghet, kellene ellátni alapvető ismeretekkel. Többe kerül az országnak, ha sorra mennek majd tönkre a vállalkozók, mintha fenntartana egy szaktanácsadási rendszert. Néhány év elteltével, miután meggyőződött a termelő a számára adott tanácsok hasznáról, igényelni fogja ezt a szolgáltatást, akár térítési díj ellenében is. Egyelőre azonban ettől még messze vagyunk. Az ebben a témában tartott tanácskozások arra a következtetésre jutottak, hogy a meglévő oktató- és kutatóbázisoknak kellene felvállalni a szaktanácsadás problémáját. A Dunántúlt követve, ahol októberben alakult, december 18-án Debrecenben megalakították az Agrár- tudományi Egyetemen a Kelet-Magyarországi Szaktanácsadók && Szövetségét. A Lovas Imre vezette Termelésfejlesztési Intézet alapvető szerepet vállalt a szervezésben. A szakmai és területi tagoltság elve szerint megválasztott Intéző bizottságba, melynek elnöke Lovas közvetlen munkatársa Görög Sándor lett, a négy másik bizottsági tag közé beválasztották dr. Lazányi Jánost, a Vetőmag Vállalat Nyíregyházi Kutatóközpontjának igazgatóját is. — A nyíregyháziakkal is együtt akarunk működni, hisz nekik is jól körvonalazott elképzeléseik vannak, melyeket a beadott pályázatukat díjazó bizottság is értékelt, a miénkhez hasonlóan — mesélt a célokat határozottan megfogalmazó debreceni szakember. — A volt West- sik-féle kutatóintézet a haladó hagyományokat újragondolva, a tájintézetek létrehozását és a tájkutatásra alapozott szaktanács- adást tartja célravezetőnek. — Mi, egyetértve az ő elképzeléseikkel is, egy hatékony információs rendszert szeretnénk kialakítani, külföldi segélyprogram segítségével. Ebben a legkorszerűbb ismereteket juttatnánk el a lehető leggyorsabban szaktanácsadóinkhoz, akik mindennapos kapcsolatban állnak majd a vállalkozókkal. Az elmondottakból is következik, hogy agrármérnökképzésre továbbra is szükség lesz. Az csak átmeneti állapot, hogy a mérnökök ma a helyüket keresik, mert a szellemi tőkére szüksége lesz a hazai mezőgazdaságnak, ha lépést akar tartani a világgal. Galambos Béla Dobozolt w alkotások A MEGBOLDOGULT PÁRTÁLLAM kulturális pletykahíradójában egymásnak ellentmondó hírek keringtek arról, hány elkészült film maradt dobozban, hányat tartott vissza az anonim cenzúra, megkímélvén a mozilátogatót az ideológiai zavarkeltés legkisebb forrásától is. Akadtak „jólértesültek”, akik akkora számokkal dobálóztak, hogy minden józan logikát megsértettek vele, ám mindig akadt, aki elhitte, mert ha botrány, úgy igazi, ha minél nagyobb. A nagy számokkal kapcsolatosan azért lehettek jogos kételyeink, mert az korábban is ismert volt, hogy a filmkészítés folyamatába olyan szűrők épültek be, amelyek majdnem lehetetlenné tették a hatalom szájaízével ellentétes müvek elkészítését. Mindenekelőtt a forgatókönyvek éber vizsgálata volt hivatva embrionális állapotában szemétbe hajítani az eretnek gondolatokat. S ha az irodalmi alapanyag fővonalaiban megfelelt a szocialista realizmus követelményeinek (amin az értendő, hogy optimista módon vélekedett jövőnk- ről, és tartózkodott minden olyan eszköztől, amely mögött gyanítható volt a kételkedés ördöge), akkor az úgynevezett dramaturgiai tanács szedte ízekre, s dolgoztatta át az írókkal azokat a részleteket, amelyek bármiféle félreértésre okot adhatttak. (Kifejezetten izgalmas olvasány az utolsóként moziba jutott, „dobozolt” magyar film, Az eltüsszentett birodalom forgatókönyvi vitájának jegyzőkönyve, amelyet a Filmkultúra közelmúltban megjelent száma közöl.) Ha a munka minden fázisát éber szemmel követő hatalom menet közben döbbent rá, hogy a készülőiéiben lévő mű micso1 da ideológiai métely lehet, akkor természetesen azonnal megálljt parancsolt. Erre került sor 1949- ben, amikor Makk Károly nem fejezhette be Úttörők című filmjét, s ugyanígy járt Ranódy László a Csillagosokkal. Külön fejezet a harmadik T (azaz a tiltás) hazai történetében Kosa Ferenc első filmje, a Tízezer nap. E film elkészült ugyan, de az átvételi bizottság (afféle utócenzúra, mert biztos, ami biztos) egyéb fenntartásai mellett túlzottan pesszimistának találta a befejezést. Hogy jön ugyanis ahhoz egy parasztember, hogy nem boldog a termelőszövetkezetben, hanem öngyilkos lesz? A közönség elé bocsátás feltétele végül — salamoni döntéssel — az lett, hogy a rendező készítsen a történethez keretjátékot, s abból derüljön ki, hogy az öngyilkossági kísérlet sikertelen volt, s a megmentett apa — megbékélvén sorsával — mondja el élete történetét a fiának. MA MÁR PONTOSAN TUDJUK, hány, teljes egészében elkészült filmnek mutattak piros jelzést a kultúra mindenható elvtársai. Ezek a következők: Eltüsszentett birodalom (1956, rendező: Banovich Tamás), Keserű igazság (1956, Várkonyi Zoltán), Nagyrozsdási eset (1957, Kalmár László), A tanú (1969, Bacsó Péter), Bástyasétány 74 (1974, Gazdag Gyula), Álombrigád (1983, Jeles András). Mindössze hat film tehát, amelyek azóta egytől egyig moziba kerültek, nyilvános előadáson nézhették meg az érdeklődők valamennyit. Nemcsak a magyar, hanem a hasonló sorsú külföldi filmek sorsa is azt bizonyítja, hogy az igazán értékes alkotásoknak a hosszú kényszerpihenő sem árthatott. Például Menzel Pacsirták cérnaszálon-\a ugyanúgy friss és élvezhető maradt, mint A tanú, amelyet nemrég a televízió jóvoltából a legszélesebb nyilvánosság is megismerhetett. (Érdekes adalék e film történetéhez, hogy ha a mozikba a tiltás ideje alatt nem is kerülhetett, ideológiailag jól felkészült elvtársak megnézhették, hiszen zártkörű pártbizottsági vetítésekre kiadták.) A TANÚ ELEMENTÁRIS HUMORÁT az is élvezni tudja, aki nem ismeri azokat a háttérösz- szefüggéseket, amelyek az ábrázolt kor történelmi valóságát jelentik, például azt, hogy Virág elvtárs modellje Gerő Ernő, Bástya elvtársé Farkas Mihály volt. Az lenne inkább baj, ha nem tudnánk, tényleg létezett olyan korszak közelmúltunkban, amikor a tanúvallomást és az ítéletet valóban el lehetett cserélni, mert mindkettő előre elkészült. Az Álombrigád a másik a betiltott filmek sorában, amelynek említése nélkül nem lehet érvényes magyar filmtörténetet írni. Ahhoz, hogy mindenki megismerhesse, ismét csak a televízió nyújthat segítséget. Reménykedjünk, hogy nem tér vissza az a gyakorlat, amelyben a gyámkodó állam a tiltás eszközével oltalmazza gyarló tudatunkat. Hamar Péter /©\ KEDVES ELLENSÉGEM t ENEMY MINE ) AMERIKAI FILM Főszerepben DENNIS QUAID- LOUIS GOSSETT Jr. Rendezte: WOLFGANG PETERSEN Azt bünteti, kit szeret V E3IH|| an, akinek bizonyosan ismerős a következő, keserű humorba ágyazott történe- tecske, amely szerint egy hetvenöt éves ember így kezdi az önéletrajzát: „Születtem az Osztrák-Magyar Monarchiában, majd húsz évet éltem Csehszlovákiában, öt évig laktam a Magyar Királyságban, kis ideig a Kárpát-Ukrán Autonom Köztársaságban és már több, mint negyvenöt éve vagyok a Szovjetunió állampolgára...” Amikor azután az arra illetékes hivatal behívja és megkérdezi, miért is járt ezekben az országokban, a mi emberünk elgondolkodtató módon így válaszolt: „De hiszen ki sem mozdultam Ungvárról..." _ E Kárpát-medence huszadik századi történetére, népeinek sorsára tökéletesen jellemző sorok is bizonyítják, mennyire nem ismerjük a magyarság tegnapját, jelenét — s következésképpen holnapját —, ha azt sem tudjuk mint élt, s él közvetlen közeli keleti szomszédságunkban jó hetven esztendeje a nemzeti kisebbségsorba kényszerült kétszázezernyi magyar. Már csupán emiatt is üdvözlendő, hogy az utóbbi időben számos tanulmány, rövidebb- hosszabb dolgozat jelenik meg e sokáig tabunak számított témakörben. Amelynek igen értékes darabkája a néhány hete könyvpiacunkon megjelent kötet, amely Pál apostolnak a zsidókhoz írt leveléből vette a címét. Balta László: Azt bünteti, kit szeret című regényét az élet írta. A kortörténeti mű szerzője 1944 októberétől 1953 márciusáig, vagyis — szűk tíz éven át — az ottani háborús cselekmények végétől Sztálin halálának napjáig kíséri nyomon e történelme során számos vihart és hányattatást elszenvedett maroknyi föld és népe sorsát. Az önéletrajzinak is bátran nevezhető kötet főhőse ugyanis nem más, mint az író. Az 1945 nyarán kalandos úton Kisvárdán érettségizett diák, a később Ungváron képzőművészetet tanult fiatalember. Onnan nagy kanyarral újságíróvá és tankönyvíróvá vált, s később szinte az egyetlen lehetőséget megragadva, Kárpátalja és egyben a Szovjetunió egyetlen magyar nyelvű napilapja, a Kárpáti Igaz Szó égisze alatt — igaz sok buktatón és számos kényszerű kompromisszumon át — tett sokat e kicsiny népcsoport fennmaradásáért, szerzett letagadhatatlan érdemeket irodalmi, színházi, s (nem tévedés!) zenei életének megőrzéséért, anyanyelve megóvásáért is. Bállá László neve, munkásságának egy-egy szelete a legutóbbi időkben már csak ezek révén sem maradt ismeretlen a magyar irodalombarát, újságolvasó, tvnéző, illetve rádióhallgató előtt. Aki az Azt bünteti, kit szeret című regényben olyan művet forgathat a kezében, amely új oldaláról mutatja be a szerzőt, az általa megrajzolt, a valóságban is megesett történéseket és azok ízig-vérig létező hőseit. Mint bevezetőjében írja, a lehető leghitelesebb képet akarta adni a kárpátaljai magyarság — s kivált az értelmiség — életéről, az anyaország testéről való leválás első, legkeservesebb éveiben. Annak ellenére, hogy néhány első szerelem köré fonja mondanivalóját, e méreteiben nem jelentős földdarab szűk évtizedének fő történéseit, a kötet nem ígér könnyű olvasmányt, felhőtlen szórakozást. Sőt! Testeteket torzító megpróbáltatások sorozatát vetíti elénk, mintegy meztelenre vetkőztetve a sztálinizmust. Amely annak ottani megjelenési sajátosságaként a magyar lakosság tömeges elhurcolását, kiirtását tűzte nem titkolt céljául. Kétszeres szenvedést zúdítva arra az embercsoportra, amely legtöbb tagjának mindösz- sze az volt a bűne, hogy Európa e szegletét jelölte ki számára szülő- és lakóhelyül a balsors, s emiatt még háborús bűnösként is vezekelve kellett elszenvednie megaláztatást, megannyi gyötrelmet. sokunk által ismerősnek hitt kárpátaljai ember és táj válik valóban ismertté e kötet által. Melynek elolvasása után bizonyosan mások is úgy vélik, nem adta rossz helyre támogatását a megjelenéshez a magyar művelődési kormányzat. Egyben várja a megígért folytatást. (Háttér Kiadó, Budapest, 1990.) K. J.
