Kelet-Magyarország, 1991. február (51. évfolyam, 27-50. szám)
1991-02-23 / 46. szám
Ismertetőjelünk d nyelv Bachát tanár úr csendes jubileuma Az idősebbek, visszaemlékezve diákkorukra, gyakran emlegetnek egy-egy nagy tanáregyéniséget, aki egész életpályájukra meghatározó hatással volt. Mostanában mintha ritkábban hallanánk ilyenekről, de Bachát László tanár úr példa arra, hogy még ma is akadnak ilyenek, hiszen az ő neve nemcsak megyénkben, hanem az egész ország magyar szakos tanárainak körében ismerősen cseng. Meglehet, sokan elsőként szigorúságát emlegetik, ám e megjegyzéshez többnyire rögtön hozzáfűzve azt, hogy ennek bizony azóta is hasznát veszik, mert Bachát tanár úr mellett annyira „rákényszerültek” a magyar nyelv rendszerének elsajátítására, hogy a nyelvtannal aztán semmi gondjuk nem volt, s a főiskolán tanultakat egész pályájukon igen jól kamatoztatták. Egykori tanítványai közül többen a nyelvészetet választották hivatásukul. A nyelvész tanár úr 1944-ben végzett Szegeden magyar—latin szakon. Sik Sándortól, a nagy tanáregyéniségtől megtanulta, hogy ha az ember felszólal vagy előad, az szóljon mindenkihez érthetően és érdekesen. Bachát László középiskolai tanárként kezdte a pályát, 1962-től, a Bessenyei György Tanárképző Főiskola megalakulásától pedig a Nyelvészeti tanszék tanszékvezetője lett. Nemzedékek tanulták tőle a magyar nyelv szeretetét és tiszteletét. — Valóban szigorú voltam, az én professzorom is az volt, hisz a nyelvtanításban engedményeket nem lehet tenni. Ha valaki jó magyartanár akar lenni, annak a nyelvben feltétlenül jártasnak kell lennie. Az iskolai tanterv azt írja elő, hogy a magyar nyelvtanórákon meg kell tanítani a diákokat, hogy szóban és írásban helyesen és világosan tudják kifejezni gondolataikat. Ennek alapja a nyelvtan és a stilisztika. Egyébként is a nyelvtant egyáltalán nem nehezebb megtanulni, mint az irodalmat, amely beláthatatlan és szinte végtelen. A nyelvtan sokkal áttekinthetőbb, világosabban körülhatárolható. — Sokan talán nem is érzékelik a nyelv fontosságát... — Legtöbben azt gondolják, hogy a nyelv nem egyéb, mint az emberek közötti gondolatcsere eszköze, az emberi érzelmek kifejezője. Am a nyelv több ennél, a társadalmi összetartozás legfontosabb eszköze. Az anyanyelv az alapja a kultúra átörökítésének. A nyelvhasználat jó ismertetőjele az egyéniségnek, hisz rávilágít az egyén érzelem- és gondolatvilágára. Ha valaki durván beszél, annak a gondolat- és lelkivilága is durva. A stílus maga az ember — mondják —, és ez így is van. Bachát László nem csupán tanár, hanem nyelvész is. Számtalan írása, dolgozata és a különböző nyelvi és nyelvművelő szervezetekben vállalt tevékenysége bizonyítja, hogy nem csupán a tanítást, hanem a magyar nyelv tisztaságának és ápolásának ügyét is szívén viseli. — A nyelv nem mozdulatlan, állandóan mozog, dinamikusan fejlődik. Szorosan követi a társadalom és a mindennapi élet változásait. A nyelvész feladata, hogy az új jelenségek helyes vagy helytelen voltára rámutasson. A tanár úr egyik legfontosabb kutatási területe a diáknyelv, hisz a diákok igen ötletes szóte- remtők és nyelvművelők. Oly ügyesen ferdítik el a szólásokat, közmondásokat és a köznapi sablonokat, hogy az szinte mulatságos. Két példa a tanár úr gazdag gyűjteményéből: „Mindenütt jó, de legjobb a sör”; „Szégyen a futás, de az ördög vigye el azt, aki kerget”. Bachát tanár úr egyébként 8000 szót felölelő diáknyelvi szótárt készített, amely kiadóra vár. Bachát László csak tavaly, 69 éves korában ment nyugdíjba, ám ma is dolgozik, a TIT anyanyelvi szakosztályának elnökségében, az anyanyelvápolók szövetségében. A Társadalmi Egyesületek Szövetségének, a TESZ- nek is munkatársa. A közelgő Magyar Nyelv Hetét immár 23 éve szervezi. Bachát tanár úr február 23-án hetvenéves. Irigylésre méltó, gazdag tanári és nyelvészeti pályát mondhat magáénak. Bodnár István Gondterhelt napjainkban egyre kevesebb energia és figyelem jut az időtálló értékek, a kultúra és művészet eseményeire. Pedig talán éppen ezek nyújtanák a legtöbbet a nehézségek túlélésére. Észrevétlenül sikkadnak el a nagy évfordulók is, ha azok politikailag éppen nem aktualizálhatok. Megindult a szinte mindent elsöprő szexhullám, de még senkinek se jutott eszébe, hogy itt is a maradandót nyújtsa a kultúra nagy tárházából. Most ünnepeljük Pierre August Renoirnak, a múlt századi impresszionista festészet egyik alapítójának és nagymesterének százötvenedik születési évfordulóját, és megfeledkezünk arról, hogy ő volt a világ talán legnagyobb aktfestője, a női szépség halhatatlan megörökítője. Renoir 1841. február 25-én Limoges- ban született egy szabó fiaként. Nagy nyomorral küzdött fél életében, de ez egyáltalán nem törte meg akaratát, mint élete második felében egyre súlyosbodó köszvénye sem. Az élet szépségét hirdette minden művében, túlnőve a festészeti izmusokon. Porcelánfestő tanoncként indult, innen műveiben a színek tisztasága, a rajz fontossága. Összegyűjtött filléreiből tanult tovább Párizsba költözve. 1862-ben Gleyre-nél ismerkedett meg Ba- zille-lal, Monet-val és Sisley-vel, akikkel később a festészet nagy látásbeli forradalmát, a szabadban való festést elindította. A festészet akkori fővárosában a kiállítások és más benyomások lázában először a Párizs környéNagy István Attila új kötetéből Rád bíznám Itt örökké fúj a szél. Homokot hord, nyugtalan álmaimmal viselőset. Pentaton sorsomat próbálja egy nyírfa: magára maradt csönd a válasz. Rád bíznám a szavaimat, dermedjenek a könnyek cseppkövébe, mert, ha már egyszer elérek oda végül szemem az arcodba ott is beleszédül, belőlem is kiszakad majd a sírás, ahogy az égen épül a szivárvány. Elindul a két vége felől árván, középen izzik, öröm-zászlót lenget, derűt dobál a tűnő fellegeknek. Mindez csak játék, mai sorsom csendje. Reszket fölöttem a nyári éjszaka, földre hullanak vibráló díszei. Kavicsokat simogat a képzelet — eltemet e földi matematika. Mert, ha már egyszer elérek oda végül, szemem az arcodba ott is beleszédül, lázálom torkomat nem szorítja, homlokom megérinti egy asszony ujja. Történelem tűzoltóautóval tűzoltóautó a vásározó standja sjá előtt volt a földre téve, a talmi hív- yLM Ságok tarka sokasága alatt. A műanyag zacskón át is — amibe megvédendő csomagolták — jól látható volt, hogy nagy, hogy piros, hogy létra, kürt, csörlő, tömlő, minden megvan rajta, pontosan úgy, ahogy az igazin. Sóvárogva néztem ezt a már-már tökéletes illúziót keltő játékszert és közben, anélkül, hogy akartam volna, fel-felszakadt bennem az én kis történelmem. Amikor „még kis srác voltam", az újjáépítés ellenére is nyomasztó ötvenes évek elején, a szüleimnek nem volt pénzük arra, hogy engem tűzoltóautóval lepjenek meg. Ezek a csörgő-csi- lingelő kis modellek egyre az orromat lapító kirakatüvegek mögött maradtak. Ólomkatona még igen, kis váracska még igen, egyszerűbb autók, labdák még igen, de a tűzoltóautó az árban is külön kategóriát képzett a vágy és elérhetőség koordinátáján. Mire apám és anyám együttes keresetében esetleg szorosan elfért volna egy tűzoltóautónyi kiadás is, én már kinőttem a földön tologatható játékok korából. Akkor már orkánkabátra, meg moherpulóverre nem tellett nekünk. * Amikor keresni kezdtem — a gazdasági ó-mechanizmus alkonyán, az új kiötlése előtt — és talán futotta volna legalább az egyikre, már mindkettő rég kiment a divatból. Aztán megnősültem és megszületett a fiam ama gazdasági reform még távolról sem érzékelhető hajnalán. Lakásra kellett spórolni, majd szorosan beosztani a garast a törlesztés miatt, ezért aztán nem vettünk neki tűzoltóautót. Talán csak azt a picike lendkerekes szirénázós változatot, ami ugyan az idegeinket elnyűtte, de nyilván messze esett vágyai netovábbjától. Mire annyit kerestünk, hogy... na, .... akkor, .... most már akár..., addigra a fiam már rég nem tűzoltóautóval akart játszani... És most itt van fél lépésnyire a lábamtól, a földön, pirosán, izgalmasan, álmodozós játszadozásra csábítón. Most — rendszer-, gazdaság-, szemlélet- és lépésváltás közben — szóval ma még meg tudnám venni. De unokám nincs. Amikorra lesz, lehet, már újra nem tudom megfizetni sokadszor felemelt árát az alig emelkedő nyugdíjamból. Valószínűnek tartom azt is, hogy a barnáknak is más, fontosabbra kell majd a pénz. Addigra. Kinek és mikor lesz hát tűzoltóautója a leszármazottaim közül? Az unokám fiának ... vagy unokájának?... nnek egyszer véget kell vetni. Nyi- tok magamnak egy dugi tűzoltóau- * i— tó-alapot, hogy majd amikor ott Z __r lesz az ideje, csak nagyvonalú gesztussal nyúljak a pénztárcámba egy akkori piros masina akkori áráért. Aztán futás haza, unokával, tűzoltóautóval, boldogan csúszni-mászni, tologatni, szirénázni bútorok között, székek alatt, szőnyegen, szőnyegpadlón és linóleumon. Csillogó szemmel elégtételt venni az én történelmecském sok kis és nagy lemondás nyomán lett hiányérzeteiért. Réti János ki erdők festői ragadták meg képzeletét. Kezdeti műveivel több helyütt megpróbálkozott, de mindenütt kemény visszautasításban részesült. A hatvanas évek végén kristályosodott ki szervezkedésük impresszionisták címmel. Nagy harcok után egy lelkes műpártoló, Durand Ruel állt melléjük, így indultak meg kiállításaik. Első sikerét Renior a Békás tanyáról festett, laza színfoltokból összeállított képével aratta, melyben a csoport fő célkitűzéseihez híven a pillanatot rögzítette. A Párizs melletti vízparti csónakkikötőről és fürdőhelyről festett 1868—69-ben egész sorozatot. A nagyvárosi téma az impresszionisták képein vonult be az örökkévalóságba. Renoir igen sokat tett ennek érdekében. A egyik tüneményes terméke velencei gondolát ábrázoló festménye Velence, a Canale Granden (1881). Lassanként azonban a rajz növekvő szerepet kapott alkotásain, különösen a női szépséget ünneplő, kicsattanó érzékiségű női arcképein és aktjain. A kilencvenes évektől festi aktképeinek az európai festészetben egyedülálló sorozatát: Sziklán ülő fürdőző (1892), Szendergés (1892), Fürdő nő kalappal (1903). Modellje leginkább felesége és gyermekeinek gondozója, Gabriella volt. A fésülködő, mosdó, szendergő, fürdő gyereklány a maga öntudatlan érzékiségében az egészséges, szerelemre vágyó nő korabeli eszménye volt. öreg korában köszvény kínozta kezével festette meg a láW? A pékné (1904) Pont Neuf-öt ábrázoló képe napfényben csillogó párizsi látkép, a rálátásos városi látképek sorozatát nyitotta meg. A festményt 1875-ben önkéntes árverésen háromszáz frankért adta el a nyomorgó festő, halála után pedig százezer frankért vette meg egy amerikai, de ugyanilyen áremelkedést értek el fiatalságában elkótyavetyélt művei is. 1882-től sorjáznak korát, életét megörökítő napsütötte festményei, köztük arcképek és nagyméretű életképek is, a Hinta (1876), egy külvárosi vendéglő, a Moulin de la Galette (1876), az Evezősök reggelije (1881), melyek mindegyikével iskolát teremtett az európai festészetben. A színfoltokká omló impresszionista látás- és ábrázolásmód tomásszerű, rubensi idomokkal rendelkező Nimfát, a természet őserejét szimbolizálva. Utolsó korszakában kertjének virágait, főleg a petúniákat és a vízirózsákat festette dekoratív, késő szecessziós kompozíciókban, álomszínekkel, a tovatűnő élet múlékony szépségét szimbolizálva. Renoir egész életében művészetével a valóság talaján állt, minden kín és csapás ellenére az élet, a szépség szerelmese volt, aki a legnagyobb boldogságot a festésben találta meg. Témáiban, főleg a tájképfestésben volt úttörő, de teljes kibontakozását az emberábrázolásban, a szép, fiatal női test megjelenítésében érte el. Brestyánszky Ilona Érintések Nem tudom, készült-e műszer mérni az örömnek, a gyönyörűségnek azt a fokát, amit az érintés, a másik megérintése szerez. Vannak, akik egy egész életet élnek le egymás mellett, s sosem érezték, hogy mit jelent, ha véletlenül, látszatra véletlenül megérintik azt, akit szeretnek. És az szó nélkül csak rájuk néz, és visszasimogat. Vagy csak fölsu- gárzik a szeme. Vagy csak a bőrével válaszol. Létezik az érintésnek is nyelve. Szótározhatatlan szavakkal, a gyönyörűség mélységeivel. S ma, amikor minden összeomlik körülöttünk, az érintés alázata megmarad. Mert simogatásban nem lehet sérte- 1 ni. Mert a sirogatás sebezhetetlen. S az apró simogatások hídjain talán még a szavakig is el lehet botorkálni. S az érintések még megmenthetnek bennünket. Mert eredendően jók. Mert képtelenek rosszat közvetíteni. Csak szeretetek Csak vágyakozást. Csak hitet. És ennek vagyunk ma leginkább szegényei. Vannak kézfogások is. Simák, udvariasak, jelentéktelenek. És vannak egy pillanattal tovább tartóak. Ez ; utóbbiak a köszönés igazi formái. Ezek az emberhez méltóak. Azt az ■ örömöt közvetítik, amit a másik megpillantása jelent. És vannak ölelések. Vállon felejtett kezek. Fölvillanások. Meg mosolyok. Lélekemelő egymás- j ra mosolygások. Ezektől színesebb a világ. Elviselhetőbb. Böröndi Lajos Benke László: Parton Ültem a parton egyedül, mögöttem az Isten hegedült. Fújt a szél. Valami boldog dallam sodródott a vízen, Isten meg csak bólogatott rá, hogy igen, igen, igen. S mert jó jót mondani jóra, hajlott a fény is, hajlott a nád is, hajlok hát én is a szóra bólogatásig, hiszen az Isten a parton egyedül nekem a boldog magányról hegedül. Soltész Albert: Magányos fák Diáknyelvi szótárt is készített > HÉTVÉGI MELLÉKLETE l 9 A szépség szerelmese volt Renoir aktjai 1991. február 23.
