Kelet-Magyarország, 1990. december (50. évfolyam, 282-305. szám)
1990-12-08 / 288. szám
199Q. december 8. M^ugtuutPíán 11 —a mayjargrszay hétvégi melléklete r zól a múltkor a S barátom, hogy írni kéne már valamit az ő falujáról is. Fülpösdarócról. Mert arról az utóbbi években tökéletesen megfeledkeztünk. Hát vétett nektek az a falu, •hogy ennyire elhanyagoljátok...!? 'Szégyenkezve mondtam .íg^nt. . :-» Igen,, szégyenkezve.. Mert keresztül-kasul hányszor bebarangoltam én is a Szamos mentét, és sosem jutott eszembe betérni Darócra. Csúnya, télvégi napon jártam itt utoljára. Térdig ért a sár, s csupán néhány évvel voltunk túl a híres, NAGY ÁRVIZÉN. Csak a sárra, a szitáló ködre emlékszem ma már, meg az idős református papra. Egyedül élt az öregúr... azaz dehogyis egyedül. Millió kutya, meg macska vette körül, s amerre néztünk, mindenütt egérnyom. Valami különös hatalma volt az. állatok fölött. Az kellett, hogy legyen, hiszen a macskái ügyet sem vetettek az apró egerekre. Ott bóklásztak azok egymás mellett. A legnagyobb egyetértésben. Mit kell tudnunk a múltról? Most ugyan a tél első napját írjuk, de pont úgy szitál a köd, tocsognak a fák az árkok mentén, mint azon a régi, télvégi napon. Csendesen poroszká- lunk Fülpösdaróc felé. Azon töprengünk közben, mit is tudunk mi róla. Nem sokat. A részletes krónikák is elintézik néhány sorral. A legtöbb helyen csupán annyit mondanak, hogy szalagtelkes az utóbbi évtizedekben teljesen átépült, jellegtelen Szamos menti falu. Még a híres Borovszky-1é\e monográfiában is csupán annyi szerepel, hogy magyar kisközség a Szamos jobb partján, 59 házzal és 347 lakossal, kik legnagyobbrészt református vallásúak. A református egyház templomát elvitte a Szamos, újat 1752-ben építettek, s 1810-ben a magyar református templomok közt csak itt volt még orgona. Semmi egyéb lényeges. Ám nem azért böngészi az ember ■jó. ideje már a Szatmárról szóló •Kiadványokat, hotjy beérje •ennyivel. Hogy elkerülje a figyelmét egy csodálatos könyv, melynek a szerzője Kálnási Árpád, a címe pedig: A mátészalkai járás földrajzi nevei. A cím ugyan riasztó, ám ha belelapoz valaki, eltátja a száját. A csodálkozástól, hogy mennyi minden szerepel e vaskos, csúnya barna borítójú könyvben. Égy fél este kell ahhoz is, hogy csak Fülpösdaróccal megismerkedjünk. Szemelges- sünk hát e könyvből, míg tart a megyeszékhelyről a jó hetven kilométeres kocsikázás. A község 1181 -ben tűnik fel, mint a Kd/csey-uradalomhoz tartozó cégényi monostor birtoka, de keletkezését jóval korábbra kell tennünk. Neve arra mutat, hogy az okleveles kor előtti időkben a király népei lakták. A község neve az Árpád-korban foglalkozást jelentő magyar daróc köznévből származik, melynek jelentése máig sem tisztázott megnyugtatóan. Sokak szerint a Daróc nevű falvak a királyi erdőőrök egykori lakhelyei voltak, mások királyi vadfogóknak tekintik az Árpád-kori darócokat. Mi lehet az igazság! Talán a harmadik. Mely szerint azokat a vadászokat nevezték így, akiknek a vadbőr lenyúzása, a szíjhasítás, a szarvlevétel volt a dolguk. Jön egy vad kan az utcán. Ám most még messze, valahol Géberjén és Daróc határán ballag, innen legfeljebb halványan imbolygó árnyékát látni. Ideér viszont egy szép szál, korosodó férfi, s ledob a hátáról egy nagy köteg kökényvesszőt. A daróci bolt előtt állunk. Valamikor itt volt a falunak a vége, de az árvíz után kinyújtózkodott Daróc, úgyhogy most a község közepén téblá- bolunk. Még valamikor régen kis buszvárót épített itt az igyekezet, fedél is tornyosodik felénk. A korcsma leltározik, a boltban beszerzett sört így itt issza hát meg az ember. Most is ácsorgunk itt vagy heten., de elhihetik, nem korcsmázni jöttek az emberek. Van ugyan olyan is, aki sörösüveget melegít a kezével e dermesztő hidegben, de a többség asszonyi parancsra érkezett. A kenyereskocsit várják. Ám az késik, jól jön hát nekik egy kóbor krónikás, meg egy gyermekkori pajtás. Aki kökényágakat cipel, s lehet ugratni. — Csak nem az asszonyodat akarod megfésülni evvel, hallod...!? — Jaj, úgy tesztek, mintha ti dúskálnátok a pénzben. Mintha ti nem magatoknak kötnétek a seprűt! Ez bizony súlyos érv, abba is marad a heccelődés. Idősebb, hatvan, meg hetven év körüli férfiak bólogatnak szomorúan, cimborájuk szavaira. — Ami igaz, igaz, nem tudjuk mi vár ránk ebben a kutya világban — legyint keserűen Székely József, a maga hatvannégy évével. Mi még hagy- ján, hisz kapjuk a nyugdíjat, de mi lesz a fiatalabb daróciakkal...!? Munka nincs, mehet mindenki, amerre lát. Pedig elhihetik, az van minálunk a legkevesebb... fiatalember. Eljárnak már most is messzire... de mi lesz, ha Szálkán, Csen- gerben is felszámolják az üzemeket!? — Beállunk darócoknak... szarvtalanítóknak — mondhatná az iménti kökényágas ember. De nem mondja, csak benyúl a zsebébe, és elővesz onnan egy fél őzagancsot. A gyűjtögetés közben találta. Nézzük, forgatjuk, ám csak mi, idegenek csodálkozunk. A helybéliek arcán szemernyi kíváncsiságot sem látni. Találtak ők már különbeket is. Késnyelet, meg miegyebet faragtak belőlük. Mert persze ehhez is értenek. De hiszen nem kell ezen meglepődni. Végtére is kik ők? Daróci darócok. Akik ebben a pillanatban hallhatatlan varázsszóra fordulnak hátra. Mert ha mi nem is, ők hallják, egy hatalmas kan cammog a főutcán. Idősebb asszony, Rozgonyi Györgyéé hajtja vissza a gazdájához. A kan fáradtan, törődötten capiat a kövön, a férfiak, köztük Páter Béla, Farkas József meg Varga József nem is állják meg szó nélkül. — Ez legalább megdolgozott a pénzéért. Nem úgy, mint a szomszédban a kesztyűs kanok. A disznó persze egy szót sem ért az egészből, de hogy mellénk ér, hirtelen megvadul. Vágtat, akár egy paripa, még a vastag ködfalak sem állják az útját. Nemcsak disznók, halak is élnek erre. Méghozzá nem is akármilyenek. Igaz, tehénből már csak kettő-három, kandisznóból is legfeljebb hétnyolc darab. De azokból is csupán négy-öt kész ugrani is. Ám a halak... Azt bizony kevesen hiszik el...! Mi sem hinnénk, ha nem Szakács Géza bátyánk mondaná, a falu talán legidősebb embere. 1907. március 15-én, délután 4 órakor látta meg a napvilágot. Arra ugyan már nemigen emlékszik, hogy sütött-e a nap akkor, de arra igen, hogy micsoda halakat fogott ő egykor a Szamosban. A Szamoson ugyan a holtágat kell értenünk, de nekik továbbra is e fűzfabokrokkal, kákával szegélyezett meder jelenti ma is az igazi folyót. Pláne hetven óta, mikor elöntötte őket a víz, az áradat. — Tudják, milyen potykákat, meg csukákat fogtam én ott...!? — néz ránk, a hitetlenkedő, fogadott unokáira. Fogtam egy csukát, mikor felakasztottam a bicikli kormányára, a fődet verte a farka. Odaadtam Kovács Sándornak, a kovácsmesterünknek. Meg fogtam egy potykát is... hát annak külön története van. Az ap- jokomtól — ahogy maguk mondják, az apósomtól — megörököltem ezt a portát, de meg kellett hordani homokkal, mert igen nagy volt az alja. Meg is hordta az ismerősöm a Szamosról, de miképp háláljam meg? Volt egy halász ismerősöm, szóltam neki, terítse meg a Szamost a csónakjából. Vittem neki egy kis pálinkát, hát az megszórta a vizet tengerivel. Micsoda...!! Olyan pontyokat fogtam én ott, hogy csodájára járt a falu. Amikor vittem annak a fuvarosnak egyet, azt mondta, Géza bátyám, én feltöltöm magáhak ezért az udvart a toronyig...! De nem a halakról volt híres Daróc. Nem bizony, hanem az almafáiról. Volt itt egy kastély, még a Lubyak építették. Tündérkert övezte, itt ismerkedett meg Szakács Géza is a kertészkedés mesterfogásaival. A kertet persze azóta már elpusztították, pedig tavaszonként, ha erre járt az ember, már messziről érezte a sok virágzó fa illatát, de elvénült a sok fa, újakat meg nem volt aki ültessen. — Még az a szerencse, hallják... mert hová tennénk a rengeteg gyümölcsöt?! Nem kell már az alma a kutyának se, pedig milyen nagy keletje volt egykor. S nemcsak az almának, de a paprikának, a paradicsomnak, a káposztának is. Szatmárnémetiben el lehetett adni mindent. De most... Mihez kezdenénk a rengeteg zöldséggel, gyümölccsel!? o, most kellenéN nek azok a híres krónikák, monográfiák! Mert mit válaszolhatna erre a ma betűvető embere!? — Nem baj fiaim, reménykedjünk! Lesz még becsülete egyszer a daróci parasztembernek. Ha én már nem, ti még megérhetitek! Hát akkor, erre koccintsunk evvel a kis pohárkával...! Balogh Géza »wangoiása^
