Kelet-Magyarország, 1991. február (51. évfolyam, 27-50. szám)
1991-02-16 / 40. szám
1991. február 16. HÉTVÉGI MELLÉKLETE 11 A bmhh z Úr, mikor megteremtette a világot, lenézett a földre. Tekintete egy tiszta, gyors vizű folyóra meg egy szép hegy karéjra esett, s látta, a köztük lévő síkon bizony nincsen még semmi. Csak fa, meg fü, meg bokor. És akkor leejtett egy búzaszemet. A mag jó kövér földre hullt, s nőni, terebélyesedni kezdett. Gyökeret vert, szárba szökkent. így született meg Gelénes. A három nagy utca még híven őrzi az egykori búzamag alakját, a templomtorony sem más, mint maga a karcsú búzaszár. Téli álmát alussza a mag, vastag hótakaró alatt a falu is. Az orgonabokrokon verebek civódnak, elnémulnak, ijedten rebbennek fel. A csúszós úton egy férfi imbolyog. Biciklit tol, hátul a saroglyán irdatlan nagy csomag. A férfi nem éppen fiatal, de nagyon öregnek sem mondható még. Lehet vagy hetvenéves. Fején hatalmas, bundás sapka, nagyot fúj hogy mellénk ér. — Maguk oroszok...? — Hogy lennénk oroszok!? Magyarok vagyunk mi. — Tudom én, hogy magyarok. De túlról, a Kárpátaljáról jöttek...? Hát valahogy így kezdődött a mi ismeretségünk Simon Menyhérttel, a gelénesi főutcán. Közel a barabási határátkelő, az úton egymást érik az orosz rendszámú autók. Ezért gondolhatta hát Simon Menyhért is, hogy a túloldalról érkeztünk. De nem haragszik, hogy túlnan a Tiszáról, a Nyírből jöttünk. — Voltam én már Nyíregyházán... Nem is olyan régen. Ám hogy elkerültek a gyermekek Pestre, most már odajárok inkább. — Mi van a csomagban? — Mi lenne...!? Kolbász, hurka... tepertő. Megöltük a disznót, megy a kóstoló. A címzettet már kérdezni sem muszáj, csak rá kell néznünk a csomagra. Nagy ákom- bákom betűkkel az áll rajta: Simon Miklós Budapest, Ér utca 4. Az esztendőből még csak másfél hónap telt el, de maga sem tudja, hányszor tette már meg ezt az utat a postára. Mert hány csomagot is küldött ő már Pestre! Hat gyermeket nevelt fel... S azokat el kell látni hazaival. Simon Menyhért nincs egyedül ezzel Gelénesen. Az apró, hétszázlelkes beregi faluban mind kevesebb a fiatalember, aki csak teheti, s van mersze elviselni a szakítással járó fájdalmakat, messze igyekszik innen. A közös termelőszövetkezet alig több mint harminc gelénesinek ad munkát, a többiek meg szétszóródtak a nagyvilágban. De ezt már a község polgár- mesterétől, Baksa Gyulánétól halljuk, aki zavartan kínál bennünket hellyel a községházán. A hivatal az ifjúsági ház klubtermébe költözött, a polgár- mesteri rezidenciát pedig a mozi pénztárosfülkéjében találjuk. A szoba ennek megfelelően olyan másfélszer kétméteres lehet. Annak is elfoglalja felét egy számítógép. A polgármester igazi háziasszony módjára röstellkedik, hogy még függönyre sem futotta eddig, foga- datlan prókátorként mi próbáljuk vigasztalni. — Az ide betérőt aligha a függöny izgatja. — Jaj, hál’ istennek látogatókban nincs hiány...! — szalad ki vendéglátónk száján a mondat, s kis híján belepirul, nehogy félreértsük már a szavait. Dehogy értjük! Ismerjük mi már máshonnan is az eddig szerep nélkülinek tartott falvakban élők új örömét. Hogy végre saját községházuk van, ahová akkor térnek be, amikor csak kedvük szottyan. Gelénes eddig Barabáshoz tartozott, s hazudnánk, ha azt állítanánk, hogy ott hidegen bántak volna a gelénesi panaszosokkal. De hát az a tanács a barabásiaké volt, még ha ott intézték a társközségek ügyesbajos dolgait is! Ez meg itt a sajátjuk. Annak idején héttagú képviselő-testületet választottak, melynek tagja lett Kondor Endre is. Itt lakik mindjárt az iskolakert mögött, ám mielőtt még felkeresnénk, szót kell váltanunk három, a járdán trécselő asszonnyal. Szívesen tesszük, mert ez a három asszony nemcsak panaszkodni tud — meghallgatjuk persze azt is —, de ismerik a falujuk történetét is. Egy régi tanító, bizonyos Homoki Ferenc nevét említik, ő kutatta ki, s vetette papírra az alábbi legendát. Nagyzsid. Van egy ilyen dűlő a gelénesi határban, ott állt egykor a falu. Volt ott egykor valami vár is, de lerombolta az ellen..., s elűzte az embereket. Ide menekültek a Gémes-patak mocsaraiba. Házfalakat húztak, új falut építettek. Elnevezték a patakról s a mocsarakban élő gémmadárról Gémesnek, majd Génesnek. Utóbb meg Gelé- nesnek... — Hogy aztán így volt, vagy nem... ki tudja?— mosolyog a történeten Kondor Endre, s csendesen teszi hozzá: — A nyelvtudósok másképp tudják, de az ő változatuk sokkal szürkébb ennél. Maradjunk hát a mienknél. Házigazdánk zömök, erős vállú férfi, s a tekintete olyan, hogy tán a vasat is meggörbítené. Áldhatja a sorsát, hogy ilyennek született. Különben aligha érte volna meg a hatvan évéi, ilyen jó erőben, egészségben. Egészségben? Mutatja a lábfejét, majd fele hiányzik. Még traktoros korában csapta le valami gép. Most, hogy egy fél éve megmutatta az orvosoknak, azok szörnyülködve csapták össze a kezüket. Hogy lehetett ezzel ledolgozni egy negyedszázadot!? S nyomban leszázalékolták. Néhány hónappal a hatvanadik születésnapja előtt. De ő még össze is teheti a két kezét, hogy nem született korábban. Hogy egyáltalán vendéget fogadhat az ősei portáján. Beregben vagyunk, közel a szovjet határhoz. S nem lehet kikerülni negyvennégy gyászos őszét. Amikor az oroszok ösz- szeszedték a Tisza menti falvak férfiait... de hát innen már ismerős a történet... Csak Gelénesről százhuszonnyolc férfit hajtottak el. — Hányán jöttek vissza? Az éjjel esett hó meglottyant már, az ereszről apró cseppek hullanak a földre. Kondor Endre felnéz a tetőre, csendesen mondja: — Negyvenketten. Az ő apja nem volt köztük. Kondor Endre akkor volt tizenöt éves, majdcsak negyven esztendő telt el azóta. Ennyi idő múltán elhalványulhat a legkedvesebb arca is. Ám a Kondor Endre Andrásé nem. Fényképe ott függ a falon, a maga faragta, rózsafából készült keretben. — Nehéz évek jöttek — sóhajt a fia. — Tizenöt évesen én lettem a családfő. Ha két órát aludtam, már boldog lehettem. Az apja válláról leejtett keresztet neki kellett továbbcipelnie. A Kondorok jó gazdák voltak, harminckét holdon gazdálkodtak. 4Azt nem kérdezték, mennyivel kezdték, de mikor ő katonává serdült, munkaszolgálatra vezényelték. — Én még elvtársnak sem voltam jó... bajtársnak szólítottak. Mintha ellensége lettem volna a saját fajtámnak. Pedig hát magyar voltam, s magyar vagyok ma is. És soha senkit sem bántottam. Harminckét hold már tekintélyes föld, azon már lehet mit kezdeni. S ha igaz, vissza is kaphatja hamarosan. — Ugyan már, mit kezdjek én azzal a földdel...? A gyermekeim Mátészalkára kerültek, nekik kérjem vissza...? Nekem már elég ezzel az öt jószággal bajlódnom. Még az a szerencse, hogy az egyikük ikreket ellett... így legalább letudom a tejnek a gondját. — S mi lesz, ha felnőnek azok a borjak? — Akkorra már sok minden el fog dőlni. S ha még mindig félvállról tárgyalnak velünk... akkor bizony nagy baj lesz ebben az országban. — Miért... most nincs? Kondor Endrének a háza a falu nyugati felén, a „búzaszem” ívét követő külső utca begyében áll. Előttünk nagy, széles mélyedés, az itt élők csak úgy nevezik, hogy a tó. Szemben velünk, az iskola kertjében apróságok játszanak, hóembert építenek. — Tudják mit tervez az egyik fiatalabb szomszédom? Hogy itt, a patak mellett teniszpályát épít. No, látják, míg én ilyen terveket hallok, azt mondom: még nincs túlságosan későn. Még nincs túlságosan nagy baj. Ezzel válunk el, s egy jó tanáccsal a tarisznyánkban. Ha időnk engedi, nézzünk még be Mándi Bertalan meg Mándi Lajos bátyánkhoz. Nyugodtan nevezhetjük őket bátyánknak, hisz nyolcvan körül jár már a két öreg. Komák s unokatestvérek. Es mindent tudnak Gelénesről. A két öreg közvetlen tőszomszéd, mindjárt a templommal szemben. Várják a delet, és boroznak. S mikor meglátják a vendégeket, kolbászt hoznak, meg csörögét. És közben azt mondják, régen volt igaz, jó világ. Amikor még nem vágta ketté szögesdrót Bereget. Gondoltak egyet, befogták a lovakat, s meg sem álltak Beregszászig. N ■■■■■■ ehéz, mézsárga bor csurran a kancsóból. A B szagos izabella illatát érezzük, dicsérjük a tavalyi termést. — Jó bor, valóban jó. Meg lehet inni... — mondják. — De azt kóstolták volna meg, ami a kaszonyi hegyen termett. Nem volt annak párja az egész világon! Kint vakítóan süt a nap, szikrázik a hó a fákon, a bokrokon. Itt bent szú perceg, s pattog a fa a tűzön. Mándi Lajos később üveget hoz, megtölti borral. Majd ha otthon kortyoljuk, gondoljunk rá, meg a gelénesiekre. Érezzük a szagos izabella illatát. Balogh Géza
