Kelet-Magyarország, 1991. január (51. évfolyam, 1-26. szám)
1991-01-05 / 4. szám
1991. január 5. HÉTVÉGI MELLÉKLETE 11 A T iszai barangolás az újságírónak, ám kemény, férfias munka, kenyérkereset a tizenkét halásznak az, amire a tiszalöki halásztanyán gyülekezünk a ködös, december közepi vasárnap reggelén. „Kéne még egy jó fogás”, ha már a természet ilyen kegyesnek bizonyult a halászemberhez, hogy még ez idáig nem „lakatolta le” a vizek éléskamráját. Nincs jégpáncél, ami megakadályozná a csoportos halászat eszközeinek, ladiknak, tükörhálónak, no meg a horgászok körében meglehetősen rossz hírű elektromos halászgépnek a használatát. A halnak, ha máskor nem is nagyon megy, ilyenkor karácsony táján jó piaca van. Mióta Jézus néhány kenyérrel és pár darab hallal ezreket látott vendégül, születésének szent ünnepén nem hiányozhat a jelképes halétel a családi asztalok legtöbbjéről. Régebben persze más volt. Két- háromszáz éve a magyar még halfogyasztó népnek számított. Vizeinksok, olcsó halat „teremtek” és még a szegényebbek is megfogadhatták a tanácsot: „egyél halat, legalább hetente egyszer”. Manapság azonban, amikor a szabadáras halat mindenki annyiért adja, amennyiért feltehetően még megveszik, mondhatni luxussá vált a halevés. — Ami azt illeti, elég siralmas az átlagosan két és fél kilogrammos fejenkénti magyar halhús fogyasztás — állapítja meg készülődés közben a nyíregyházi Halászati Közös Vállalat igazgatója Radóczi János. — Mi most a boltjainkban száz forintért adunk egy kilogramm pontyot. Húsz forinttal is olcsóbban más haltermelőknél. Mégsem tudnánk megélni a hazai fogyasztókból, ha nem exportálnánk, vagy nem lenne vevőnk például a vízügy növényevő amúrokra, melyeket nádirtás céljából telepít a csatornákba, víztározókba. Időközben indulásra kész a brigád, s irány a Tisza-part. A Keleti-főcsatorna torkolatához közel a víkendházak szomszédságában a meredek partoldalban, téli álmukat alvó felfordított horgászcsónakok. Távolabb, az erőmű szürke monstruma, tetején messzire világít a piros lámpa, jelezve nem fogad hajót az átemelő zsilip. A négy halászladik viszont „befogadja” a sokféle halászszerszám mellett a halfogás tizenkét „apostolát" is. Felberregnek a csónakmotorok — elég, ha kettő van belőlük, hisz egy- egy ladikot vontatni is lehet — és árral szemben haladva átkelünk a folyón. Besiklunk egy keskeny, sekély lagúnába, hogy néhány száz méter után megpillantsuk a Tisza hajdani élő medrét, a mai csobaji holtágat. A folyónak olyan nyolcvan hektár vízfelületű régi kanyarulata ez a gyönyörű vidék, melyet az erőmű építésekor vágtak át, kiegyenesítve a turbinákhoz érkező víz útját. A festői szépségű borsodi parton ligetes erdő, a fák alatt megbúvó, most kihalt horgásztanyákkal. A kristálytiszta vízen a parthoz simulva kiköt a négy csónak. Gyors haditanácsot tart a csak ilyenkor, az őszi nagy halászatok idejére brigádba verődő halászcsapat. Kevés szóból is megértik egymást, pedig mindössze hatvan napon át, októbertől decemberig dolgoznak együtt. Tagjai ők is a szövetkezetből lett vállalatnak, ám az őszi tógazdasági lehalászások kötelező közös munkáját kivéve saját eszközeikkel önállóan halásznak az esztendő folyamán. Az egyedül, vagy kis csoportokban végzett varsázás, meslencezés, palónyázás eredményeként fogott halmennyiség egy meghatározott részét persze a vállalatnak kell értékesítésre átadniuk. Ezúttal a nyolcvan méter hosz- szú húzóháló kivetése mellett döntenek, melyet az elektromos halászgépekkel együtt a vállalat nyíregyházi központjából hozott ki Orsó Miklós, a halászmester. — Ezek az eszközök a cég tulajdonában vannak, hisz egyrészt nagy értékűek (a háló például méterenként kerül ezer forintba), másrészt csak közös munkában, s az elektromos halászgépek esetében ráadásul szigorú feltételek mellett alkalmazhatók — magyarázza a halk- szavú fiatalember, aki a tatai halászati szakközépiskola elvégzése után került jelenlegi beosztásába. A halászmester az idősebb, nagyobb tapasztalatú halászokkal néhány mondatban megbeszéli a haditervet. Megállapodnak hány „tanya” lesz, vagyis a nap folyamán hányszor ismétlődik meg majd a háló terítése és annak a part egy adott pontjához történő kihúzása. Mindenki ismét csónakba száll, és szinte szó nélkül megkezdődik a maguk a halászok által is most különös kíváncsisággal várt munka. A csobaji holtágat ugyanis ilyen nagy hálóval, brigádban, idestova húsz éve is van, hogy utoljára halászták. Legalábbis így mondja a legidősebb brigádtag, Csíkos János, akivel ma már két fia is együtt halászik a Tiszán, és így emlékeznek a többiek is, mint az ősi halászdinasztiából származó Gulyás István, vagy a háló terítését nagy szakértelemmel végző Ambrus—Fleischer páros. — Itt sok halnak kell lennie! Ma vagy nagy fogásunk lesz, vagy semmilyen — hangzik a félig tréfás, de a szerencse istenének, Fortunának titkon mindig hódoló halászbölcsesség valamelyik ladikból. —Tiszta a víz. Talán túlságosan is. A halnak jó esélye van rá, hogy idejében észrevegye mit ügyködünk mi itt a felszínen — fűzi hozzá a saját véleményét az eddigiekhez az „én” csónakom végében helyet foglaló Szikszai János, aiias „Kampó”. Két ladiknak különleges feladat jut. Az idő alatt, míg a többiek a hálót terítik, mi elindulunk végigpásztázni az elektromos készülékkel a nádas-sásos parti sávot a növényzet között megbúvó hal után. Ugyanezt teszi tőlünk távolabb egy másik ladik is, aminek az orrában (mint a mienkben Radóczi, az igazgató) Orsó Miklós halászmester áll, kezében a vizet „bizserge- tő” és a bénult haltestek kiemelésére szolgáló szerszámmal. — Csak lassan hajtsd a csónakot, — szól hátra fejem fölött az evezőt kezelő „Kampónak”, az elektromos halászgép négyméteres rúdra felerősített szákját a kezében „bevetésre készen" tartó igazgató-halász — hogy legyen időm a felszínre jött hal kiemelésére. Azzal már kezdetét is veszi a horgászok dühét minden alkalommal kiváltó, a laikus számára oly „gonosz” módszernek tűnő elektromos halászat. A csónakban elhelyezett benzinmotoros áramfejlesztő gerjeszti az áramot, amelyet egy adapter egyen- irányít és tesz alkalmassá arra, hogy a hosszú nyelű „lepkeháló” végébe vezetve megbénítsa a közelében tanyázó halakat, a szák vízbe mártását követő-má- sodpercekben. — Most majd meg lehet nézni, mennyire kegyetlen ez a módszer — dobja be az első csukát a csónak aljába, közvetlenül a lábam elé a „kapitány”, s miközben egy kiló körüli süllővel is ugyanezt teszi, a vizet tovább mártogatva folytatja a szabadegyetemet. — Az áramütésre legérzékenyebb süllő is túléli az elektrosokkot, különösen a kisebbek. A nagyobb példányok, amelyek több áramot vesznek fel és tovább maradnak bénult állapotban, tulajdonképpen megfulladnak ez idő alatt a vízben, mivel nem működik a kopoltyú- juk. Mi viszont ezeket minden esetben megszákoljuk és a csónakba dobjuk. Ott aztán a sokk alatt is jut a levegőből némi oxigénhez a hal, így nem fullad meg és az izomgörcs elmúltával, ha méreten aluli, a vízbe visszahelyezhető lesz, teljesen egészséges állapotban. — A Hortobágyi Nemzeti Park halászati felügyelője szerint a legkíméletesebb halfogási módszer az elektromos halászat, ha azt az általunk is használt, sokszor tesztelt felszereléssel végzik. — Csak nem sportszerű — vetem közbe.-— És a nyelőcsőben, vagy netán a gyomorban sebeket okozó horog, vagy a halat hosz- szú időre fogságba ejtő varsa? — kérdez vissza az elektromos halfogó készülék használatához előírt három hónapos szaktan- folyamot is végzett vállalatvezető. Miközben csónakunkkal a húzóhálót már a parton nekifeszülve vontató halászok elé tartunk, a lábamnál heverő csukát tamás- kodva a vízbe csúsztatom. Lássuk, mi az igazság. A kis torpedó vidáman megrázza magát, s fürgén eltűnik a mélyben. Szinte megkönnyebbülve gyönyörködök ismét a megkapó szépségű tiszai tájban, a felhők mögül kikandikáló téli nap fényeiben és a hálót fölszedő halászok csónakjában fickándozó busákban, csukákban, kárászokban, süllőkben. N égy „.anyával” a háta mögött, vagy három mázsa hallal a ladikok aljában, jókedvűen indul vissza a halászcsapat Ti- szalökre. A csobaji Tisza-holt- ág pedig — bár „adott” halat és ezzel szerzett is az embereknek örömet — ezúttal sem fedte fel hosszú évek óta rejtegetett hatalmas titkait a kései csónakos látogatók előtt. Galambos Béla
