Kelet-Magyarország, 1991. január (51. évfolyam, 1-26. szám)
1991-01-05 / 4. szám
1991. január 5. HÉTVÉGI MELLÉKLETE 9 Találkozásom Kodállyal Vigasztalás, hit, meggyőződés sugárzott a szeméből Nem nyíregyházi koncertjeire, a színházi közös éneklésre, budapesti operaházi élményeimre, hangversenyekre gondolok. Még csak nem is az ennél meghittebb találkozásra vele, amikor magam játszottam a zongorán valamelyik darabját. Nem! Míg a Kodály Társaság decemberi nyíregyházi közgyűlésén Tárcái Zoltán tanár úr remek beszámolóját hallgattam a Társaság elmúlt 3 esztendejéről, egészen más találkozás járt az eszemben. 1945 februárját írtuk, éppen hogy előbújtunk Budán az óvóhelynek kinevezett mosókonyhából. Körülöttünk mindenütt romok és hullák. Emberi és állati tetemek. Temetetlen holtak. Munkánk végeztével, mielőtt hazaindultunk volna, az épen maradt emeletes ház falára ragasztott plakátot olvasgattuk a húgommal. Valami újjáépítésre lelkesítő felhívás volt. Főképpen az aláírást vizsgálva hökkentünk meg. Tudod te, hogy ki ez a Rákosi Mátyás? —- kérdeztem a húgom. Teljesen tanácstalan voltam, akárcsak ő. Soha életemben ezzel a névvel nem találkoztam, bár — legalábbis névről — korszakunk minden kiemelkedő politikus egyéniségét ismertük, s nem csupán a kormánypártiakat. Ekkor egy idős bácsi, nagy szakállal, vállát verdeső őszes hajzattal, körgallérba burkolózva szólalt meg: „Persze, hogy nem ismerik, hiszen maguk még nagyon-nagyon fiatalok. Honnan is ismernék ezt a nevet. De — sajnos — most minden bizonnyal alkalmuk lesz megtudni, ki is ez a Rákosi Mátyás.” Ott, a Németvölgyi u. egyik házának tövében kaptam az első leckét Rákosi Mátyás életéről és tevékenységéről. Az ifjúság optimizmusával úgy vélekedtünk a húgommal, felőlünk ugyan lehet ez a Rákosi akárki, annál rosz- szabb, amit az utolsó hónapokban átéltünk, semmi nem lehet. Élünk, épek vagyunk, s majd munkával megszerezzük mindazt, amit a háborús események elpusztítottak. Az élet szép, és élni jó. Soha azt a tekintetet el nem feledem. Megértés és fájdalom, aggodalom csillogott benne. S míg mi váltig erősítettük, semmi baj nem lehet már, ő azt mondta nagyon szomorúan: „Kislányok, még csak most következnek az igazi megpróbáltatások!” Az azóta eltelt évtizedekben nem volt nap, hogy Kodály szavai — mert Kodály volt beszélgetőtársunk — eszembe ne jutottak volna. Az ő hangja visszhangzott bennem, amikor édesanyámat hajnalban a rendőrségre kísértem, hogy 4 hónapos rendőrségi fogdában letöltendő büntetésének letöltésére jelentkezzék. 1950-et írtunk akkor. Kodály tekintetét éreztem újból magamon, amikor Jóska nagybátyám hosszú-hosszú hónapok után végre kikerült az ávósok pécsi pincéjéből a napfényre. 1953-ban a kitelepítési határozat ellen küzdve. És 1957. június 17-től 8 hónapon át, míg kéthetenként húgomat látogattam Kistarcsán majd Tökölön, Kodály jóslata járt eszemben. Meg valahányszor — sokszor — 1948-tól kezdve a klerikális és egyéb reakció vádjával kellett szembenéznem négyszemközt, meg testület előtt. Míg Tárcái Zoli Kodály szavait idézte, én erre a beszélgetésre gondoltam szüntelen. De aztán felcsendültek a zeneteremben a Kodály-dallamok. Gyermekek és fiatalok énekeltek. Gregorián himnuszt és népi fogantatásé betlehei nes éneket. És a kórusokból majd fél évszázad távolából Kodály szavait véltem kihallani: „Kislányok, még csak most kezdődnek az igazi megpróbáltatások. De ne csüggedjenek! Az igazság és szeretet mindig legyőzi a gonoszságot, a gyűlöletet!” Vigasztalás, hit és meggyőződés sugárzott szeméből, vigasztalás és diadalmas hit sugárzik a zenéjéből. A karácsony a szeretet ünnepe, az emberiség legszentebb reményeinek a beteljesülése. Az a karácsony, a közelgő, kell hogy közelebb hozza a magyarság legszentebb reményeinek a való- raválását, békévé oldva az ellentéteket, nemzeti egységet teremtve. Ezt üzeni Kodály zenéje, s hogy kemény, nehéz az élet, de mégis, élni szép, élni jó, ha „... megmarad a hit, a remény és a szeretet, ez a három, de közülük a legnagyobb, a szeretet.” (Pál apostol) Szitha Mária szárítóból volna mit jelentenie egy detektív- nek, épp kezdetben, amikor társam még gyanútlan volt. Akkoriban ugyanis azt tartottam: szeretkezz minden nővel, akivel találkozol. Ha később öt százalékát megkapod a kintlévőségednek, már nem rossz beruházás. Azt hittem, az a baj az életben, hogy olyan sok szép nő van, és olyan kevés idő. Hol voltam én még a szeretkezés tao-jától, egyáltalán a tao- tól! Olvastam, de nem tudtam. Kicsit úgy voltam vele, mint Szent Ágoston: „Adj Uram szűziességet, de ne még”. A házasság harci művészetekhez való hasonlóságát sem láttam meg, a kínaiak táj tyi csuán-nak, a japánok dzsudónak nevezik a hajlékonyság művészetét, mi meg úgy mondjuk, hogy „Igen, szívem.” Még a „szívem” kifejezést is utáltam, bár azt tudni véltem: a mézesheteknek akkor van vége, mikor a férje hazatelefonál, hogy később jön, de nem hallja más, mint egy cédula, melyet a feleség az asztalon hagyott. Az sem zavart, hogy a feleségem velem együtt öregedett (kezdetben még fiatalodott is), pedig Agatha Christie már megírta, hogy egy régész a legjobb férjanyag. Minél öregebb lesz a nő, annál jobban érdeklődik iránta. Miként az sem igaz, hogy az unokák miatt érzi öregnek magát egy férfi Egyszerűen attól a tudattól lesz öreg, hogy egy nagymama a felesége. Esetünkben erről szó sem volt. Én egyszerűen nem tudom elképzelni az életet szerelem nélkül. (Miként képzelet nélküli iordalom sincsen. A non-fiction is fikció.) Az emberek szerelembe esnek, de sajnos nem egyszerre másznak ki belőle, mondá a költő. És ez a bajok forrása. A szerelemtől félni pedig annyi, mint az élettől félni; s aki az élettől fél, az valójában már meg is halt. Kell, hogy legyen szerelem, különben miért lenne ez a sok válás meg különélés? E gy szerencsém volt: nem lettem mindjárt hajléktalan, mint a legtöbb férj: nem kellett pályaudvarokon, bokor alatt, csónakházban, barátoknál, régi és új szeretőknél, vagy albérletben laknom. Várt reámegy garzon, amely éppoly üres volt, mint én. (Megdolgoztam érte.) Ha itt levegő van, büdös is van — ez az ország, de talán egész Közép- Európa legszennyezettebb helye. Itt kell megtisztulnom. A fiam ugyan azt mondja a telefonba, hogy a papa már nem lakik itt; attól ő még tudja, hogy a papa csak egy megszállott, aki azért hétvégéken hazajön főzni. „A házasság egész tűrhető, ha külön él az ember a feleségétől” — mondotta Rod F. Hole, akit másfél órája eszeltem ki. Temesi Ferenc Betekintés a boszorkánykonyhába SZOMSZÉDOLÁS Nemcsak Károly és Zenthe Ferenc Sunyovszky Szilvia és Frajt Edit Csupaszok és kiszolgáltatottak ezek a házak, védtelenek. Bátran jár köztük a szél. Tövüknél a kövecses talajjal küszködve, bátortalanul nö a fú is, s csenevész a fa, a bokor. Ha lenne mit, innen mesz- szire lehetne látni. Itt semminek sincs múltja, jelen van csupán, cementhiányos, porló járdaszegély, szürke vakolat. Reggelente elviszik, estére pedig visszahordják ide a kapaszkodóktól erős hangú buszok az itt élőket. Gyorsan túnnek el, ha megérkeztek a kapuk mögé. Dolgozni, élni, tanulni, szórakozni, örömre, vidámságra lelni közösen csak másutt lehet. Itt az egymás mellett, az egymás fölé szu- szakolt betonkalitkákban — ha a szomszéd is alszik — csak aludni lehet. Lakótelep. Olyan mint a többi. Csak ez mégis más. Egészen más, mert itt laknak a Szomszédok: az aranyos Lenke néni, a jobb és rosszabb napokat egyaránt látott Böhm bácsi, Mágelheim doktor úrék és Vágásiék. A legszélső ház első emeleti lakásai az övék (de itt kapott helyet Gábor Gábor kozmetikai szalonja is, Mágelheim Julcsi szobája olyan, mint a többi hasonló korúé. A falakon a posztereken rockerek, a polcokon könyvek és csecsebecsék, a fiókokban tanszerek. A hallban ott áll a telefon. Frajt Edit színművész — Nemcsak szeretem ezt a szerepet, de hálás is vagyok a szerepnek, mert pici baba mellett rendszeresen dolgozhatok. Biztosan mondták már, hogy a szülés előtt egészen az utolsó pillanatig szinte a felvevőgép előtt álltam. Szándék szerint előre vettük volna a jelenetet az éppen aktuális adásban, és elmentünk a nőgyógyászatra, s imitáltunk egy olyan jelenetet, ami a szülés előtti pillanatokról szól. Valószínűleg ennek a pszichés hatása is hozzájárult ahhoz, hogy másnap szültem, az előre jelzettnél majd két héttel korábban. Egyáltalán ez a szerep nem olyan mint egy színpadi. Amikor elkezdtük, senki sem tudta, hogy meddig húzódik a soro- \ figuráról, nem ismerem a tanárnő sorsát, mert az élet írja a történetet. Mindjg örömmel dolgozom Horváth Ádámmal, mert rábízhatom magam. A sorozatban sok a szeretetreméltó figura, és remélem, hogy a tanárnő is köztük van. Én a magánéletemben nem vagyok ilyen tanító néni, bár nagyon szeretem a gyerekeket, és mindig összegyűjtöm őket magam köré. De van egy elképzelésem erről a figuráról, a megjelenéséről: legyen ez egy elegáns tanárnő. Nem vitatom, hogy a tanárok fizetése nem enged meg különösebb eleganciát, de igyekezzenek. Úgy képzelem el, hogy egy tanárnő mindig is példakép a gyerek számára, akire fel kell tekinteni. Van egy tizenhat éves lányom, Bea, szerencsére jól tanul, nincsenek iskolaváltoztatási gondjai, de megértem, hogy a gyerekeknek ilyen problémájuk isjehet. Ábel Anita — Hároméves koromban forgattam először. Nem jelent különösebbet, hogy ebben a sorozatban forgathatok. Már olyan, mintha iskolába mennék. Az osztálytársaim is elfogadnak így. Különben sem én vagyok az egyetlen híresség az iskolában, mert odajár Szandi is. Nem vagyunk egymás számára konkurencia, mert ő egészen más műfajt csinál, mint én. Hogy mi a különbség Ábel Anita és Mágelheim Julcsi között? Hát az, hogy Julcsi sokkal gyerekesebb, mint én. Én gyerekkorom óta mindig felnőttek között vagyok, a barátaim is mind komolyabbak, ezért vagyok kicsit más, mint a többiek. A tévé egyik legnépszerűbb műsora. Mi a titka? Hát az, hogy rokonszenvesek a szereplők, a történet pedig meseszerű. Az emberek olyanok benne, amilyeneknek valójában szeretnénk őket. Jó lenne, ha ilyen Lenke néni lenne a közértben, a mentőben ilyen lelkiismeretes orvos, a lakóközösség pedig egymásért szuszogna, és jólneveltek lennének a tizenhat zat, és egyáltalán nagyon keveset tudtam a figuráról. Előre csak annyit mondtak, hogy van egy orvos férjem, egy kamaszodó kislányom, kozmetikus vagyok, aki számára fontos a munkája, nemcsak a családja, és hogy most költöztünk albérletezés után az .első önálló lakásba. Még „anyám” is később kapcsolódott a történetbe. Itt kevés a kapaszkodó a színész számára, mert hiszen hétköznapi történéseket és hétköznapi mondatokat kell hétköznapi környezetben hitelesíteni. Azt kell nekem kitalálni, hogy ha délelőtt hátszódik a jelenet, vagy vacsorakészítés közben a konyhában, akkor milyen legyek. Ideges? fárasztó? beletörődő?... Nagyon jó közösség van körülöttem, remek partnerek. Segít a sminkes, a fodrász, hogy az a Mágelheimné legyek, aki számára nemcsak a család a fontos, de a hivatása is, s aki vállalkozni kényszerül kicsit több pénzért...így... Sunyovszky Szilvia — Számomra ez a szerep egy a sok közül. A különbség csak any- nyi, hogy nincs átfogó képem a évesek, mint Anita. Az Etus az Etus, szókimondó, de lelke búbos kemence, hozzá lehet bújni melegedni. Történet is, valósághoz tapadó, és mese is, szürkeségből kiemelő, elvarázsoló. Még a panelházakra is melegebb tekintettel nézünk, ha falai között élhet1 nek ilyen aranyos, szeretetreméltó emberek, valamennyiünk szomszédai. Horváth Ádám rendező — Harminchárom év van mögöttem a televízióban, és több mint kétszáz műsor, köztük olyan sorozat is, mint a Zenélő órák ötven adása. A Szomszédok egy műsor a sok közül, de nemcsak az, hiszem, hogy tévés publicisztika. Rengeteg információt gyűjtünk össze, és igyekszünk beledolgozni egy-egy adásba, szeretnénk, ha átélnék az emberek a körülöttük levőt, és azt is — ami lehetne. Olyan érdes, annyira morgós a világ, kell a több szeretet, a megértés. Legnagyobb hiány az érző és szerető emberekből van, és ezért szeretném .őket megmutatni. Különböző generációk élnek egymás mellett, kell ho^y ismerjék és értsék egymást. Úgy írjuk a történeteket, hogy ez egy tévés publicisztika, ha úgy tetszik, ebben a formában új műfaj, amit én büszkén és boldogan vállalok. — Nemcsak ezt a műsort készítem, enyém az Éjféli mise, s majd forgatom Liszt Krisztusát és Seregi balettjét, Rómeó és Júliát, ez utóbbit januárban. Hogy mi lesz még, azt nem tudom, de a Szomszédok marad biztosan. „...ti mind, mind, Testvéreim, milliók, elhullott magvai egyazon kalásznak, Élők és élni fogók, és mind mind halni fogók, szeressétek egymást!" — írja a szelíd pátoszú Sárközi György a Szeretet himnuszában. Szükségünk van a szeretetre mert fázunk, mert nyomasztanak lelkűnkben is a betonfalak, de álmodunk. S azt álmodjuk, hogy mégsem olyan borzasztó a világ, ha vannak Szomszédaink! J. Á. Kiss Benedek OTTHON Lányom kinyitotta az ablakomat, hogy szívjak friss levegőt, minthogy az ott terem. Trabantok göthölnek bár a ház előtt, ám cigarettafüst, az ne legyen. Fiam meg sakkozik velem, s idő-előnyt ad rendszeresen, különben sosem győzném már le az ifjú erőt. I (Csak feleségem pöröl egyre velem, miért emelgetem ; akár a gőz '■ a konyhában a fazékfedőt.) ] (De lányom kinyitotta most j ablakomat, j s a füstön, gépzajon át ! hallottam egy estvéllő madarat, az-kinek füttye a szívembe nőtt!) \ ____________________________________ PETKES JÓZSEF: CSEND (akvarell)
