Kelet-Magyarország, 1991. január (51. évfolyam, 1-26. szám)
1991-01-19 / 16. szám
1991. január 19. HÉTVÉGI MELLÉKLETE Földszerelem M a földet osztanak a szomszédos Hajdú-Bihar megyében. Jóelőre beharangozott, sőt hasonló aktusokkal megelőzött eseményről van szó. Láthattunk a tv-ben az ország más vidékén megrendezett karóleveréseket is, megyénkben pedig az elsők között zajlott le hasonló. Láttuk az elnököt nyilatkozni, aki azt mondta: az igényeket jogosnak tartja, a módot, amivel a földhöz hozzányúltak, törvénysértőnek. A régi-új gazda remegő kézzel tartotta a cöveket, és a talpa alatti földet könnyes szemmel nézte. Osztás, vagy szerzés? Napjaink politikai hangulatában már eszébe sem jut senkinek sem erővel fellépni azok ellen, akik egykori tulajdonukat birtokba akarják venni. Tudomásul veszik, ha szóban ágálnak is ellene, hogy a tulajdon iránti oithatatlan vonzalom elfolytása érzelmi viharokat keltene, ez pedig kiszámíthatatlan irányt venne. A tulajdonlás vágya azokban is él, akik maguk is férfiasán megvallják, hogy kapálni már csak térdepelve tudnak. De éppen ez a tény jelzi: olyan mozgatóerőről van szó, amely semmiképpen sem hagyható figyelmen kívül. Ha nem is kezük, de szándékuk által termelőerővé válhat. A parasztember földszerelme — regények és drámák tanúsítják — az igazinál is erősebbé válhat időnként. A tiltás pedig mindkét estben olaj a tűzre. Az egymásratalálás boldogtalansága és csalódása itt is, ott is reális veszély, így napjainkban is fenyeget. Ki áll ma a „boldog jegyespár” útjában? A Kisgazdapárt szerint senki. Olvasom felhívásukat: „1990. évi IX. törvény 3. § 2. bekezdése értelmében a volt tag (örököse), továbbá más földtulajdonos részére a bevitt földdel azonos értékű földet kell kiadni a termelőszövetkezetnek, ha az érintett kéri.” A helyzet azonban mégsem ennyire egyszerű, hiszen a dolgokat teljes körben rendező földtörvény egyelőre még nem született meg, és magán a Kisgazdapárton belül is eltérnek az álláspontok nem utolsósorban bizonyos régi dátumokon. Akinek a nevében dúlnak a pártharcok és a frakciós nézeteltérések, távolabbra tekintenek. Nekik a következő dátum a kukoricavetés, mivel az őszi vetésekről már lemaradtak. Ezért kezdődtek meg tehát a földosztások. És azért, mert nyilvánvalóvá vált, hogy nincs politikai erő, amely kitenné magát az ellenszegülés népszerűtlenségének. A nagyüzempártiaknak a maguk szempontjából tökéletesen igazuk van, elvesznek az ott összegyűlt előnyök. A kormánypártok halogató taktikájának legnagyobb kára, hogy elmulasztotta az esélyt az ügyek megfelelő mederbe terelésére, így rögösebb lesz az út a földtulajdon rendezéséig. Érdekválság S zívja a fogát a nyugdíjhoz közeledő ismerősöm. Kiszámolta, hogy ettől az esztendőtől kezdve megötszöröződne a szakszervezeti üdülése. Eddig ketten az asszonnyal megúszták a nyári két hetet háromezer forinttal. Az üdülőben nem került pénzbe, ha megkívánta a masszázst, és a többi szolgáltatás nagy része is ingyenben, vagy kevésben volt. Ennek bizony vége — kesereg —, hiszen többszörösét kell fizetni a beutalóért, s ha ott valamire megjön a gusztusa, minden felárért van. Sajnos ez alól még a gyógyüdülés sem kivétel. A magam részéről még ennél is súlyosabbnak tartom, amit ismerősöm ezután mondott. „Én csak azért voltam a tagja ennek a szakszervezetnek, mert ennyi hasznom legalább volt benne. Minek fizessek tovább tagdíjat, ha már eny- nyit se tudnak elintézni. Kilépek.” A szavakban vádak lapulnak. A transzmissziós szerep, amely a múlt rendszerben a szakszervezeteknek osztályrészül jutott, bizony kikezdte így utólag a tekintélyét. Az sem szolgál dicsőségére, hogy napjainkban pedig nem találja a helyét, és bizony nem tudja „elintézni” a kedvezményes üdülést. Nincs mód a költségvetés további fejősére. Ma, a világ újrafelosztásán fáradoznak a „független”, és „nem független” szakmai szövetségek. Egy rendszerváltás határán nem is lehet ez másként. Ám mind a két fél — ha csak kettőről volna szó — megfeledkezik arról, hogy kimúlik az emberekből a tudat: mivégre is van a szakszervezet. Mert ha csak az tartja össze még a sokmilliós tagságot, amiről elkeseredett ismerősöm beszélt, úgy hamarosan vészesen olvadni kezd a tömeg. Az érdekfeltárás, -egyeztetés, és -védelem, az ösz- szetartás — mind-mind olyan fogalmak, amelyről mostanában nem elég kinyilatkoztatásokban beszélni, de tenni, tenni kell. A szak- szervezettől való elforduláshoz az első mozzanat volt csak az előnyök megszűnése. Ez csak csalódás — ha nem is kincs. Ha azonban fontos munkahelyi konfliktusokban sem lesz eléggé hatásos a fellépésük, az már dühhöz vezet, és szélsőségekhez, amelyekben társadalmi méretű károk keletkezhetnek. Értékek vesznek korunkban, mégpedig soha nem látott mértékben. A társadalmi érdekegyeztető mechanizmus bástyájának válsága nem múlik el nyom nélkül, a szakszervezet tekintélyének megtépázódá- sával jár. Régi emberek kö- tögetnek régi ebeket, régi karókhoz, miközben az új problémákra alig-alig válaszol valaki. Nem volna szabad hagyni, hogy elvesszen az összefogás előnye. Ésik Sándor NAGYBÁNYAI MŰVÉSZEK NYÍREGYHÁZÁN | EGY ÉVSZÁZAD LENYOMATAI A Zazar partjáról érkezett hozzánk művészdelegáció a Városi Galéria munkatársainak hívására. Előőrsként, felderítőként (nem minden kényszer nélkül persze) már gazdagította művészetével városunkat két bányai alkotó, a kiállításokon is szereplő Madarassy György és a „fában gondolkodó” Krupitzer Antal. Érkeztükkor, gondolom, bennük is felmerült a kérdés, mi az egyenlőség és mi a különbség Nagybánya és Nyíregyháza között. Valószínű, ugyanarra a következtetésre jutottak, mint én. Valamikor a századfordulón kerültünk, úgy tűnik, behozhatatlan hátrányba, mikor a Münchenből hazatért Hollósyt, Iványi-Grün- waldot, Rétit, Thormát tárt karokkal fogadta Turman úr, Nagybánya polgármestere. A fölsoroltak, és a velük jövő nemzetközi csoport olyan alapot teremtett a hegyek között meghúzódó városban, amelynek máig érezhető hatásai vannak. Nagybánya fogalom a művészettörténetben, a plen air, a naturalizmus honi bölcsője. A mostani tárlat természetesen más. Az azóta eltelt közel száz év lenyomatait láthatjuk a Selyem utcai falakon. Vannak konstruktívok, impresszionisták, szelíd virágfestők és gesztusát- ültetők. Vannak hagyományba fogódzó koloristák és vannak didaktikus mondandósulykolók. A kép tehát vegyes, mint bárhol másutt a világon, ahol egy ekkora városban félszázkörülien értelmezik, közvetítik a világot ecsettel, vésővel, ceruzával. Nehéz a választás tehát; kikről írjunk a szűkösen mért papíron. Az alább következők azért választattak ki, mert műveikben észrevett e sorok írója valami leírhatatlanul fontosat. A kiemelés így nem rangsor, csak a közös hullámhossz-tanújele. A földszint hangsúlyos helyén látjuk Aurél Cucu: Vár l-lll. című alkotását. Gazdagon megmunkált vegyes technikájú papírok ezek, amelyek a zárt formába bele nem zárhatóság mesteri megjelenítései. A belülrekedtség paradoxonai, amelyek labilis struktúrájukkal jelzik az állapot tarthatatlanságát. ludita Cracium kerámiakísérletei a bányai nemzetközi hírű ásványmúzeum kincseire emlékeztetnek, míg loan Marchis színezett „bárdolt” fafeje a homo sapiens voltát átértékelni készülő gondolkodó totemtöredékének hangulatát idézi. Másutt Bállá József Öreglányában az iszonyú, hideg magány lenyomatát láthatjuk, kissé a XX. század első felének stílusemlékeit felelevenítve. Kovács Bertalan két képe közül az Emlékezés hideg-meleg kontrasztokra épített, síkokra bontott alkotása a mélyenjáróbb. loan Anghel Negrean erotikus faktúrái, minden emberi élet kiindulópontját, s egyúttal a nemi örömök fészkét, a női ölet ab- sztrahálják, a szétfeszített comb-mell jelzésekkel fokozva a kifejezés erejét. Alexandru Szabó színezett karcai közül a Szürkület című elvesző tekintetű, öreg férfiarca mond talán a legtöbbet. Moldovan Traian metafizikai problémákat feszeget két plasztikáján, ellentétei (statikus mozgás) a Kontraszt címűBarkóczi Vera: A családfa gató asszociációkat ébresztő lapja a leghatásosabb. A farkasok egyneművé lényegített vicsorgó árnyéka láttán önkéntelenül is behúzzuk a nyakunk. Nikolae Sociu pipacsai nekünk a későn felfedezett Szinyei- Mersét, az impresszionista előfutárt juttatják eszünkbe. A nyíregyházi közönség nemrég Camarásen Ilié: Táj (Elek Emil felvételei) ben érvényesülnek inkább. Fri- deric Walter mozgalmas grafikái magukkal ragadják a néző tekintetét. A Farkasfalka hátborzonláthatta Bényi Árpád izzó pipacsait és most egy nagybányai variációi Ám sajnos a sokat sejtető véletlen paralelje ellenére sem tudunk könnyen ráhangolódni e közép-európai optimizmusra. A csendéletek alkotóiból Maris Maria melegbarna krizantémjaival emelkedik ki, valamint Mihail Pamfil temperái nyújtanak maradandó élményt. Madarassy György, a Nyíregyházára „átigazolt” „bányai Rembrandt” Öreg bohóc című képe valahonnan nagyon távolról néz ránk. A „mivé lettünk” kérdése szól a néma, összepréselt ajkakból, de a megválaszolhatatlanra csupán az érzékenyen megfestett ráncok felelnek. Vasile Cornestean: Vav /-//. akáchasábjai, melyek természetes formáit ember teremtette konstrukciók szorítják egymáshoz, ökológiai gondolatokat keltenének, ha értelmes volna a csontfehérré száradt formákat konkretizálni. Hasonlóan a fához kötődik Véső Ágoston Corpusa. A kereszt nélküli „elfásodott” szenvedés földbe ragadt, de égbe kívánkozó teste; ez, amely átalakult a múlékonyságból az örökkévalóságba. Nagybánya nyíregyházi bemutatkozása remélhetően egy tartós művészi-emberi kapcsolatépítés szerencsés kezdete lesz. Reméljük, tovább fog terebélyesedni és mélyülni a jövőben. Papp Tibor MAI PIMPERNELEK (ál tv-jegyzet) K amaszkori nosztalgiáimtól indíttatva ültem le január 5-én a képernyő elé, hogy — más dolgom nem lévén — megnézzem a Vörös Pimpernel című angol tévéfilmet. Az adaptáció alapjául szolgáló regényeket — Orczy Emma bárónő műveit — valaha (Isten tudja, hogy pontosan mikor) olvastam. Kézről kézre adtuk az elrongyolódott példányokat, dugdostuk még egymás elől is, hiszen a francia forradalom eseményei ezekben a könyvekben valahogyan másképp jelentek meg, mint ahogyan azt az 50-es évek végén, a 60-as évek elején a történelemórákon tanították, mint ahogyan tanultuk. No, de ez most különösebben nem is érdekes, hiszen csak egyetlen momentumra szeretnék kitérni a látott film nyomán. Mondhatják majd, hogy úgy jártam, mint a viccbeli Móricka, akinek mindenről „az” jut az eszébe. Hát igen! A Vörös Pimpernel vadromantikusnak tűnő, de egyszersmind nagyon is föld^^dlan detei egy rendszerváltás zűrzavaros, sőt: vérhabos, jajsikolyokkal teli időszakában hívták fel valami olyan fontos dologra a figyelmet, ami talán megszívlelendő lehet a mi — magyar — vértelen forradalmunk napjaiban (éveiben?) is. A történelmi háttér (színtér): 1792 Párizsa, a francia forradalom terro- risztikus periódusa, amit Madách is „Vérrel és sárral” be- szennyezettnek aposztrofál Az ember tragédiája azon színében, ahol axiomatikus tömörséggel kimondja — nagyon fontos ráfigyelnünk! — azt is, hogy az elhagyott oltárnak is lehetnek mártírjai! A Vörös Pimpernel, ez a Fatia Negra- szerű, ill. titokzatosságú angol arisztokrata arra szövetkezik hasonlóan gondolkodó honfitársaival és a terror kegyetlenségével szembeszegülő franciákkal, hogy kimentse a pokoli állapotokból a gyermek-királyt (a sorszámozatlanul maradt Lajost), s nem engedi Madame Guillotine (értsd: a hóhér) karjaiba hullni az arisztokrácia bűntelen és értékhordozó-értékmegőrző tagjait. Humanitás, intelligencia, diplomáciai zsenialitás, fanyarkás humor és sziporkázó önirónia (!), s ami talán még lényegesebb: a történelem nagyobb távlatait befogni (átfogni) átlátni tudás jellemzi gondolkodásmódját és tetteit. Nem erőltetem a már felvillantott párhuzamosságok, társadalmi-történelmi megfelelések keresését (ki-ki végezze el ezt saját belátása és történelmi ismeretei szerint), hiszen a mi mostani forradalmunk, rendszerváltásunk éppen azzal válik, emelkedik ki a hasonló indíttatású és célú folyamatok, társadalmi lavinaomlások sorából, hogy nem nyúl(t) a vérengzés, a gátlástalan értékrombolás eszközeihez, elkerülte a fegyveres konfrontációt, a ter- rorisztikus akciók anarchiába sodró eseményeit. A tolerancia keskeny és ingatag pallóján egyensúlyozva próbáltunk és — vélem — próbálunk továbbra is „Európa-képessé” válni, megőrizni tartásunkat, hitelünket a világ előtt. A Vörös Pimpernel mégis üzen nekünk is! Szembenállásban, vádaskodásban, gyűlölködésben, ha csak a szavak, a ‘ politikai-ideológiai viták szintjén is, mi sem szűkölködünk, megmentendő — szándékosan nem a rosszízűvé vált „átmentendő” jelzőt használom — értékeink nekünk is jócskán vannak, s ezekre a felgyorsult változások időszakában nem mindig figyelünk oda a szükséges körültekintéssel, komolysággal. N em akarjuk (nem tudjuk?) meglátni, elismerni az állásait még mindig őrző hitelességet, őszinteséget, tenni-jobbítani akarást, az igazi szakértelmet. (Gondoljunk csak a filmfőhősnek a „szabók” és a „királyok” kötelességeire, pozíciójára utaló szavaira!) Ha a testre nem is, a lélekre le-lezuhannak Madame Guillotine jól rögzített „pódiumán” a bárdok, Chauve- lin-ek — akik a háttérből siettetik ezt a zuhanást — mindig is voltak (vannak) és lesznek. Jó lenne tudni és hinni, hogy — bár kitűnő maszkokat horda- j nak, s remek színészi képességekkel rejtekeznek — a Pim- pernelek is közöttünk járnak, figyelnek bennünket és segíte- nek, ha kell. Ká„ai János J II ItoMA Magyarország
