Kelet-Magyarország, 1991. január (51. évfolyam, 1-26. szám)
1991-01-05 / 4. szám
10 || Keletmagyarország HÉTVÉGI MELLÉKLETE 1991. január 5. A hidrobiologus K épzeletemben kék, nyugodt víztükrű, kristálytisztató, mögötte Fuji, a japánok szent hegyének havas csúcsa, a közelben dús lom- bozatú erdő mélyzöldje. Mindenütt csend. Az oxigéngazdag levegő andalító. Ezt és még sok (számukra) csodát Kocsis Gábomé, a Felső-Tisza-vidéki Kör- nyezetvédelmi Felügyelőség munkatársa a közelmúltban Japánban látta. A felkelő nap országának lakosságához nemcsak a természet volt kegyes, hanem az emberek is azok magukhoz és egymáshoz. — A Budapesti Műszaki Egyetem és a Környezetvédelmi Minisztérium szakemberek számára pályázatot hirdetett, melyen én is részt vehettem — mondta Kocsis Gáborné hidrobiológus. — Ennek révén 5 hetet Japánban tölthettem, ahonnan a napokban tértem vissza. A program főként szakmai volt: két hétig angolul előadásokat tartottak számunkra, majd sok helyre ellátogattunk. — Meséljen—vetem közbe. — Gondolom, ott nap mint nap nem azt hallották: nincs pénz, nincs pénz... Azon kívül, hogy a japánoknak van pénzük, mennyivel viszonyulnak másképp a természethez mint mi? — Más a szemléletük — válaszolta. — A környezet- és természetszeretetük, tiszteletük nagyfokú. Nemcsak a magán, hanem a köztulajdont is megbecsülik. Vigyáznak a tisztaságra, nem szemetelnek, s ahová tehetik, növényeket telepítenek. — Fia a kezem az utca kövéhez dörzsölném, poros lenne? — kérdeztem viccből. — Bármennyire is meglepő, nem lenne poros. — Ugyanis ott az útburkolat anyagai és a szerencsés természeti adottságok révén szinte nincs por, de ugyanúgy füst és bűz sincs. Műszaki fejlesztéssel a járművek által kibocsátott szennyező anyagok, valamint a zaj mértékét minimálisra csökkentették. A víz- és a levegőminőségre vonatkozó szabványelőírások a világon Japánban a legszigorúbbak. Számos gyárnak, üzemnek olyan fejlett a szennyvíztisztító technológiája, hogy az elhasznált vizet csaknem ivóvízminőségűvé teszi. A környezetvédelmi rendszerek, állomások az illetékes szerveknek a levegő és a vízszennyezésről naprakész adatokat szolgáltatnak. Nagy szerepe van az önkormányzatoknak, melyek, ha a helyzet úgy kívánja, még az országos előírásoknál is szigorúbb szabályokat hozhatnak. — Ugye a hulladékhasznosítás külön fejezet? — Igen. -r- A japánok rendkívül takarékosak. Amit csak lehet, újból hasznosítanak. Ennek megfelelően a lakosság a szemetet kellően válogatva tárolja; különböző színű zacskókban más-más anyagokat gyűjt. Pontosan megszervezik, a szállítók mikor, milyen hulladékért mennek, s juttatják rögtön az újrahasznosítóba. Hatalmas égetőművekkel rendelkeznek. Ha valaki a szabályokat megszegi, szigorúan felelősségre vonják. — Ott a hatalmas üzemek területén zöldellő jókora parkokat nagy gonddal ápolják — említette Kocsis Gáborné. — Hogy a növények még a vegyi gyárakban sem pusztulnak el, az a környezetvédő berendezéseiket dicséri. A japánok cigarettacsikkeket, papírdarabokat az utcán sem dobnak el. —A tervezőmunkájukból is van mit ellesnünk? — Temészetesen. Bármi, például út, vasút, repülőtér, vagy más megépítése előtt kötelező környezeti hatástanulmányt készíteni. A lakosság mindenben kellően beManapság a figyelemfelhívás, a reklám kedvéért gyakran emelnek ki újságjaink egy-egy nyilatkozatból, interjúból olyan mondatot, amely szokatlan, ritka, felkelti az érdeklődést. így például a következő cím valóban megfelel az említett feltételeknek: „Úgy működik majd a szavazógép, mint a vöcsök.” A játékoskamara vezetője nyilatkozott így az MLSZ egyik közgyűlésén. A szokatlanság abban rejlik, hogy a vöcsökkel kapcsolatosan más, újkeletű szóláshasonlat jut eszünkbe: „Iszik, mint a búvárvöcsök.” De vajon mi köze a szavazógéphez? Miben hasonlítanak? Vagy óriási bakiról van szó? Nem, nem baki. Ugyanis létezik a következő szóláshasonlat: Olyan... (úgy...), mint a vöcsök= kifogástalan(ul), olyan v. úgy, hogy jobb(an) sem kell. Itt a jelentése tehát: nagyon jól működik a szavazógép majd, azaz nem lesz ellenszavazat. A szólás keletkezéséről elmondhatjuk, hogy valójában a hasonló jelentésű „mintapinty” hasonlat helyébe lépett. (Pl.: „Olyan húsz akó borom lett, mint a pinty”.) A csere pedig úgy történt, hogy valaki tréfából, tévedésből vagy mindenáron való újszerűségre törekvésből a szóláshasonlat pinty szavát, amiről csak annyit tudott, hogy valami madárfélét jelent, felcserélte egy olyan madárnévvel — a vöcsökkel —, amelyet szintén tréfás hangulatúnak érzett. Más alkalommal is előfordul egyébként, hogy a szóláshasonlat második fele nem kapcsolódik tartalmilag az elsőhöz, csupán fokozó értelmű. Pl.: Be van rúgva, mint az ágyú. Minya Károly tekinthet, részletre menőkig tájékozódhat. Az emberek precíz informál áfeára, véleményének meghallgatására kiemelt hangsúlyt helyeznek. Alulról építkeznek, és so- kirányúan megalapozott csoportdöntéseket hoznak. A környezet- védelmi beruházásokat végrehajtók adó- illetve kamatkedvezményben részesülnek. — Mindez úgy hangzik, mintha Japánban nem kétlábú, kétkarú, egyfejű emberek élnének. — Olyanok élnek, de más mentalitásúak. Az uzieierv eiuu cu. arukat a járda másik széléig pakolják, de mivel ott nem lop senki, nem vigyáznak rájuk, nem őrködnek mellettük. Abban az országban rengetegen élnek, mégis a nyüzsgés békét, nyugalmat áraszt. A férfiak és a nők, nem beszélve a gyerekekről, ápoltak, nyugodtak, nem lökdösődnek, nem hangoskodnak. — Milyen érzéssel tért haza, s Ön szerint mit kellene tenni ahhoz, hogy a környezeti kultúránk a japánéhoz valamelyest is közelítsen? — Amikor felszálltam a Hajdú expresszre, a kosz láttán majdnem elsírtam magam. Szerintem mindent kicsikorban a gyerekek nevelésénél kell elkezdeni. A belső éntudatuqk úgy alakítandó, formálandó, hogy természetes módon, magától értetődően vigyázzunk embertársunkra, környezetünkre, s ne csak a lakásunkat, hanem jó értelemben az utcát, a teret, a földet, az erdőt, a folyót stb. is érezzük sajátunknak, életünk részének, s ennek megfelelően óvjuk azokat. A döntések, vagyis a vízzel és az energiával való gazdálkodás nagyon átgon- dolandóak. Arra törekedjünk, ha csupán egy-egy apró lépéssel is, de haladjunk az áhított cél, a tisztább, emberibb környezet kialakítása felé. És előrelépni nemcsak pénzzel lehet. Bár jóllehet az is kell, méghozzá sok, de sajnos, vagy szerencsére Magyarországon egy kis odafigyeléssel, egy kicsit nagyobb gondossággal, fokozottabb felelősségérzettel, óvatossággal is szép környezet1 és természetvédelmi eredmények érhetők el. Cselényi György Az eltűnt mozinézök nyomában A SZOCIALIZMUSNAK NEVEZETT társadalmi berendezkedés jellegzetes sajátossága és ránk hagyott öröksége az a tehertétel, amit az eszköz céllá lényegülése jelent. Ez az elvi megállapítás a gyakorlat aprópénzére váltva azt fejezi ki, hogy míg egy polgári demokráciában például a lakás eszközként szolgál, hogy az ember kiteljesíthesse képességeit, addig a legvidámabb barakkban is a döntő többség számára élete végéig törlesztendő adósság forrása, rosszabb esetben elérhetetlen álom. Ez az állapot szükségképp szülte meg azt a filmfajtát, amit lakásfilmnek szokás nevezni. Nálunk ez a forma már a tapsoló korszakban megjelent a Kiss Katalin házasságával, a Csendes otthonnal, és szép címlistát állíthatnánk össze, ha a teljes kínálatot számba vennénk napjainkig. Az 1990-es esztendő utolsó magyar bemutatója is úgy indul, mintha a korábbi lakásfilmek langyos hagyományait akarná folytatni. Xantus János fiatal hősei a Lakás kiáltással-ban agyonmotiváltak: nincs lakásuk, a fiú elvált, a szerelme terhes, lényegében csak az alkoholista szülők hiányoznak, hogy teljes legyen a képlet. Az eltartási szerződés a budai villában élő magányos öregasszonynyal egyenes következménye a fiatalok élethelyzetének. Zofia Rysiówna lengyel színésznő alakítja a tulajdonosnőt, ám hogy miért éppen ő, amikor sok kitűnő hasonló korú magyar színésznő van, aki legalább olyan szinten el tudta volna játszani a szerepet, ez egyike azoknak a rejtélyeknek, amire legfeljebb a rendezőtől kaphatnánk választ, mert a film erről a megoldásról sem győz meg. A SZOBA KIÁLTÁSSAL úgy a harmada tájékán lépést, azaz műfajt vált, s átmegy pszichodrámába. A konfliktushelyzet kiéleződik, bár ez inkább csak a külsőségekben fejeződik ki, mert a cselekvések alulmotiváltak, s a baljós jelekből csak az következtethet az újabb müfajváltásra, aki látta a reklámelőzetest. Ez az előzetes jó filmet ígér, benne ugyanis afilm horrorélemei jelennek meg sűrített formában. Ezek az eszközök uralják el a befejezést, és arról árulkodnak, hogy Xantus szándéka mintha egy Kedvencek temetője-típusú film elkészítése lett volna. Minden olyan szándék méltányolandó, amely a magyar film elvesztett közönségének visszaszerzésére irányul, tehát alapjában nem kárhoztatom a célt. azt viszont igen, hogy a rendező nem meri tisztán vállalni a műfajt. A pszichohorrornak azonban csak akkor évényesül a hatása, ha a sokkoló, a szellemvilágot „hitelesítő" jelenetei aprólékosan pontosak a materiális világ megjelenítésében. Ahogy a reklám mondja: Mi ügyelünk a részletekre! Xantus azonban nem ügyel. Nem esztétikai problémák, amiket itt említek, de hitetlenné sokféleképp válhat az ember. A főhős elkészíti azt a katapult jellegű műremeket, amit a parketta alá rejt. Ki látott olyan ezermestert, aki a kalapács nyelét úgy fogja, majdnem a tövénél, ahogy a szerepet alakító Andrzej Ferenc? A favágójelenet a balta dramaturgiai felvezetésére szolgál, de ha ebben a házban favágásra szükség van, akkor miért kell két vödör parkettahulladékot a kukába önteni? Dramaturgiai okokból természetesen. Ez ad alkalmat ugyanis a rendőrrel való találkozásra. Említhetők lennének további példák, de ezek is elegendő bizonyítékot szolgáltatnak arra, hogy a történet nincs igazán kitalálva. SZOMORÚAN TEKINTEK végig a Stúdió ’90-ben önbizalomtól sugárzóan megszólaló Xantus filmes pályafutásán. Első munkája (Eszkimó asszony fázik) még tartalmazott néhány részletértéket, de a továbbiak (Hülyeség nem akadály, Rock Térítő) eszmeileg zavarosnak, nézhetetlennek bizonyultak. A Szoba kiáltással sem javított a magyar film 1990-es mérlegén. (Apró, bár nem lényegtelen adalék: a bemutató hetében láttam, húszán ültünk a Metro mozi hatalmas nézőterén.) Hogy mekkora szakadék tátong a magyar film és a nézők között (s már nem csak a tömegfilmek látogatóiról van szó), annak okait egyszer elfogultságok nélkül kellene feltárni. Ha egyáltalán érdemes! Mert lesz-e még jövőre magyar film? Hamar Péter • • Összetört betűk A döbbenetből már felocsúdtunk, s talán nem hat ránk olyan szörnyen megrázóan, mintamikor először beszéltek róla. A több évtizedes félelemlepecsételte nyelv oldódott meg Kormos Valéria a Nők Lapjában írt megrázó cikksorozatában. A Szovjetunióba „Malenkij robotra” elhurcoltak nehéz sorsáról olvasva összenéztünk. Ilyen is létezett, nekünk eddig miért nem szóltak róla?! Az írónő most Várhelyi Andrással közösen kötetbe rendezte a visszaemlékezők szavait. Az „Emberrablás orosz módra” című könyv egy csokor búcsúbeszéd, egy mementó. Úgy érzi az olvasó, a legtöbben most mertek igazából elköszönni szeretteiktől. S kibeszélve azt a sok fájdalmat, megnyugodhattak. Az elfojtott feszültség és a keserűség szinte vulkánként tört ki egyszerre az emberekből. A résztvevők, a hozzátartozók felteszik a kérdést: Miért? Donbász szénbányái, a lágerek, az éhezés, a betegségek mind benne sűrűsödnek a visszaemlékezésekben. S milyen furcsa is az élet, hány és hány vers, dal ihletője volt az az elszakítottság, s az, hogy a mesz- sze földön tényleg csak Istenben bízhattak az emberek. A rakama- zi, a vencsellői fiatal fiú vagy lány — de bármely település lakója — nem értette, mi az ő bűne, miért kellett elviselni ezt a gyalázatot, ezt a szenvedést. Kitörölhetetlen maradt az ott töltött idő, aki hazajött, az is testében, lelkében hurcolja nyomait. Vajon elég ok volt a német vezetéknév, a sváb származás, nem hiszem, mert bárki belekerülhetett a „sodrásba”. A begyűjtés, a transzportok, a végeláthatatlan utazás, a bányák rémségei élénken élnek bennük. S akik vissza is jöttek, azokra a „haza” hűtlen szégyellős fogadtatása, a némán rájuk sütött bélyeg, fenyegetések — vártak. A Valahol Oroszországban megjelent cikksorozat után az ország minden részéről megindult a levelek özöne. Összetört kusza HAMAROSAN nálunk is műsorra tűzik a mozik Jean Paul Belmondo népszerű filmjét, melynek címe: Egy elkényeztetett gyermek utazásai. A színes, szinkronizált francia film könnyed kikapcsolódást ígér betűk a legkülönfélébb papíron. Halott, ólomnehéz szavakkal tettek tanúbizonyságot, mindez megtörtént: Európában, Magyar- országon a „felszabadulás másnapján”. A „szabadságot” hozók parancsára, keze alatt, a magyar vezetés jóváhagyásával. Aki életben maradt, tudatni akarta a többiekkel, az egész világgal, Kisújszálástól a Kárpátalján át Kanadáig mindenhonnan, én még élek. Bőven idéz a könyv a levelekből. S ott találhatók a megsárgult tábori fényképek, dokumentumok bizonyságul. Nem feledkeznek meg az írók azokról sem, akik közreműködtek ebben a szörnyűségben. A „policokról” nem mondanak ítéletet, rábízzák az olvasóra a döntést: Tehettek-e mást az akkori történelmi helyzetben? „Nem a szovjet néppel volt nekünk bajunk. Egyszerű, jó embereknek ismertem meg őket. Ha volt a bányamesternél egy pirog, azt megfelezte velem, vagy másik társammal. Nem, őket még egy szóval sem szabad bántani” — írta egyik elhurcolt levelében. Dr. Szűrös Mátyás, az országgyűlés volt elnöke így fogalmazott: „Az elvett életeket, a megrabolt éveket nem adhatjá vissza neki”—de legalább a becsületüket s némi anyagi jóvátételt kapjanak az elhurcoltak. (Ismeretes, azóta a havi 500 forintos nyugdíjkiegészítés. A szerk.) S egyre több emlékmű őrzi a II. világháborúban elesettek nevét, köztük az Oroszországban elhunytakét is. „Regényt lehetne erről írni” — olvasható sok levélben. Ez most íme megszületett. A dokumentumok emléket állítanak és figyelmeztetnek egyben. Nem könnyű olvasmány, de érdemes elolvasni, mert csak így lesz egész „történelmi tisztánlátásunk”. (Kormos Valéria—Várhelyi András: Emberrablás orosz módra, Kelenföld Kiadó, 1990) Dankó Mihály
