Kelet-Magyarország, 1991. január (51. évfolyam, 1-26. szám)
1991-01-05 / 4. szám
8 Nem túl ünnepi töprengések ISTEN BIZONY, NEM EZÉRT CSINÁLTUK. Nem azért, mert ők annyit biztattak, noszogattak. (Ámbár, ez a vád fölmerült és fplmerül.) Nem. Azért váltottunk irányt, mert a régi végleg járhatatlannak bizonyult. Azért váltottunk rendszert, mert a réginek sem a rendje, sem a szervezete nem bizonyult életképesnek. Mindazonáltal: azt a sok biztatást nem lehet letagadni. Emlegették „a gonoszság birodalmát”: Tartottak megemlékezéseket a rab keleti nemzetek ilyen és olyan emléknapjain. És ajánlották a megváltó kapitalizmust — no persze, a szociális piacgazdasággal enyhített formájában —, mint egyedül üdvözítőt. egyedüli gyógyírt. Ha azonban mi megcsináltuk ugyan a fordulatot, ám de nem azért csináltuk: nem az ő bíztatásukra, hanem a magunk jól felfogott érdekében — akkor most mit reklamálunk? Akkor miért fáj, hogy a Nyugat nagy ígéreteiből, amelyek nemcsak korábban hangzottak el, hanem máig sincsen se végük, se hosszuk — kézzelfoghatóan alig valósult meg valami? Most, 1990—1991 fordulójához érve — amely egyben évtizedváltás is —, érdemes futó számvetést csinálni, abból kiindulva, amit föntebb leírtam. Számvetést, azután, hogy mi sorsfordító lépéseket tettünk, és ebben hajtott bennünket nem csupán a kétségbeesés annak ismeretében, ahonnan jövünk, hanem bizonyos remény is, arról, ahová törekszünk. Igaz, pár hónap előtt Habsburg Ottó például új Marshall-tervet és adósságelengedést emlegetett. Mint ő javasol. Csakhogy ő olyan politikai tanácsadó, aki eléggé távol van az igazi politikacsinálás belső műhelyeitől, a kormányok felelősségétől—és főként: a kasszakulcstól. A Vaslady viszont — amikor még alig sejthette volna bárki eddig oly tartós hatalma végét —, akár Budapestre is újra eljött, hogy keményen kinyilatkozhassa volt: nem Marshall-terv kell ide, hanem önerő, meg legföljebb nyugati működőtöké. Ám talán éppen ugyanaznap a Budapesten éppen csak átutazó közgazdász próféta, a Nobel- díjas Milton Friedmann figyelmeztetett: a működőtőke nem jótékonykodni jön, hajön, hanem kizárólag bőséges profitért. Van erre itt, most igazán reménye? — kérdezzük mi sötéten. A MÉG HATALMA TELJÉN NYILATKOZÓ Vaslady ígérte volt, hogy Anglia támogatja majd Magyarország teljesjogú tagságát az Európai Közös Piacban. Amire legalább három kérdés fölmerül: 1. Ha a Közös Piac valóban kiteljesednék, egészen a közös valutáig, és más, szinte utópikus vívmányokig, akkor hazánk, és bármelyik volt keleti ország (a volt NDK-t kivéve) alkalmas lehet-e akár a századfordulóra is a teljesjogú tagságra? 2. Vagy a Vaslady arra gondolt, hogy miután Anglia — illetve: ő maga! — amúgy is elég kedvetlenül „támogatta” a teljesebb integrációt, akkor e félig elszabadult Közös Piacban elfér majd: egy király, egy cigány? 3. És arra gondolt-e, hpgy ő hol lesz, amikor majd a maga ígéreteit be kellene váltani? Úgy számolt, hogy ő még akkor is a Downing Street 10. lakója lesz, amikor majd péidául Magyarország teljesjogú tagsága aktuális lehet — no, nem aktuális tény, hanem legföljebb aktuális javaslat? Érdemes ehhez hozzáfűzni a nagy Margaret lemondása utáni helyzetet. Amennyire az ma látható, hivatali utóda sokkal kedvezőbben ítéli meg a Közös Piacot, s abban Anglia helyét. Ám ez éppen azt sugallja, hogy a hamarosan integrált Piac kevésbé lesz fogadóképes, ha olyanok ké- redzkednének be falai közé, mint mi, volt „keleti” államok. Nem fog elzárkózni bizonyos együttműködéstől, annál kevésbé, mert egy teljesen gazdasági zűrzavarba hullott Euróba nem érdeke. De el fog zárkózni az összeolvadástól, mert attól tarthat — és nem ok nélkül —, hogy „mi” jobban lehúznánk „őt”, mint „ő” fölemelhetne „minket”... Szó, szó, szó... A magyar újságolvasó régóta kapkodja a fejét. Innen ennyi, onnan amannyi dollár és más kemény pénz ígértetik: százmilliók, sőt milliárdok. Sokan azután a magyar bankárokat kárhoztatják, akiknek kezelniök, továbbítaniok kell, kellene a dollártömegeket. Ők azonban ráülnek, fukarul őrzik, vagy a jóisten tudja, hogy mit csinálnak vele. Bankárkörök viszont azt hírelik, hogy azok a „támogatások”, amelyek látszólag igen kedvezményesek, és külföldi kormányok nagylelkű garanciáját élvezik — valójában annyira körül vannak bástyázva ravasz feltételekkel, hogy ezeknek hazai vállalat vagy vállalkozó alig tudhat megfelelni. Vagy ha tudna, akkor már olyan jól áll, hogy a kölcsön már nem is igen kellhet neki. Ez a segítségcsapda az oka, úgymond, hogy annyi a kihasználatlan, a meghirdetett, ámde igénybe nem vett hitelígéret. ÉS AMÍG PUSMOGTUNK ÉS TÖPRENGTÜNK, hogy ez reális-e, ez így igaz-e — megjött a „felmentő sereg”. Mármint: a Kuvaitot megszálló iraki ármádia. Amely — nem tudni még, mennyi időre — alaposan fölforgatta brutális akciójának kihatásai révén a nemzetközi pénzpiacot is. így hát jelenleg Magyarország (is) még jobban rászorulna sokféle nemzetközi segítségre, hiszen az Öböl-válság súlyos károsultja maga is. Viszont potenciális megsegítői a maguk pénzét megint máshová kell, hogy fordítsák, és még óvatosabbak a kihelyezéseikkel. Külön fejezet történetünkben, amelyet most, 1990—1991 fordulója táján vázolunk, az IMF és a Világbank. Az ő kívánalmaiknak, szigorú előírásaiknak van logikája. Ám ez igen merev és igen vitatott logika. Vannak, akik szerint az ő segítségük olyan, mintha a folyóban fuldoklónak kötél helyett szögesdrótot dobnak utána. Azt elkapva is ki lehet ugyan kapaszkodni az örvényből, csak éppen össze-vissza tépi a kezet és a kart, hogy netán mire kiérünk a partra, el is vérezhetünk. JÁRNI PERSZE JÓ A VILÁGOT. És kell is. Föltárva gazdasági gondjainkat. Konzultálva a lehetséges kiútról, és annak nemzetközi pénzügyi feltételeiről. Ám az arányok 1990-ben nem voltak megnyugtatóak. És nem csupán az utazások irányának, sorrendjének némi egyoldalúságai miatt. A sok utazgatás és tárgyalgatás, a külföldi fogadtatások hízelgő külsőségei közepette az itthoni döntések hol késtek, hol hibásak voltak — mert merőben hamis előfeltételezések szülöttei. Például arról, hogy gazdaságunk mely szektoraiban kik lehetnek a nekünk szükséges — mert: a leghasznosabb, a leghatékonyabban működtető! — tulajdonosok. Például arról, hogy mekkora benzináremelést bír el az ország, és milyen előkészítés után. És például arról, hogy mi az, amit a külföldtől várhatunk, és mi az, amit csakis magunktól. A sokféle leértékelés közepette, amelyet észlelünk, illetve fontolgatunk— forintleértékelés; egész termelőalapunk reális értékre állítása (amely azonban kedvezőbb is lehet, mint olykor véljük); fizikai és szellemi munkavégző képességünk értékelése stb. —, ajánlatos lenne a sok-sok külföldi ígéret konverziója, akár illúzióvesztések árán. Átváltása akkora értékűre, amely realizálható. Ez pedig, fölmérve a szótól a tettekig vivő utat: alapos leértékelést jelent. Ennek tudatában vágjunk neki 1991-nek. L I. || KeletMagyarország HÉTVÉGI MELLÉKLETE 1991/január 5. ermekálmok, ermekvágyak Irigykedéssel vegyes nosztalgiával sétálhat végig a látogató a Magyar Nemzeti Múzeum új életmódtörténeti kiállításán, amely február végéig tekinthető meg. Nosztalgiával, mert az 1880-as évektől az e század 20-as éveiig tartó időszak képzeletünkben igencsak megszépül, különösen, ha a gyerekszobák, gyerekjátékok és öltözékek idézik fel. (Háborúról, forradalomról, válságról természetesen szó se essék!) Irigykedéssel pedig azért, mert mi mást tehetne egy mai középosztálybeli szülő, ha elolvassa a katalógusban, hogy a gyerekek általában tisztességes, két-három szobás, a nagypolgári életvitel mellett pedig hat-nyolc szobás otthonokban nőttek fel. Az édesanyák nem dolgoztak, a családra fordították figyelmüket. S ahol a háztartás megkívánta, a személyzet mellett a gyerekre dada, majd később idegenajkú gyereknevelő vigyázott, hogy a társadalmi élet eseményeivel elfoglalt anya és háziasszony mentesüljön a háztartás és a gyereknevelés fáradalmaitól. Egy réteg, a monarchia idején kialakult középosztály életének egy szeglete, a gyerek környezete, neveltetésének jellegzetes kelléke áll a kiállítás középpontjában. Ez a középosztály erősen tagolt — idézzük ismét a katalógust —, magában foglalja az elszegényedett és polgári életmódot folytató középnemességet éppúgy, mint a parasztból lett értelmiséget, a jómódú iparos- és kereskedőréteget, a burzsoázia alsóbb rétegét. Megelevenedik a családi otthon, a gyerekszoba minden kellékével, apró bútorokkal, bölcsővel, babákkal, társasjátékokkal, könyvekkel, ólomkatonákkal, kirakókockákkal, optikai játékokkal, papírszínházzal. Itt vannak a csipkés-fodros kislányöltözékek, a nagygalléros matrózruhák, szalmakalapok, a bársony fiúöltönyök. Berendeztek mindenféle csodás játékkal, könyvvel egy korabeli játékboltot. Meglátogathatunk egy régi iskolát. És működik egy ódon fényképészműterem, amelyben a mai gyerekek századfordulós ruhákat ölthetnek magukra, és úgy fényképezkedhetnek szüleik örömére. Miközben sok-sok hajdani gyerekfotót is felsorakoztatnak a vitrinek. Karácsony van a múzeumi gyerekszobában és a családi ebédlőben. Mennyezetig érő karácsonyfával, dióval, mogyoróval, almával, s a fa alá rakott ünnepi ajándékokkal. Szavak a Szepesi Attila: ARS AMATORIA (részlet) Ahogy macskák a háztetőn holdfény alatt, vagy fűszál hegyén üzekedő pettyes bogarak. Ahogy a lomb kárpitja közt párjára száll s futó szerelmet vált vele a vadmadár. Vagy ahogy göndör pázsiton a vadlovak, társukba-meredt csődörök parázslanak. S a régmúlt forró tengerek hullámai mélyén a zúgó vadvizek kék halai. S az üzekedni-buzduló ősállatok, a bőszülten összecsapó sárkánygyíkok. Ahogy mordulnak, kábultan nyüszítenek és egymásban lobbantanak tűzzel tüzet. Mámoruk szárnyas és patás vad muzsika — együtt vagyunk a teremtés ősritmusa. „Az embernek mindig szerelmesnek kéne lennie. Ez okból nem lenne szabad megnősülnie soha.” Oscar Wilde „Sose csapd be az ajtót; visz- szacsaphat, ha egyszer még vissza akarsz menni.” Rod F. Hole V an abban valami jelképes, hogy azon a napon támadt mehetné- kem tizenötévi együtt- lét után, amikor barátom lakodalmát ülte, pontosabban MÁSNAP, útban hazafelé. Nem tudtam én, hogy a házasság az a regény, ahol a hős az első fejezetben elbukik, de azzal tisztában voltam, hogy valami olyan folyamat, melynek során a fűszeres megkaparintja a virágárus jövedelmének bizonyos részét. Nem tudtam én semmit, még azt se, hogy a feleségem egy hónappal ezelőtt már felkeresett volt egy ügyvédnőt. Egy férfi lehet hülye anélkül, hogy tudna róla, kivéve, ha nős. Magam okoztam a vesztem: azzal, hogy egyenesen játszottam. Nekem nem volt titkos bankszámlám, titkos szeretőm soha. A csak-egy-éjszakára-szóló szerelemeket bevallani is hallatlan ostobaság. De én még ennél is nagyobbat vétettem: nem volt senkim, de megjósoltam, hogy lesz. Mint igaz keresztény, már akkor kínozni kezdtem a társamat, amikor még nem is volt miért. Az első hét év után törvényszerűen bekövetkező válságot átvészeltük, és most jutottunk el arra a pontra, melyet a derék polgárok így neveznek: „a házastársak kezdeti, mély érzelmeit egy idő után törvényszerűen a kölcsönös szeretet és tisztelet érzése váltja fel”: Na, ebből a hazugságból nem kértem én tovább. A feleségem akkor odavetett egy fél mondatot a kocsiban. Normális esetben üvöltözni, csapkodni kezdtem volna, mert olyan pontot érintett a szívemben, amelyet senki anyaszülte nem érinthet büntetlenül. Ha igazán szeretünk, gyenge pontjainkat is fölfedjük, melyeket a másik épp azért hagy békén, mert szeret. Hatalmas hideg kéz markolta meg a mellkasomat, szólni se tudtam, nemhogy kiáltani. Kiabálni különben sem ajánlatos valakivel, aki az autópályán épp a volán mögött ül. A házasságunk volánjánál is ő ült, de ez akkor nem jutott eszembe. Most véged van, mondtam kiszáradt torokkal, halkan. Mint amikor valaki egy vegyi reakció végeredményét közli. Még tankolni akart, de nem engedtem. Hazamegyünk, és én elmegyek, mondtam. A fiúnk a hátsó ülésen hallgatott. Titokban mindig azt reméltem, hogy nem ilyen sablonosán történik majd: a férj éjfélhez közel, remegő kézzel sporttáskába gyömöszöl néhány ruhadarabot, használati eszközt. Azért nem hittem benne, mert már annyi haverommal megesett. Miért pont velem tenne a sors kivételt?! Hisz egyszer tett már! Ez föl sem merült bennem. Maradhattam volna persze, csak akkor megszűnők létezni. Később, a — hiábavaló — béküfési szakaszban a feleségem először kereken tagadta, hogy bármit is mondott volna; aztán azt mondta, hogy nem úgy gondolta, végül bocsánatot is kért. Tudod, hogy erre nincs bocsánat, mondtam. Ez nagyobb bűn, mint amikor én ostoba azt mondtam a szülőszobán, hogy ez nem is az én fiam, mert nem szemüvegesen és bajusszal jött a világra. Helyben vagyunk: a gyereknél, akivel zsarolni lehet, aki így mind a két szülőjét zsarolni tudja, akitől nem egyszer, de minden alkalommal szívszakasztóan elkeli válni. Válni éppen ő miatta nem akartam, kivéve azt az esetet, ha egy idegen hapsi kerül a képbe. Az eszembe se villant, hogy a házasság az egyedüli oka a válásoknak. Házasság: érzelmek szemétkosara, te! Velem ellentétben, a feleségem sohasem volt féltékeny. Hajlamos voltam hinni neki. Ha egy nő felbérel egy magándetektívet, hogy kövesse a férjét, a puszta kíváncsiság hajtja. Szeretné megtudni, mit találhat érdekesnek ebben a figurában egy másik nő. Pedig lett Gy Mai gyerekek régi ruhákban a fényképész-műteremben Részlet a kiállításból
