Kelet-Magyarország, 1991. február (51. évfolyam, 27-50. szám)

1991-02-15 / 39. szám

1991. február 15. Kelet-Magyarország 3 ÚJ POSTAHIVATALLAL gazdagodott a közelmúltban Nyírtelek. A tágas, világos és meleg helyisé­gekben sokféle, például távközlési, hírlap-, takarék- és más postai szolgáltásokat nyújtanak. A hivatalt a legtöbb ügyfél a hónap elején, vagyis a fizetésnapok után keresi fel. A lakosság csak azt nehezményezi, hogy a nyírteleki posta a község központjától meglehetősen messze épült fel. (Ha- rasztosi Pál felv.) Megyénkben a hetvenes évekig nem volt honos a könnyűipar. Ruhákat, cipőket több­nyire csak a maszekok készítettek. A hetvenes években az ipartelepítés jelentős részét a könnyűipar idetelepítése tette ki. Mai gondol­kodásmód szerint is érthető volt ez a döntés, hiszen az olcsó női munkaerőt főleg nálunk találták meg. Ezekben az években több száz, sőt ezer lány és asszony személyi igazolványából törölték e szót: háztartásbeli. Szakmát tanulhattak és kevéske kereset­hez jutottak a falusi nők. A tele­pítésnél is voltak ellentmondá­sok, ám könnyűiparunk nehézsé­gei az utóbbi két évben mutat­koztak meg igazán. Óriási bérfeszültség A nágykállói posztógyárban például arra panaszkodtak a tele­pítés utáni időkben, hogy egyik­másik Pestről idehozott gép már a háború előtt is üzemelt. Sok­sok kiszuperált gépet „kapott” megyénk. A műszaki fejlesztés­re, a beruházásokra a későbbi években is kevés gondot fordí­tottak a törzsgyárak. (Tisztelet a kivételnek.) Óriási volt a bérfe­szültség: a törzsgyárakban dol­gozók ugyanannyi és nagyjából ugyanolyan munkáért 25-30 szá­zalékkal is több bért kaptak. A legnagyobb baj talán az volt, hogy ezek az üzemek a keleti, főleg a szovjet piacra épültek. S ez a piac csődöt mondott. A kezdeti években a mennyi­ségi szemlélet került előtérbe. (Soha ne ismétlődjön meg.) An­nak idején lapunkban is többször megírtuk, hogy X, vagy Y üzem „célul tűzte ki, hogy idén termé­keinek 40 százalékát nyugati ex­port minőségben állítja elő”. Igen, a hivatalos gazdaságpoliti­ka is elismerte, hogy létezett nyugati, vagyis igényesebb és keleti és igénytelenebb minőség is. Jönnek a nyugati megrendelések A nyolcvanas évek elején egy országos hírű közgazdász mond­ta a nyíregyházi előadásán: „A magyar ruhákat, cipőket a nyu­gati boltokban többnyire leérté­kelve árulják. Cipőink például nem állják ki az összehasonlítást olasz vagy spanyol cipőgyárak termékeivel.” Később aztán a könnyűipari üzemek falára is kiírták a jelszót: „Előtérben a minőség.” S való­ban előtérbe került a minőségi munka. Meglett az eredménye, egyre többen jutottak nyugati megrendeléshez. A nyíregyházi Szabolcs Cipőgyár például az . utóbbi néhány évben már csakis amerikai piacra termel, amerikai színvonalon! Ellenpélda: a Nágykállói Cipőipari Szövetke­zet szovjet piacra termelt, s most a szovjetek „hátat fordítottak”. Nagyok is a gondok Nagy- kállóban... A Mátészalkai Fi- nomkötöttáru-gyárban nagy a bizonytalanság. A következő he­tekben dől el a szálkái üzem sor­sa. A HÓDIKÖT tiszalöki üze­mének sorsa már szerencsésen eldőlt a közelmúltban: egy tő­keerős angol cég karolta fel a ti- szalökieket. Az újfehértói köny- nyűipari üzem önálló lett január­tól. Reménytkeltően önálló. Gondok vannak a gávaven­csellői cipőipari szövetkezetben is. Itt tudtuk meg tavaly, hogy a szovjetek évről évre a magyarok szempontjából előnytelen üzlete­ket kötöttek. Diktálták a piacot, három évre előre kötöttek szer­ződést, változatlan átvevői áron. A három év alatt többször nőtt a bőr, a ragasztó ára, nőttek az önköltségek, s a növekedést a gávavencsellőiek (sem) nem „passzolhatták” tovább a szov­jeteknek. A számunkra előnyte­len szovjet piac befagyott. Sokan most visszasírják. Utat a tőke­beáramlásnak Lépéshátrányban van a köny- nyűiparunk. (Van persze két-há- rom jól prosperáló szabolcsi üzem is.) Hogyan lehet kilábalni a bajokból? Mit kell tenni, hogy minél kevesebb asszony kerüljön vissza a fakanál mellé? Utat kell engedni a nyugati tőke beáram­lásának, korszerűbb gépekkel, „nyugati” minőségben kell ter­melni, kisebb önköltséggel. Nincs általános recept. A konk­rét feladatokat minden üzem — stílusosan szólva —- magának szabja meg. Nábrádi Lajos PATINÁS Egyetemi szintű képzés Fejlődő főiskola A tervezett oktatási reform természetesen a felsőfokú intéz­ményeket is érinti. Nem véletlen tehát, hogy ebben az ügyben mostanában a főiskolák is több tanácskozást tartottak. A közel­múltban Szombathelyen gyűltek össze a tanárképző főiskolák fő­igazgatói, hogy megvitassák a tanárképzés jövőjét, majd Buda­pesten a tanítóképzés helyzetét. A napokban a nyíregyházi főiskolák vezetői találkoztak a helyi önkormányzat vezetőivel és a megyei önkormányzat kép­viselőivei. Székely Gábort, a tanárképző főiskola főigazgató­ját kérdeztük meg e tanácskozá­sok eredményéről s az oktatás­ban várható reformokról. — Az általános iskolákban a jövőben a nyugati országok gya­korlatához közelítő változások várhatók, de ezek mégis a ma­gyar hagyományokon, főleg a régi polgári iskola tradícióiból is merítenek. A jövő iskolarendsze­rére vonatkozó elképzelések te­hát a polgári képzés hagyomá­nyait és az európai országok ta­pasztalatait próbálják össze­egyeztetni. — Ennek megfelelően a ta­nárképzésben is várható válto­zás? — Mindenképpen. A főiskolá­nak meg kell kapnia azokat a jo­gokat és lehetőségeket, hogy azokon a tanszékeken, ahol a személyi és technikai feltételek adottak, a 10—18 éves korosz­tály számára képezhessenek ta­nárokat. Ez tehát azt jelenti, hogy a főiskola egyes területe­ken egyetemi szintű képzést nyújtana. De változásra van szükség a tovább tanulni nem szándékozó gyerekek képzésé­ben is. Megfelelő igény esetén biztosítani kellene számukra a nyolcadik osztály után a 9. és 10. osztály elvégzését. — A nyíregyházi főiskolák ve­zetői találkoztak a város és a megye képviselőivel is... — A főiskola jó kapcsolatot szeretne fenntartani a városi és a megyei önkormányzattal. Bár országos feladatai vannak, a re­gionális igényeket is figyelembe szeretné venni. A helyi főisko­lákkal még szorosabb együttmű­ködésre törekszik, hiszen szám­talan kapcsolódási lehetőség kí­nálkozik. A most alakuló debre­ceni Universitasszal szeretné felvenni a kapcsolatot, valamint a többi közeli egyetemmel is. (bodnár) N em tudom, ki lakik most a Nádor (volt Puskin) utcán, ott, ahol 1969-ig a bejelentett ál­landó lakásom volt, de bárki legyen is. nem irigylem. Mint ahogy nem irigylem azt a sok-sok embert sem, akiket közvetlenül érint a következő kérdés: Mi a teendő az utca- név-visszakeresztelések után? Megírta az újság, hogy sor­ra döntenek a településeken — valószínűleg kivétel nélkül minden helyi önkormányzati képviselő-testületben — a régi utcanevek újbóli haszná­latáról. Nyíregyházán 32 utca és azok lakói kapják vissza az eredeti elnevezést. Nagyon sokba kerül mindez, fejtegeti kollégám a lap hasábjain, hi­szen a kisiparosoktól, vállal­kozóktól kapott árajánlat sze­rint egy-egy házszámtáblát darabonként kettő—ötezer forint között tudnak előállíta­ni. Nem vitatom, jogos a nyír­egyházi önkormányzat igé­nyessége, miszerint ne az egyenkék színű zománcozott lemezből készüljenek e táb­lák, hanem a régi időkre em­lékeztető patinás öntöttvasból — habár, gyanítom, sok tele­pülésen, legalábbis átmeneti- 'leg, be fogják érni a kevésbé ízléses, de olcsóbb zománco­zottal. Mégse bírok napirend­re térni, mi kerülhet ötezer forintba egy ilyen öntvényen? És ha annyi az ára, szabad-e arra most költenünk? Tegyük fel, kész a tábla, ám itt az újabb kérdés, ki fi­zessen érte? A lakó, aki eset­leg évtizedeken át tapodtat se mozdult, miközben az utca elnevezése kétszer is megvál­tozott? Vagy az önkormány­zat fedezze a közkasszából a költségeket? Hozzanak hatá­rozatot a képviselő-testület tagjai arról, hogy most a mi közös pénzünket áldozzuk fel? De miért is? Azért, mert valamikor valaki azt mondta, nem elég jó nekünk Deák Fe­renc, legyen helyette Maka­renko? (Lásd: Nyíregyháza.) És sorolhatnánk, Szent Ist­vánt, Vay Ádámot, vagy a Káliói utat — arról pedig iga­zán senki nem tehet, hogy egy út Kálló felé vezet. Sőt, bekalkuláljuk a túlzó buzgó- ságot is, hiszen ma már az egyetemes irodalomtörténet klasszikusa, Puskin nem felel meg, azt is visszakeresztelték Nyíregyházán az eredeti Ná­dor utcára. Miért jobb vajon ma egy Nádor, mint tegnap egy Puskin? Tételezzük fel, megvan a tábla, mi következik ezután? Az állampolgár veszi az ira­tait, irány a polgármesteri hi­vatal. Hiszen már nem a Pus­kin, hanem a Nádor utcán la­kik, a lakcímváltozást át kell íratni. Ha szerencséje van, hamar rákerül a sor, azt ígérik ugyanis az illetékesek, hogy készül egy névjegyzék, ami alapján az érintett polgárokat értesíteni fogják. Állampolgáraink egy ré­szének viszont nem csak sze­mélyi igazolványa van, ha­nem pl. jogosítványa és egyéb okiratai is, melyekben a lakcímnek szerepelnie kell. Készíttethetik az intézmé­nyek, vállalatok, vállalkozók is az új utcanevet feltüntető cégjelzéses levélpapírokat, borítékokat, bélyegzőket, névjegykártyákat, és így to­vább. Elgondolni is sok, mennyi talpalással jár mind­ez. Tudunk-e jobbat? Ha én lennék a hivatal, azt gondol­nám, én vagyok az állampol­gárért, és nem fordítva. En­nélfogva megszervezném ma­gamat és a többi illetékes hi­vatalt, mondjuk a polgármes­teri hivatalt egy kijelölt helyi­ségbe, ahol egy füst alatt mindent át lehetne íratni. Odakéretném továbbá azt a bélyegző-, névjegykártyaké­szítő stb. vállalkozót, aki az előzetesen meghirdetendő li­citen a legkedvezőbb áraján­latot teszi. Kapjon meg min­dent egy helybén az állampol­gár! Az az igazság viszont, hogy akiknek ezzel az ötlettel eddig előhozakodtam, naiv­nak, fellegekben járónak ne­veztek. Még hogy az ügyinté­zőket kimozdítani a helyük­ről! Hogy képzelem? Meg­van itt mindennek a kialakult rendje, az állampolgár kilin­cseljen csak, hadd teljesít­se állampolgári kötelességét, Most mit mondjak? C sak azt szeretném remélni, hogy an­nak az utcának a neve, ahol lakom, fennmarad a következő ezer esztendőben is annak, ami most: Honfog­lalás. Reméljük, nem jöhet többé olyan kor, mely szép, ősi szavainkat, példaképként állítható nagy elődeink nevét az utcák tábláiról lesöpörheti. Baraksó Erzsébet Az üveghegyen túl... . ä z öregasszony botra támaszkö­zt dott. Másik kezé- K ben a hólapátot egyensúlyoz- I ta. Igazi bűvészmutatványnak I tetszett számára, hogy a ház I előtt a havat eltolja. Baljába | szorította a botot, amely nél- 1 kül immár öt éve egyetlen lé- I pés is meggondolatlan expe- 1 díciónak ígérkezett volna. így I a hólapátot jobb kézzel kor- I mányozta az óránként növek- | vő fehér tömbnek. Amikor sikerült egy lapát­ok tál kisebbíteni a hótömeget, I egy lépést araszolt előre és I újra kezdte a fáradságos mű- I veletet. A csöppnyi portával I egy óra alatt végzett. De ezzel I még korántsem tudta le. í Ugyan, mit szólnának a I szomszédok, ha a girbe-gurba I utcácskán felejtené ott a ha- I vat? Rend a lelke mindennek, | erre nevelték a szülei, így hát I nekilátott és igyekezett a hó- 1 kupacot a hátsó udvarba gör- I getni. Belefáradt a szem nézni I5 a kicsi öregasszony viaskodá- j sát a már lehulott hótömeg­gel. Hát még mennyire belefá­radt a kéz, a láb, a derék! Közben egyre sűrűbb pely- hekben ömlött a fehér pehely a kibomlott égi tolipárnából. A feketébe öltözött öregasz- szony tehetetlenül nézett körül a nagy fehérségben. Behava- zódott a veranda, alig bír a ház előttivel és akkor még le is kell hordania az udvarra! Alit ott szomorúan, hűséges botjára támaszkodva, és meg­babonázva nézte a hókristá­lyok táncát. Hej, amikor még az urával együtt tartották rendben ezt a nagy portát! Akkor észre sem vette, hogy milyen sok munkát ad a kert, most nőtt már szemében óriá­sira, amikor az urát eltemette, a gyerekek kiröpültek és ma­gára maradt mindennel. No persze, a fiainak is megvan a maguk tennivalója — mente­geti magában a tékozlókat — hajtanak a családért, még ne­kik is kell havat seperni, hisz most építkeztek az úri soron, j# Legalább az unokája nézne \ gyakrabban felé, egy nyolca­dikos fiúnak igazán nem lenne % megterhelő az a kis hólapáto- j lás. És a lapos bukszából elő­halászna egy húszast, vegyen 1 belőle fagyit, kólát az a gye­rek, úgyis szereti a nyalánksá­got. De ennek már hipermo­dern magnó, kazetta, meg csupa olyan mütyür kell, ami­ben az öregasszony végképp nem ismeri ki magát... Hű, de elkalandoztam! Pe­dig igazán nem tehetek róla, hogy az agyam mindig körü­löttük jár. Lehet, hogy meg­fáztak ebben a kutya hideg­ben, azért nem jönnek felém. Fázósan összehúzta magán a bekecset, jobb fogást kere­sett a boton, majd ismét neki­látott a hótömegnek. Ott, az üveghegyen túl már szépnek látott mindent... Tóth Kornélia HA ELSZABTUK, MOST SZABHATJUK Nehézségek a könnyűiparban Motringolás az Újfehértói Textilgyárban. (TE)

Next

/
Thumbnails
Contents