Kelet-Magyarország, 1991. január (51. évfolyam, 1-26. szám)
1991-01-12 / 10. szám
Sajátos település Bö- köny, hiszen — bár köz- igazgatás szempontjából Szabolcs-Szatmár-Be- reg megyéhez tartozik,— lakóinak életére nagy hatással van a szomszédos Hajdú- Bihar is, nem utolsósorban a munkahelyek miatt. Így például Debrecenbe nemcsak sokan járnak be dolgozni, hanem jónéhányan lakást is vásároltak ott. Megközelíteni is két irányból lehet a községet, ha Nyíregyházáról indulunk. Vagy kacskaringózik a látogató Nagykálló és Balkány irányába, vagy a gyorsabb négyes utat választja, ésTéglásnál (pardon: Hajdúhadháztéglás) tér le Bököny felé, tulajdonképpen már a szomszéd megyét érintve. A faluba érkezve, barangolva- nézelődve semmi különöset nem tapasztal a szemlélődő. Aszfaltos és sáros utcák, régi és új házak a különböző életvitelű és vagyonú lakókra utalnak. A dohánypajtákon is ez látszik: van, melynek oldala sincs, roskatag lábakon áll, vannak viszont olyanok, melyek tulajdonosuk gondoskodásáról, ne adj’ isten tehetősségéről tanúskodnak. Ami gondot jelent, illetve jelenthet hamarosan, az a munkalehetőség, illetve ennek hiánya. A téesz működik a faluban, a háztájikat művelve (dohány, uborka, paprika) jó jövedelemhez juthatnak a helybeliek; de a vonzást jelentő iparvállalatok más településen találhatók, s félő, az esetleg bekövetkező létszámcsökkentések elsősorban a bejárókat, így a bökönyieket érintik majd elsősorban. Ezért a munkahely hiánya gyakran a fiatalokat is arra készteti: pályájukat, közös életüket másutt kezdjék el. Jaksi József, a polgármester is a „prériséget" emlegette. Előbb tréfá- san-szomorkásan megjegyezte: ez abból is látszik, hogy a szomszéd megyéből átérkezve nagyot döccen az autó, rosszabb minőségűek, télen elfeledettebbek az utak (sózás, tisztítás). A mostoha körülményekről szólva megemlítette a szerencsétlen módon megoldott áramellátást is. Gyakran már egy kisebb szél is áramszünetet okoz a községben. Úgy véli, Bököny kimaradt nemcsak a megyei, de a volt káliói járási vezetők látóköréből is. Arra a kérdésre, milyen most a hangulat a községben, így felelt: —A helybeliek közül sokan a földtörvényre várnak, nem utolsósorban az iparvállalatoknál fennálló létszámcsökkentés veszélye miatt. Két megye vonzásában Marad a remény a földdel kapcsolatban, mely biztosíthatja majd többek megélhetését. A felmérés szerint mintegy 600 holdra van már igénylő, akik bérelnék, illetve visszaigénylik a földet. Meggyőződésem, hogy akár 1500 hold is gazdára talál majd, különösen ha megszűnne a háztáji. Arról nem szólva, hogy jónéhány potenciális igénylő még várakozó állásponton van. — Mire lehet büszke a bökönyi polgár? — Arra, hogy ebben a helyzetben sem számít a település szegény falunak, szorgalmas emberek élnek itt. Megoldott az egészségügyi ellátás, körzeti orvosaink mellett fogorvosunk is van. Jónak mondható az iskola tárgyi felszereltsége. Nem tagadhatjuk persze a negatívumokat se, e gondok megoldása kiemelt feladatainak közé kell, hogy tartozzon. Többek között ide kell sorolni a közbiztonság és a közrend helyzetét, mert sajnos gyakoriak a betörések. Remélhetőleg megnyugatatóan tudjuk rendezni ezt a problémát, ezért vállalnánk egy rendőrautó megvásárlását, sőt, szolgálati lakást is biztosítanánk. Romlott a művelődési ház működésének színvonala is a korábbiakhoz képest, de a bolti ellátás nem megfelelő, az ÁFÉSZ sem tudja kielégíteni az igényeket. Éppen ezért teljes mellszélességgel támogatjuk a vállalkozásokat. Két vegyeskereskedés is nyílt már a közelmúltban, s egy debreceni kft. a húsellátás színvonalának emelésébe segít be; hetente kétszer a volt hatósági húsbolt helyiségében árusítanak. Két butik már működik a községben, ezenkívül több nyitására is beadták már igényüket a vállalkozók. Szőke Sándor, a helyi művelődési ház igazgatója (és mindenese) rosszkedvűen fogadott, mutatva a betört ablakot, a tévétartó helyén lévő lyukat a falban. — Elvitték az utolsó fekete-fehér televíziónkat is a betörők — panaszolta. — Szinte kitépték a helyéről. Ez már a vég, szinte minden felszerelésünk oda. Ellopták vagy összetörték a televíziókat, a magnót, a lemezjátszót, a berendezéseket. Az egyéb rongálásokról nem is beszélve... A randalírozók miatt már alig jönnek ide igényesebb vendégek, lassan elszoknak innen a szórakozni vágyó tisztességes fiatalok. Pedig az 1983—88 közötti években jól betöltötte szerepét a ház, jelentős fejlődést, eredményeket értünk el akár a bevételt, akár a látogatottságot, akár a kiscsoportok számát veszszük figyelembe. Szívesen jártak ide az emberek, én is nagy lendülettel, lelkesedéssel végeztem a munkámat, időt, fáradtságot nem kímélve. Mára a mozi is elsorvadt. Jelenleg visszafogottabb vállalkozási tevékenység jellemzi a művelődési házat, nem vállal nagy ráfizetéssel járó rendezvényt, a koncertekre sem jönnek el a fiatalok a 120—150 forintos jegyekért. S nem is biztos, hogy az összeg nagysága miatt... Valamikor az általános iskolai filharmóniai hangversenyek adták az alapot a ház tevékenységéhez, de most már ez a rendezvénysorozat is megszűnt, nem igénylik. Akkor mire építkezzenek? — Mit tehet ilyen helyzetben az igazgató — kérdeztem. — Vivődik, emészti magát, töri a fejét, megpróbál kiutat keresni — hangzott a válasz. — Bízom abban, hogy az önkormányzat magáénak fogja érezni a művelődési házat, jobban odafigyel rá, és az ott folyó tevékenységre, gazdája lesz. Segítséget nyújtva fenntartásához, a működés színvonalának biztosításához. A mozira szükség van, meg kell találni azt a formát a moziüzemi vállalat kivonulása után, amely révén a leggazdaságosabban működtethető, s hogy jó, új filmekkel visszacsalogassuk a nézőket. Igény esetén tanfolyamokat, bálokat szervezünk, s olyan összejöveteleket, mint legutóbb, amikor a helybeli fiatalok jöttek el megbeszélni, megvitatni a problémákat, a tennivalókat. A közelmúltban épült korszerű orvosi rendelő a szolgálati lakásokkal a község egyik dísze, büszkesége. (A szerző felvételei) A görög katolikus templom a település központjában magasodik: i Az iskolában nemcsak az oktatásról beszélgettünk az igazgatónővel és helyettesével. (Utóbbi korábban a település tanács elnökeként is tevékenykedett.) Ők is Debrecen- orientált településnek tartják Bökönyt, de nemcsak hátrányaikról szóltak a periférián-létnek. Nem teljesen értenek egyet azzal, hogy háttérbe szorult volna a megyei irányításban a település, sorolták mi mindenhez kaptak központi segítséget: új iskolaépület, ravatalozó, egészségház... Az itt élők ,,nyűvik magukat a mezőgazdaságban", dolgos emberek — mondták jellemzésül. Munka- megosztás, tervszerűség is megfigyelhető a családokon belül, a gyermekek sem riadnak vissza a munkától, szorgalmasan kiveszik belőle a részüket. Ezt az iskolában is tapasztalják. Vannak olyan bökönyiek, akiknek debreceni lakása is van, de csak télen élnek ott, tavasztól őszig, míg tart a „mezőgazdasági szezon" visszajárnak a faluba, itt töltik idejüket. .eveiért ai lügéV Az iskolában négyszáz gyérek tanul, váltakozó, eredménnyel — mint mindenütt. Sokah nem vágynak tövább tanulni, de akik vállalkoznak rá, zömében eredményesen teszik. Bár a gondoktól az iskola sem mentes, két pedagógus révén, akik átképzésre járnak megoldódik az angol nyelv oktatása is. A közelmúltban birkózóik szép eredményei adtak örömre okot, de büszkék iskolaszövetkezeti boltjukra is, ahol meg tudják oldani a diákok ellátását A hetedik-nyolcadikosok vállalták e plusz munkát, pedagógusok segítségével. Bököny. Kis település a megye szélén, Szabolcs-Szatmár-Bereg és Hajdú-Bihar vonzáskörében. Egyszerű, dolgos emberekkel, mindennapjaink tipikus örömeivel és bánataival, bosszúságaival. Sokan eljárnak, mások elszakadnak innen, rossz szót mégsem hallottam rá Kováts Dénes Valóságunk közelképben Aki túllép önmaga j kétsávos út két oldalán várakozó, parkolójárművek. Félig a fák kóró, a hideg szélben meg- megzörrenő ágai alatt, félig az I-------------1 úttesten. Vonul, majd izgatottan meg-meglódui az ünnepi forgalom. Mindenki ideges, a perceket nem lassú- dadan, hanem iszonyatos gyorsasággal pergeti az idő. Egy pillanat alatt megrándul a kocsisor, hallatszanak a fékek, majd hirtelen beáll a szokatlan csend. Mintha a varjak is megnyugodnának, mert hálót terítenek a lakótelep fölé. Most már a hangjukat is hallani: kár, kár. Mindenért az autóbusz vezetője a hibás, ő állt meg. Ezzel mindenkit megállásra kényszerített. Igazi dugó. Nem lehet mozdulni semerre sem. A gondot az okozza, magyarázza a sofőr, hogy a másik sáv közepén egy Mercedes áll a leálló sáv mellett. Vezető sehol. A busz nem fér el a kocsik között. Az autók gyorsan torlódnak, hátul az utolsó kocsi már majdnem a kereszteződés közepéig ér. Bátortalan, majd megerősödő tülkölés. Ablakok nyílnak, kíváncsi fejek bújnak elő a garzonokból. Dugó. A mellékutcákban istorlódikaforgalom: aki egyszer besorolt, nem menekülhet. De lám, a sors kegyes mindenkihez. Egy fiatalember lép a Mercedeshez, gyorsuló csókok peregnek a kedves arcán (a szoknya egyre feljebb húzódik formás combján) már-már meg is bocsátanánk nekik, de aztán mégsincs kegyelem. Dudaszó, káromkodás. Az ifjú urat ez láthatóan nem zavarja, kényelmesen elhelyezkedik, majd az ablakhoz inti a lányt. Az odafut, rövid vita kezdődik, végül (mindnyájan ebben bízunk) egy utolsó puszi. Hatalmas sóhajtás (is) fut végig a kocsisoron, s folytatódik a hömpölygés. Annyira elkoptatott a panasz, hogy már komolyan sem vesszük: az utcai telefon- fülkék jó része állandóan rossz. Vagy a perselyt ürítette ki valaki, vagy a kagyló hiányzik. De lehet, hogy a zsinórt (a lánccal együtt) tépték ki. Részletezhetjük, a lényeg azonban az, hogy nem lehet telefonálni. Mi abban a logika: azt teszik tönkre, amiből kevés van?! Aztán itt van a legújabb divat: petárdák robbannak városainkban. Nemcsak az utcákon, hanem a legváratlanabb helyeken is, legutóbb Nyíregyháza legnépesebb mozijában. A pertárda nagyot szól, de világít is. Bevilágítja annak az embernek a lelkiségét, aki felrobbantotta. Gyerekek? Nem csak ők. Vannak a petárdá- sok között a serdülőkort jóval meghaladók. Infantilis nemzedékek sorakoznak egymás után, akik nem élhették meg a szabadság szárnyakat kitáró, repülésre késztető örömét. Akikből most — torz formában — a visszaszorított vágy egyszerre kirobban? Nem hiszem, hogy valamiféle freudi elfojtásról lehetne itt szó, inkább mást sejtek ebben a gyermekded gesztusban. A kényszerű fegyelemből a fegyelmezetlenségben tartását veszített nemzedék kiáltoz itt erkölcsi hiányai után. Mostanában nem népszerű dolog József Attilára hivatkozni. A hivatalos kultúrpolitika sematikus képet rajzolt róla, megtette a munkások költőjévé, holott ő is, mint sokan mások „ jelző nélküli” költő volt. Olyan, aki elég bátor volt sorsát kimondani, akinek a számára az élet több volt, mint évtizedek hosszú sora. Az élet csak emberhez méltóan érdemesülhet a megélésre. Az 1935-ös versek között olvasható a Levegőt! című, amelyben az előretörő fasizmusra, Hitlerre utalva így fogalmaz. „Az én vezérem bensőmből vezérel! / Emberek, nem vadak — / elmék vagyunk!" Igen, a fegyelem a társadalomból, vagy ha így jobban tetszik, a közösségből érkező külső kényszer, amely azonban belső, önként vállalt szükségszerűséggé válik. A közlekedési szabályok fegyelmezett rendet kívánnak, amelyben — éppen a közösség érdekében — nem lehet jobbra indexelni és balra kanyarodni, vagy az egyértelmű szándék jelzése nélkül bármit csinálni. A fegyelem tehát ily módon elemi erkölcsi normáink közé tartozik, amelynek betartása az egyén számára csupán annyi jogot biztosít, mint amennyire a másik ember is igényt formál. Az ember szabadságának határa a másik ember szabadsága. A szabálytalanul, a többi embert akadályozó parkoló fiatalember, vagy a petárdát robbantgató ifjú és felnőtt túllép önmaga határán, a másik emberre is jogot formál. Igaza lehet annak is, aki azt mondja: nem szeretem, ha folytonosan Európához való felzárkózásunkról beszélnek. Több, mint ezer év óta Európához tartozunk, részei, részesei voltunk annak a kulturális hagyományrendszernek, amelyet az európaiság jelent. Aki Európába akar bennünket gyalogoltatni, kisebbrendűséggel aláz meg mindnyájunkat. Azt sugallja, hogy erőfeszítéseket kell tennünk, ha fel akarunk nőni a többi nemzet mellé, mert mi még messze vagyunk tőlük. határán Ezért törjük össze a telefonfülkéket, álljuk el az utat, ha egy csókra támad kedvünk, robbantgatjuk a petárdákat. Játszunk, mert nekünk nem volt európai gyermekkorunk. Karácsonykor a beszéd és a hallgatás áhítata mellett Ancsel Éva írásait olvasgattam: „Pedig semmi sem hiányzik az embereknek annyira, mint a gondolat, szó és teendő, mely őket fölemelné. S voltaképpen semmi sem lenne egyszerűbb, mint utat engedni a bátorság mindnyájunkban meglevő szükségletének. De ha ez elmarad, az emberek öntudatlanul és naponta adják el lelkűket a megalkuvás hétköznapi ördögeinek, e mindennél ravaszabb ügynököknek, akik senkitől se kérik, hogy egyetlen alkuval vesztegesse el tisztességét — amit mégiscsak jobban meggondolna — hanem darabonként fosztanak meg tőle, vég nélküli törlesztésre kárhoztatva.” A fegyelem gyakran szembekerül a szabadsággal. Különösen most, amikor még mindig eufórikus mámorban isszuk, s nem tudunk betelni az ízével. Holott a szabadság nagyon gyakran önmagunk korlátozásával, önfeladásával is együtt jár. A szabadságnak a felismert önfegyelem szükségessége az ára. Az egyik községben az ezerötszáz választásra jogosult közül csupán a fele ment el szavazni. így alakult, hogy a megválasztott polgármesterre csupán négyszáz polgár mondott igent. Most aztán hangoskodik, aki nem ment el voksolni: nekem nem kell ez az ember, és nem vagyok hajlandó elfogadni a döntéseit. Nekem ő ne parancsoljon! Az élet pedig megáll a faluban, kocsmai indulatok kerülnek a felszínre, mert nem mondta senki, hogy a döntés szabadsága után a végrehajtásban nem lehet újra és újra egyezkedni. Most tél van. Nemrég kövér pelyhek- ben hullt a hó. Ritka látvány. A gyönyörűség egyszerre nyitja és zárja a szívet. A szépség felemel, naggyá tesz, de a természeti törvény egyértelmű és következetes érvényesülése kicsinységünkre figyelmeztet. A természettel megtanultunk (legalábbis azt hisszük) együtt élni. Nem tehettünk mást, meg kellett öt ismernünk. Ezt az utat kell önmagunkkal is bejárnunk. Nem lehet csupán szépen hangzó parancs a delphoi jósé: Ismerd meg önmagad! Ha a mindennapok gyakorlatát is átjárja, közelebb kerülünk ahhoz, hogy megértsük: a fegyelem nem kívülről ható erő, nem azonos az őrmester úr lélektelen magatartásával. A fegyelem nem azonos a paranccsal. Az utóbbi alól még keresheti felmentését a bátortalan lélek, az előbbi hiánya élőként tesz roncscsá, haszontalanná, üressé. fegyelemben megannyi szükségszerűség bujkál: gondoskodnunk keH a csatártól, örömöt kell szereznünk, becsületesen I------------' kell dolgoznunk, úgy kell élnünk, hogy véletlen születésünk ne minősüljön át feleslegessé. Életünk határai csak a jövendőben válhatnak határtalanná. Miközben ezen munkálkodunk talán arra is rájövünk: Az ember akkor felnőtt, ha már nem kér kegyelmet. Ha fegyelmezetten bejárta azt az utat, amelyen csak ő haladhat végig. Nagy István Attila HÉTVÉGI MELLÉKLETE I 11 1991. január 12.
