Kelet-Magyarország, 1991. január (51. évfolyam, 1-26. szám)
1991-01-24 / 20. szám
1991. január 24. Kelet-Magyarország 3 „VÉGKIELÉGÍTÉS" A TÁVOZÓ VEZETŐKNEK Elbocsátó üzenet — forintban Nagy a tülekedés mostanában a bársonyszékek környékén. Az új rend új törvényei kötelezővé tették, hogy a magasabb vezetői posztok betöltői mérette- senek meg. S ha az eddigiek könnyűnek találtatnak? Hogy nem csak egy istenhozáddal kelnek útra, abban bizonyosak lehetünk. Annak jártam utána: mennyire taksálják ma a „lelépési díjat”, a „végkielégítést”. Különösen azok a kósza hírek hajtottak, amelyek azt susogták, hogy akkor is megilleti hat hónapi átlag- keresete például a távozó tanácselnököt, ha már másnap munkába lép! Dr. Mezősi Pál, a megyei közgyűlési hivatal személyzeti osztályának vezetője jogszabályokat, statisztikákat rejtő paksamé- tával, s a félreértéseket, félrehal- lásokat tisztázó történettel fogad. — Azok, akik 1985-ben a közigazgatásban vezető posztra választással kerültek — értem ezalatt a tanácselnököket, a függetlenített helyetteseket — tisztában voltak azzal, ha öt év után nem választják újra őket, egyhavi személyi alapbérüket kapják csak meg. Se többet, se kevesebbet! Törvényes úton ennyi illeti meg őket. — Akkor a „hathónapos" szóbeszédek honnan erednek? — Időközben megjelent a polgármesterekről szóló törvény, amelyben már az áll, hogy ha a most megválasztott polgármesterek mandátuma lejár, akkor majd hat hónapi alapbérüket vehetik kézhez. — Nem sok az egy kicsit? — Lehet, hogy maga ezt sokallja, de a korábbi, majdnem húsz évet megélt jogszabály ilyetén megváltoztatása a köz- igazgatásban választott funkciót ellátóknak bizonyos nyugalmat ad, hiszen nem kell egzisztenciális gondokkal küszködniük a négy év elteltével! — Kétkedve fogadom az utóbbi kijelentését! Úgy hiszem, aki egyszer bekerült a „hatalomba", az hamarabb talál magának új munkahelyet, mint bárki más! — A harminchárom „leváltott” tanácselnök példája nem ezt mutatja. Közülük csak nyolcán kaptak munkát, tizenöten munkanélküli segélyen vannak. ketten betegállományban, hatan a nyugdíjat választották. — Hat hónap és az erre járó fizetés akkor is jár. ha valakit mondjuk idő előtt leváltanak? — Nem. Csak ha kitöltötte a teljes időt, a négy évet. A volt vb-titkárok helyzete azonban más. Őket nem választják, választották, pályázat benyújtása után kinevezést kaptak, határozatlan időre. Ha a munkaviszonyuk megszűnik, a letöltött idővel részarányosán három—hat hónapig felmondási időt kapnak. A jegyzőkről, a köztisztségviselőkről szóló törvény fog rendelkezni. — És a volt megyei tanácselnökökről? — Mivel ők magas állami hivatalt töltöttek be, a rájuk vonatkozó rendelkezések hat hónapot szabnak meg. — A vállalatok vezetőire is ez érvényes? — Rájuk a kollektív szerződés vonatkozik, s abban akár az is szerepelhet, hogy egyéves átlagbér illeti meg távozáskor végkielégítésként. (tapolcai) A ligha cáfolható az a vélekedés, hogy nagyon sokan e hazában az illúziók és a reménytelenség állapotában éljük meg a mindennapokat. A két végletnek számos követője van, bár — s ez a végletek sajátossága — kevés az összefüggésük a valósággal, a realitással. Az első csoportbelieket túlzás nélkül nevezhetjük álmodozóknak, s nem is mindig rossz értelemben, hiszen nagyon sokan voltak és vannak, akik a rendszerváltástól gyors és gyökeres változásokat reméltek, szeretnének, s ez a reményük az elmúlt évtizedek csalódásai nyomán keletkezett. Magyarán szólva: rendezni kell végre súlyos mulasztásokat, tisztázni egykori szerepeket, s bizalmat adni azoknak, akiktől egy más világot remélhetünk. A másik táborba tartozók viszont az első csalódásuk után reményt vesztettekké válnak, s azt sem veszik észre, ami már a demokrácia szerény eredménye. Elkeseredettségük jórészt érthető, hiszen ae elmúlt hónapokban, melyeket a rendszerváltás küzdelmes időszakának tekinthettünk, bizony-bizony nagyon sok kellemetlen törvény, határozat született, amely nehezíti az egyes ember, a családok egzisztenciális helyzetét. Ilyenkor az ember nehezen tud felülemelkedni és elvonatkoztatni, mert enni kell, lakni kell, s ha minderre nem futja, akkor könnyen szélsőséges álláspontra helyezkedik. Mindennek számos mélyebb összefüggése van, amelyeknek a lényege: békés forradalmunkat szélsőségek, túlzó vélemények nélkül lehetséges megvívni, ellenkező esetben a legjobb szándék is odaveszhet. Megfigyelhető viszont ennek az állapotnak egy olyan kísérőtünete is, amely egyre Szóütközet nagyobb veszélyeket rejt magában. Forrása e tünetnek, hogy bontakozó demokráciánk természetes velejárója a vélemények ösz- szecsapása, a szóütközet, amely most már nem a folyosók zegzugában, hanem a sajtó vagy más nyilvánosság előtt zajlik. Nem baj az, hogy olykor érdesek a szavak, hogy sok ember kiönti a szívét, hiszen langyos vélekedéssel nem jutunk ötről a hatra. A baj az, hogy ezekben a szópárbajokban mindinkább a féktelen indulat jut érvényre, s felemás hasonlattal élve: olykor nem figyeljük, hogy az eldobott „szókövek” kiket találnak, terítenek le. Félreértés ne essék: nem kell itt a Parlament igen gyakran idegborzoló és parttalan összecsapásaira célozni (utóbb már kiabálássá is erősödött a hang), megtaláljuk a mértéktelenséget szűkebb környezetünkben is. Egy példa: köztudott, milyen heves harcok dúlnak az iskolaigazgatói választások körül, s az is, hogy hány meg hány mendemondán alapuló vád röpköd a levegőben, ami nem bírja ki a hitelesítés próbáját. (Legutóbb az egyik ilyen összecsapásban arra kényszerült a vita résztvevője, hogy visszavonja a megvádolt személyét mélyen sértő, befeketítő és megalapozatlan állítását. Az embernek ilyenkor önkéntelenül a kabátlopás példája jut az eszébe, hogy ti. valakinek ellopták a kabátját, s végül ráragasztották, hogy ő lopott kabátot.) Elintézhetnénk mindezt azzal, hogy nehezen csiszolódnak össze a demokrácia fogaskerekei, s igen közel állnánk az igazsághoz. A korábban lefojtott indulatok elementáris erővel törnek fel, s máris „csikorog” a kerék. Ilyenkor aztán nem ritka, hogy a magát szeplőtelennek kikiáltó szemébe vágják: ő is kihasználta az elmúlt rendszert, szépen megtollasodott. Vagy: lekommunistáznak olyan józanságra intő állampolgárt is, aki életében soha nem tartozott egyetlen párthoz, s esze ágában sincs elkötelezni magát. Harácsolónak állítanak be olyan valakit, aki pedig inaszakadtáig gürcölve szerzett tisztes megélhetést, míg simulékony modorával ügyesen lavíroz az, aki éppen az ellenkezőjét tette. A z ilyen vitákban mérgezett nyílként röpködnek súlyos szavak minden megalapozottság nélkül, s mert hatásosak, képesek felkorbácsolni a kedélyeket, békétlenné tenni a környezetet; kibillenteni viszonylagos egyensúlyukból higgadt embereket, s mindennek a levét végül is a közösség isz- sza meg. Nem hangulatkeltésre, hanem bizonyítható, komoly érvekre, tényekre van szükség a tisztánlátáshoz, — s megint erőltetett hasonlattal élve — csak ez „olajozhatja” azokat a bizonyos „fogaskerekeket”, amelyek demokráciánk gépezetét eredményes működésbe hozhatják. Nem jelentheti ez a kritikai hang leszerelését, csupán azt sürgeti: ne devalváljuk a demokrácia adta lehetőségeket, s hogy szavaink súlyát mindenkor annak hitele adja. Angyal Sándor Kultúra takaréklángon SORSUKAT KERESŐ INTÉZMÉNYEK A közelmúltban Nyíregyháza város képviselő-testülete megtárgyalta a kulturális élet néhány időszerű kérdését. Ez így túlságosan hivatalosan hangzik, de a lényeget tekintve arról van szó, hogy megteremthetők-e a jövőben a városban található kulturális intézmények működésének a feltételei. S ha igen, ki gondoskodjon ezekről a város szellemi arculatát alapvetően meghatározó létesítményekről. Nem siránkoznak a Fehérgyarmati Ruhaipari Szövetkezet dolgozói azon, hogy nem lesz munkájuk ebben az évben. Máris új partnerrel lépett termelési kapcsolatba. A MARKWALD berlini cég a hetedik azok sorában, akik a gyarmatiakkal varratnak nyugati divat szerint női ruhákat. Képünk: az új cég megrendelésére a divatos nöiruha-modellből havonta 2 ezer darabot varrnak. (Elek Emil felv.) Ha napáldozta után kukorékol a kakas, ha porban fürdene k a tyúkok, eső lesz — mondták a régi öregek. A szép idő csalhatatlan jele, ha a keresztespók kora reggel már a hálója közepén ül, ha viszont sok földigiliszta bújik ki a talajból, hamarosan megerednek az ég csatornái — jegyezték fel elődeink. A béka, a pióca, a rák időjós képességét, tudományát már ne is említsük, annyira közismert. Legújabb kutatásaim szerint az általam megfigyelt állatok már nemcsak az időjárásról adnak pontos prognózist, hanem a politikai élet alakulásáról is. íme! ❖ ❖❖ Ha a tarisznyás ratatagém karmagyolni kezdi a tapétába bújt lepénypókot: Torgyán József kisgazda- párti frakcióvezető a Parlamentben megint lekom- munistázza az SZDSZ- és a Fidesz-frakció képviselőit. Ha a kokárdás kóborhere szemezni kezd a piperés mirtuszmollyal: a hétfői áremelések már előző pénteken elkezdődnek. Ha a jelmezes katalántyúk a tollát berzelgetve cucorká- zik a szemétdombon harsoná- zó ökörhangyának: külföldön megint félreértik és rosszul fordítják Jeszenszky magyar külügyminiszter angol, francia, latin, óhéber és szanszkrit nyelvű nyilatkozatát. Ha a ragyás tímárbolha éjszakára befészkeli magát a zacskós manóka bundájába, és a melegben petéket rak: SZDSZ-nyomásra a rendőrség országos körözést ad ki az eltűnt, kámforrá vált, olcsó árakkal dolgozó MDF-piac felkutatására. <0-<$•<!>> Ha a kódorgó trombitaegér kóricálás közben a sifonér alatt szemezni kezd a ragyás janicsárhörcsöggel: az MSZP kereszténydemokrata frakciója bűnbánó istentiszteleten vesz részt a Kálvin téri református templomban. ❖ ❖ ❖ Ha a kapszulás piszketúzok cságatva kakecolja a fészkét őrző kajdácspetymeget: Kéri Kálmán honatyát a Duna jegén örökös szószólójukká választják a bolseviz- mus ellen harcolt háborús magyar veteránok. (k.gy.m) Az önkormányzati törvény előírja a települési önkormányzatnak a közösségi tér biztosítását, a közművelődési, tudományos, művészeti tevékenység, valamint a lakosság önszerveződő közösségeinek a támogatását. A közművelődési tevékenység önkormányzati támogatása azonban nemcsak a jogszabályokban előírt kötelesség, hanem a helyi igényekből is adódó feladat. Döntés kérdése, hogy ezt a feladatot vállalja-e. A ma működő intézményhálózat és az e területen érdekelt vállalkozási szféra ma már olyan szolgáltatásokat kínál, amelyek a lakosság széles rétegeit érintik. A városiak sokaságát vonzzák az amatőr művészeti csoportok és más önszerveződő, részben köz- művelődési egyesületek és társaságok. Ezek együttesen teremtik meg azt a kulturális igényt, amellyel a városi önkormányzatnak foglalkoznia kell. A gondot pillanatnyilag az okozza, hogy a városban működő kulturális intézmények egy része nemcsak városi, hanem megyei feladatokat is ellát. (Megyei és városi művelődési központ, megyei és városi könyvtár stb.) Mi lesz velük? A városhoz kerülnek vagy megmarad kettős szerepkörük? Hogyan alakul a finanszírozásuk? Sok a bizonytalanság. Összeállításunkban annak néztünk utána, van-e már valamilyen elképzelés a sorsukat illetően. Móricz Zsigmond Színház Dalanics György, a városi önkormányzat művelődési osztályának vezetője: — Nem tudom, mert a polgár- mester úr nem osztja meg az elképzeléseit az osztállyal. Pillanatnyilag a megyei önkormányzathoz tartozik. Endreffy Ildikó alpolgármester: — Nagyon fontosnak tartjuk a színház jövőjét, de egyelőre nem tudok semmi pontosat mondani. Talán a polgármester, mert ahogy említette, az mégiscsak az ő ügye. Mádi Zoltán polgármester: — Hamarosan egyeztetésre kerül sor a városi és a megyei önkormányzat között. Én úgy gondolom, hogy a legfontosabb az intézmények harmonikus működtetése. Ami a színházat illeti: remélem, sikerül valamilyen ésszerű megoldást találni, amelyben a megyei és a városi érdekek egyaránt érvényesülhetnek. Vida János, a megyei önkormányzat művelődési osztályának munkatársa: — Egyelőre a megyéhez tartozik. A jövője a későbbiekben dől el, körülbelül a hónap végén, amikor leülnek a két önkormányzat képviselői és döntenek a többi intézmény sorsáról is. Az biztosnak látszik, hogy a levéltár és a Jósa András Múzeum a megyei önkormányzaté marad, hiszen azok munkája nemzeti érdekeket valósít meg. Megyei és városi művelődési központ: Sajnos, még most sem dőlt el. hogy megyei vagy városi lesz a művelődési központ. Költségvetése talán azért nincs még. Legutóbb úgy döntöttek, hogy ad hoc bizottság fogja majd vizsgák ni, hogyan működjön az intézmény a továbbiakban. Nyíregyháza polgármestere azt tanácsolta, hogy válságköltségvetéssel dolgozzon az intézmény, ám a pénz hiányzik, így nem .tudni hogyan kell ezt érteni. Mindezek ellenére a művelődési központ ajtói nyitottak, ha takaréklángon, is, de a munka folyik. A népes számú kiscsoportok hiánytalanul megtartják az összejöveteleiket, és a különböző bérletes előadásokkal sincs baj. (Filharmónia-, Pódium-sorozat.) Az egyéb nagyobb rendezvények közül pedig csak azokat rendezik meg, amelyek biztos bevételt hoznak, legalább annyit, hogy ne fizessenek rá. Sajnos, így a különöző intézményhez tartozó művészeti csoportok, a Vegyeskar, az Ifjú Zenebarátok Kórusa, a Fúvószenekar, az Igrice, a Primavera viszont a róluk szóló döntés függvénye. A Szabolcsi Szimfonikus Zenekart is hasonló problémák foglalkoztatják. Mivel a művelődési központ a fenntartója, így még őket sem nyugtatták meg. Ám ennek ellenére bizakodnak, sőt a próbákat is elkezdték, a Filharmonikus bérletsorozat következő előadására készülnek. A negyventagú zenekar egyébként tavaly egymillió-százezer forint támogatást kapott, amelyből a tiszteletdíjakat, próbákat, utazást, vendégművészeket és más fellépési költségeket is ki kellett fizetni. A zenekar biztos tehát benne, hogy nem szüntetik meg, hisz megyénk zenei életének meghatározója. Szabolcs-Szatmári Szemle: A sok bizonytalansági tényező ellenére úgy kezdték meg az idén a munkát, mintha minden a legnagyobb rendben lenne, holott erről szó sincs, hiszen a kiadó, a megyei könyvtár sem tudja, hogy miből gazdálkodhat; Ráadásul a tavalyi költségvetés — ami mintegy egymillió forint volt — sem elég, hiszen azóta például a papír ára többször is emelkedett. Úgy gondolják, hogy Szabolcs-Szatmár-Bereg megye huszonöt éves folyóiratára a továbbiakban is szükség lesz, mivel ez a szellemi műhely fontos tényezője megyénk kulturális életének. Az idei első lapszámot már összeállították, február 28-án kell megjelennie. Bizonytalanok tehát a frontvonalak. csak az bizonyos, hogy kultúra és annak intézményei nélkül öngyilkosság lenne az életünket elképzelni. Remélhetőleg a döntéshozók is így vélekednek, s a mindenki számára legideálisabb megoldást választják majd. Minél előbb. (Bodnár István — Nagy István Attila)
